Esett a hó. Ez csak arra volt jó, hogy történjen valami. Már napok óta semmi sem történt. Júlia az ablaknál állt, és a hóesést figyelte. Figyelnie kellett valamire, mert úgy érezte magát, mintha már nem is létezne. De ameddig képes a hóesést figyelni, addig nem szűnt meg, addig létezik, van.
Kilenc nap telt el azóta, hogy Ádám elment. Elment otthonról, azután eltűnt. Felszívódott. Ádám talán már nincs is. Pedig kilenc nappal ezelőtt még nagyon is létezett. Ott volt. Igen, megint veszekedtek, de ez nem volt újdonság. Egy éve kezdődtek a veszekedések, miután Viktort, Ádám egykori legjobb barátját kiengedték a börtönből. Addig minden rendben ment. Valóban, minden jól működött, de Viktorral megjelentek az éjszakai kimaradozások, a durvába átcsapó iszogatások, majd a fű, a tabletta, és Isten tudja, mi nem. Akkor kezdődtek a veszekedések is.
Mikor Júlia és Ádám megismerkedtek, még mindketten nagyon fiatalok voltak, de kiváltképp a lány. Ő még szakközépbe járt, nővérnek tanult, és álmai voltak. Ádámnak már akkor is voltak ilyen-olyan problémái, de igyekezett önmagát kordában tartani. Akkor még Júlia is vad volt, lázadó, aki fejjel ment a falnak akkor is, ha tudta, hogy meg fogja ütni magát. Ádám volt a fal. Kitartott mellette, pedig a szülei látni sem akarták. Sohasem látták, pedig a lány évekig járt vele, és volt, hogy naponta találkoztak. És Júliának még akkor is álmai voltak, mikor kitűnő érettségi bizonyítvánnyal kilépett az iskola kapuján, és már nem haza ment a szüleihez, hanem Ádám lakására. Még akkor is voltak álmai, mikor rádöbbent, hogy a srác keresete arra is szűkösen elég, hogy magukat fenntartsák, nemhogy ő, Júlia, egyetemre iratkozzon. De voltak álmai még akkor is, amikor a nőgyógyászaton a kezébe nyomták az ultrahangképet egy kilenc hetes magzatról. Akkor történt valami, ami megváltoztatta a dolgokat. Ádám, mintha kissé feleszmélt volna, a legtöbb „barátjával” megszakította a kapcsolatot, és komolyabb munka után nézett. Szobafestő volt a szakmája, természetesen nem kereste gennyesre magát, de már jó úton haladtak, és mire a kislány megszületett, otthagyták a panellakást, és egy kertvárosi házba költöztek – albérletbe.
Ádám egy este később ért haza, mint általában. Júlia már kissé ideges volt, attól félt, hogy a régi haverok talán elrángatták magukkal valami eszeveszett buliba, vagy a szintetikus drogok világába, ismét. Pedig már minden olyan szépen alakult. Már nem kellett a fű sem. Néha leszaladt egy-két sör, és néha kicsit több is, de ez még mindig tűrhető volt. Aztán Ádám hazaért, szín józanon, de holt sápadtan. Kifejezéstelen arccal mesélte el Júliának, hogy a legrégebbi barátját, Viktort letartóztatták, és egészen biztosan kap jó pár évet az alapján, amit nála találtak. Júlia szívéről leesett a kő. Már csak Viktor kötötte össze Ádámot a régi dolgokkal, és most, isteni csoda történt, Viktor megy a hűvösre. A nő nem mutatta, hogy örül, de lelkében ujjongott. Éveken át kerülte a témát, szóba sem akarta hozni Ádám előtt, hogy egyszer csak Viktor is ki fog szabadulni, és akkor talán megint megjelenik. Nem, az nem történhet meg!
Öt évig nyugalmas volt az élet. A ház, amiben laktak, idő közben eladó lett, és ők részletfizetésre meg is vásárolták. A lányuk egészséges volt, és imádnivaló. Júliának nem kellett volna már semmi más a világon. Igaz, hogy a szülei soha többé nem álltak vele szóba, és soha többé nem akarták látni, de még így is boldog volt, hogy saját családja van, saját ház, és nyugalom. Ő egy közeli ambulancián dolgozott, Ádám pedig még mindig szobafestőként kereste a pénzt. Átlagos körülmények között éltek, és már nem lázadtak, nem mentek fejjel a falnak. Talán, mintha kissé be is szürkült volna az életük. A régi színek, a lázadás, a szabadság, a vadság, mintha megfakultak volna. Júlia ezt azzal nyugtázta, hogy már nem tizennyolc évesek, nem lehetnek örökké őrült fiatalok. Ádám nem mutatta, hogy bármi is hiányozna az életéből. Nem mutatta, egészen addig a napig, míg egy este, már vacsora után, valaki el nem kezdte berregtetni a kapucsengőt. Akkor is esett a hó, és Júlia haja még nem száradt meg teljesen, így Ádám ment ki, hogy kaput nyisson, vagy legalább megnézze, ki az. Aztán nagy vidáman jött vissza, és szinte húzta maga után azt az embert, akit Júlia a büdös életben nem akart többet látni. Viktor, mint aki otthon van, rögtön le is telepedett, és legalább hajnalig mesélte a börtön-sztorikat Ádámnak, aki másnap elkésett a munkából. Viktor ott aludt náluk, és teljesen otthon érezte magát. Kirámolta a hűtőszekrényt, cipőstől fetrengett a nappali kanapéján, és telefüstölte az egész házat, pedig sem Júlia, sem Ádám nem dohányzott a házon belül, csak a teraszon. Két napig tanyázott náluk a kebelbarát, aztán szerencsére elment, hogy megkeresse a régi cimborákat, és megpróbáljon egyenesbe jönni. Igen, Júlia sejtette, hogy ennek megint az lesz a vége, hogy üzletelni fog, előbb csak kis tételekben, aztán egyre nagyobbakban, és végül majd megint elkapják. Az volt az első ötlete, hogy azonnal felnyomja a rendőrségen, amint megsejt róla valamit. De ezzel valahogy nem volt ideje foglalkozni.
Viktor ugyan nem jött többé, ellenben Ádám többször is meglátogatta. És egyre később ért haza, egyre gyanúsabb volt, hogy megint szívott, vagy megint dobott valami anyagot, és egyre többször késett a munkából, vagy egyáltalán nem is ment dolgozni. Júlia, aki próbálta volna menteni a menthetőt, sokszor és sokat papolt a férfinak, de minél többször próbálkozott, annál inkább látta, hogy ez veszett ügy lesz.
- Ádám, egy nap kénytelen leszel választani. – mondta, mikor már teljesen elfogyott a türelme. – Évekig tiszta voltál, és most, hogy Viktor kilépett a rácsok mögül, te megint rákapsz az anyagra. Nem tudom, és nem is akarom végignézni, ahogy tönkreteszed magad.
- Hagyjál már! – jött a válasz valahonnan, egészen messziről, arról a helyről, ahol Ádám abban a pillanatban járt. – Ne szövegelj, nem érdekel!
- Kifordultál magadból, baszd meg! – mondta a nő, de inkább önmagának, mint Ádámnak.
- Ki tehet róla? – kérdezte a férfi. – Ki miatt fordultam ki magamból? Miattad.
- Mi? Most már én tehetek róla, hogy megint drogokat használsz? – sikított Júlia.
- Én mindig ilyen voltam. – jött a válasz, ismét valahonnan a fellegekből. – Mindig is ilyen életem volt. Aztán jöttél te, és jött a családalapítási kényszered, meg az egész kispolgári felfogásod, és az életmódod. Akkor fordultam ki magamból, mikor hagytam, hogy beleépíts ebbe a díszletbe engem is. És rosszul hiszed, ha azt gondolod, hogy zsarolhatsz engem olyasmivel, hogy vagy ez, vagy a család. A családot te akartad. Megkaptad, legyél vele boldog!
Másnap elment. Délelőtt még otthon volt, mivel dolgozni már nem járt. Aztán délután fogta magát, és szó nélkül elment. Kilenc napja. Júlia úgy gondolta, talán pár nap múlva visszajön, jelentkezik, esetleg beugrik a holmijáért, de két napig semmi sem történt. Akkor ment be a rendőrségre, ahol azt mondták, kiadják a körözést, és majd jelentkeznek. Másnap egy civil ruhás rendőr csengetett be hozzá. A lakás még a feje tetején állt, igazán semmihez sem tudott hozzáfogni. Feszült volt, mégis, mintha épp egy műtét utáni ébresztésen lenne túl – az agya nem működött rendesen, a reflexei még annyira sem, és tompaság uralta az egész lényét. A rendőr, aki házhoz jött, rögtön azzal kezdte, hogy még nem bukkantak a nyomára, ezért bármire fel kell készülnie. Ezt Júlia egyébként is tudta, nem kellett külön felkészíteni arra, hogy egyszer csak a hullaházba kell mennie, azonosítani Ádám testét. Aztán a rendőr azt is elmondta, hogy ő tette hűvösre Viktort. Az egész üggyel ő volt megbízva, és sokáig üldözte, mire sikerült elkapnia, és bizonyítékokat szerezni ellene.
- Tudom, hogy szabadult, és mérget mernék venni rá, hogy újra fogja kezdeni.
- Egészen biztos. – felelt a nő. – És a legrosszabb, hogy Ádámot is rántja magával. És semmit sem tehetek. Nem vagyok fontos neki. Sem én, sem a gyereke, sem a felépített életünk. Semmi más, csak az anyag, meg a régi barátok, a kábulat, és az összes többi szar, ami ezzel jár.
- Miért ragaszkodik hozzá? – kérdezte a rendőr.
- Mindent feladtam. – felelt Júlia. – Mindent: a szüleim nem beszélnek velem. Feladtam az álmom, hogy egyetemre menjek, és tanár legyek. Amikor az lett volna a fontos, hogy csak a lányomra figyeljek, nekem még Ádámmal is gondom volt, hogy féken tartsam, távol a drogoktól, távol az állítólagos barátoktól, akikkel azelőtt együtt szívtak. Minden percemet úgy töltöttem, hogy állandóan résen voltam, és figyeltem, próbáltam megtartani ezen a szerintem helyes úton, ami szerinte egy elbaszott, nagy tévút volt, semmi más. Mert az az élet, amit azelőtt élt.
A rendőr kíváncsi volt még pár névre a régi barátok közül, és pár helyre, ahol régebben Ádám megfordult. Felírt mindent, aztán elment, és Júlia süket öntudatlanságba süppedt. Másnap eljött a nővére, az egyetlen ember, akire még számíthatott a családjából. Rendes volt, segíteni akart, de Júliának fogalma sem volt, miben tudna Gitta segíteni neki.
- Alszol rendesen? – kérdezte Gitta. – Tudod, hogy mi lesz, ha nem alszol eleget.
- Tudom, hogy mi lesz, de nyugodj meg, alszom. Legalább is szerintem alszom.
- Hozzak altatót? – ajánlotta a nővére.
- Nem kell. – utasította vissza Júlia. – Ébren akarok lenni, mikor Ádám hazajön. Itt fog könyörögni, hogy hazajöhessen. És én, amilyen hülye vagyok, szépen vissza is fogadnám. Szerettem. Tudod, hogy mennyire szerettem? Pedig egy igazi semmirekellő volt. Én meg? Szépreményű, tehetséges, fiatal lány, kitűnő érettségivel, egyenes út az egyetemre. Ehelyett? Inkább hagyjuk.
- Nem kényszerített senki. – szólt halkan Gitta. – Tudod…
- Igen, tudom, de kérlek, dobj össze egy időgépet, menj vissza a múltba, és magyarázd meg annak a fekete-lila hajú, bakancsos lánynak, hogy nem lesz jó vége, hagyja ezt a trógert, és inkább járjon egyetemre, lehetőleg minél messzebb, hogy ne is találkozzanak soha többé! Kérlek, Gitta, tedd meg!
- A fekete-lila kombóra még emlékszem. – mosolyodott el a nővére. – És apáékat szétcsapta az ideg miatta.
- Ja, de legalább voltak színek. – sóhajtott Júlia. – Most? Most mi van? Se nem fehér, se nem fekete. Színek meg már nincsenek. Ádámnak is ez hiányozhatott. Igen, a színek.
- A zöld fű?
Júlia nem hallotta a szarkasztikus kérdést. Most valóban elaludt.
A kilencedik napon már úgy érezte, minden megszűnt, és semmi sincs. Gitta elvitte a kislányt, mert Júlia aznap éjszakai ügyeletben volt. Sok minden járt a fejében, de valahogy Ádámra egyre kevesebbet gondolt. Mintha már nem is létezne. Talán már nem is létezik, vagy soha nem is volt. Most már mindegy.
Reggel nyitva találta a kaput és a ház ajtaját. Rendőrt hívott, fél órát várt rájuk – addig kint vacogott a hidegben. A ház üres volt, de mindent felforgattak, minden értékesíthetőt elvittek. Ádám magával vitte a kulcsot, mikor elment, és most visszajött, hogy pár dolgot pénzzé tegyen. Annyira tehát még sem volt szétcsapva, hogy ne tartsa észben Júlia munkaidejét.
Jött a zárcsere, a riasztó beszerelése, és a következő éjjel két rendőr figyelte a házat. Nem történt semmi.
A tizenkettedik napon elállt a hóesés. A fehér tetőkön kuporgó kémények bőven ontották magukból a füstöt. Júliának eszébe jutott, hogy ilyenkor gyakori a szénmonoxid-mérgezés. Aztán jött egy rendőr. Az, amelyik először jött. És akkor Júlia már tudta, hogy baj van.
Ádám kifakult élete már örökre szürke marad.
