Szörny

Egy szörnyeteg vagyok. Mindig is különböztem a többiektől, tudtam, hogy én más vagyok, mint ők. Míg más gyerek vidáman fogócskázott, bújócskázott, én másban leltem örömömet.
Élveztem a kínzást, sőt, szerettem olyankor teljesen jól éreztem magam. A csúzlimmal szögeket lőttem a kóbor kutyákra, néhány házi állatomat élve elástam. És közben élveztem, amit csináltam egy csepp megbánás nélkül.

Már teljesen eluralkodott rajtam az az erő, amit érezni szoktam kínzásaim alkalmával.
Szüleim pszichológushoz járattak, hátha megjavulok, de hiába. Én egyre vadabb és vadabb dolgokat műveltem, amit aztán nem bírtak tovább elviselni. Egy speciális intézménybe vitettek engem, ahol több hozzám hasonló korú gyerekekkel voltam összezárva.
Mindegyikőjük nehezen kezelhető vagy szorongásos problémákkal küzdő gyerekek voltak.
Szüleim megpróbáltak nyugtatni, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak, itt majd kigyógyítanak a "bajomból".

Én azonban tudtam, hogy azért dugtak be abba a diliintézetbe, mert féltek tőlem-féltek tőlem a saját szüleim. Oh milyen bizarrul hangzik, mosolyognom kell.
Tudtam, hogy azok a pszichológusnak nevezett dilidokik nem fognak gyógyírt találni a betegségemre, mert azon semmiféle gyógyszer nem segített.
Emlékszem édesanyám még csak rám sem nézett. Már a látványomat sem bírta elviselni annyira rettegett tőlem.
Az intézmény kapujánál egy gyors kézrázással búcsúztunk el egymástól, se egy csók, vagy egy vigasztaló ölelés. De úgy éreztem voltaképpen nincs is rá szükségem. Rám már nem voltak hatással az efféle gesztusok.

Az intézményben töltött éveim szélsebesen elröpültek. A többi gyerek és az orvosok mind féltek tőlem. Hiába adtak gyógyszereket, hiába nyomkodtak belém tűket, hiába húztak rám nyugikabátot, engem nem bírtak megtörni. Az egyik ápoló kezét késsel elvágtam.
Bevittek a magánzárkába, odavitték be azokat a gyerekeket, akiket fegyelemsértésen kaptak, de néhány nap ott raboskodás után kiengedtek.
Azután is történt pár csúnya eset, de aztán igyekeztem elkerülni a büntetéseket.

Tizenhat éves voltam, amikor úgy döntöttem végleg ott hagyom az intézményt. Mindenki örült a távozásomnak, és senki sem próbált meggátolni elhatározásomban. Akkor felkerestem szüleim házát, és végeztem anyámmal és apámmal. Igen megöltem szüleimet. Akkor öltem életemben először embert. A harag és a düh keveredett bennem a gyilkolás közben. Meg akartam bosszulni azt, hogy ott hagytak az intézményben.
Aztán keresett a rendőrség, de bottal üthették nyomomat. Új szenvedélyem lett a gyilkolás.

A legtöbb áldozatom hajléktalan emberek voltak, akik a kukákból gyűjtötték a kaját.
Én régi lakatlan házak pincéjében kuksoltam. Patkányokon és bőregereken táplálkoztam.
Frissen szerzett zsákmányaimat szőröstül, bőröstül elfogyasztottam.
Igen ez vagyok én egy szörnyeteg. Nem szégyellem bevallani. Sőt még büszke is vagyok rá.
Azaz erő, ami bennem van annyira hatalmasra nőtt, hogy megfertőzte az egész testemet.

Most itt ülök az a sáros mocskos pincepadlón orromban a csövek bűzével és eszek. Közben volt barátnőmre gondolok, akivel négy napja ismerkedtem meg a szeméttelepen. Szegény piszkos öltözetű lány volt és a város nagy cafkája.
Már minden férfi körbekefélte őt. Miután megdugtam őt, végeztem vele. Sajnáltam őt egy kicsit, de meg kellett tennem. Életemben először éreztem a sajnálatot, mint emberi érzést.
De én nem vagyok ember... én szörnyeteg vagyok...
Itt ülök a koszos padlón, és volt barátnőm utolsó földi maradványait fogyasztom...