Szörny és szerelem

Sok történet terjed szájról szájra. Dajkamesék, rémtörténetek, legendák, mondák. Némelyeket lejegyezték krónikákban, esetleg még nyomtatásban is megjelent. Mégis a legtöbb érdekességet naplókból és különféle jegyzetekből tudhatja meg az ember.

Nem tisztem megítélni, mennyi igaz abból a halom iratból és fecniből, mely egy kusza történetet vázolt föl elém, és nem is akarom. Én csak rendezem és formába öntöm azt, mit egy titokzatos ember összegyűjtött. Nem akarom, hogy munkája csakúgy, mint önmaga, a feledés homályába vesszen.

Mégis, mindezek ellenére elferdítek pár dolgot, vagy nem. A történet tegyük fel, Angliában játszódik, talán az ezernyolcszázas években. Helységnévnek adjuk meg Allowayt, mondjuk a Doon folyó partján. Főhősünk pedig legyen Artúr Smith.

Smith úr elég titokzatos ember hírében állt. Nem volt igazán társasági ember, kerülte a tömeget és kereste a magányt. Rengeteg időt töltött birtokán, mely a folyó déli oldalánál terült el egészen a tengerpartig. Kisgyerekek mindig leselkedtek utána a sövénykerítésen keresztül, mégsem tudtak meg semmi érdekeset. Könyveket bújva sétálgatott fel-alá a kertben, mit sem törődve a kíváncsi tekintetekkel.

Kinézetéről nem lehet sok érdekeset mondani. Barna, rövidre vágott haja sokszor állt kuszán, amit sokan furcsálltak, hiszen hogy nem lehet rendben tartani két ujjpercnyi hosszúságú hajat? Szemei sem ütöttek el nagyon ettől a színtől, csak talán sötétebb árnyalatot kaptak. Felettük vastag szemöldök trónolt, de arcára több szőrt nem engedett. Mindig frissen borotvált volt, még akkor is, amikor nyúzott képe alapján az emberek három napot sem adtak neki. Arca hosszúkás, és ha úgy vetült rá a fény, egy koponyához volt hasonlatos. Testét hosszúra nyújtotta a természet, és némi izomzatot formált rá. Túlzásba nem vitte a teremtő, de azt, amit adott, keményre gyúrta.

Ruhatárát fekete és vörös színű darabok tették ki. Mind egyszerű, de elegáns szabású, minőségi munka. Fején cilinder, hátán szövetkabát, kezében farkasfejes sétapálca, lábán hosszúszárú csizma. Megjelenésében volt valami tiszteletet parancsoló, mégis félelmet keltő. Arcára érzelmek csak ritkán ültek ki, azok is gyorsan iszkoltak onnan.

Én csodálkoztam volna legjobban, ha nem terjengtek volna róla rossz pletykák. Sokan sátánistának mondták, még akkor is, ha minden vasárnap jelen volt a templomban. Mások vámpírnak gondolták, megint mások vérfarkasnak. Még olyanok is akadtak, akik azt állították, hogy egy elfajzott pogány isten híve. Természetesen ezt az igazolta, hogy időről időre az egyik elfüggönyözött szobaablak mögött napkeltéig égett egy gyertya. Bár magát a hajnalig világító ablakot senki sem látta, de hallották, valahol, már nem tudják hol, de biztos volt a forrás. Mégis a legtöbben az egykori szektához, az Elkárhozott Keresztesekhez kötötték, mely csúfos halált halt még az ezerhétszázas évek elején.

Elképesztő, milyen fantáziával vannak megáldva az emberek, ha az életük túl unalmas. A gyermekriogató történetek tucatszám kerekedtek, és mindben Artúr volt a főszereplő. Mégis, a gyerekek szívesen leskelődtek utána, a fiatal fiúk példaképet láttak benne, míg a lányok egy jó partit vagy még többet.

Történetem egy általános mozzanattal veszi kezdetét. Smith a piacon mustrálta az árut egy napfényes, őszi vasárnap délután. Volt két cselédje, kik ellátták őt, mégis a vasárnap délutánokat szerette a piacon tölteni. Ha tehette, vett egy almát, melyet még ott el is fogyasztott. Végigjárta a különféle ócskásokat, és mindig talált magának valamilyen fura csecsebecsét.

Épp egy ékszerekkel megrakott pult előtt állt és szakértő tekintettel méregette a portékát, mikor is valami szokatlan történt. Egy lány köszönt rá.

- Jó napot kívánok, Mr. Smith! – szállt a levegőben a csilingelő hang.

A férfi csak biccentett mogorván, megemelte a kalapját, és visszafordult a standhoz.

- Mit keres, ha szabad megtudom? – próbálkozott tovább a lány.

- Magam se tudom. – Hangja halk volt és színtelen.

- No, de mégis. Csak van valami elképzelése.

Válasz most nem érkezett. Éppen egy furcsa, kék, csepp alakú ékkövet emelt fel, melyet egy ezüst inda font körül, és egy hasonlatos anyagú, finomszemű lánc tartott. Kesztyűs kezével megpörgette a láncán a függőt, majd belső zsebébe nyúlt, és egy erszényt vett elő. Lerakott az asztalra pár fontot, és felvett egy karláncot. Minden cicoma nélküli arany lánc egy zöld kristállyal. Kalapot emelt és továbbindult. Az árus visszabiccentett, és eltette a pénzt. Mind a ketten tudták, hogy Artúr több pénzt hagyott ott, mint amennyit ért az áru. A szokás hatalma. Átkot ő nem fog venni soha.

Reményei ellenére a lány követte, és közben fecsegett valami irreleváns dologról. Mikor megelégelte, hirtelen megállt, mutatóujját a lány szájára tette.

- Kérem, hagyjon békét nekem. – Közben előhalászta a karláncot. – Ez a magáé, vigye haza, újságolja el, én majd fogadom apja személyes jókívánságait.

- Nem őrültem meg! Ha ezt apám megtudná, szíjat hasítana a hátamból, és a magáéból is. Ez a mi kis titkunk marad – súgta az utolsó mondatot, majd felkacagott.

Artúr arcán egy halvány grimasz jelent meg, de hamar tovatűnt. Botját háromszor a bokájához koppantotta, és belépett a háta mögött lévő ajtón. Milyen szokás és mi ellen jó, azt csak ő tudta. Az ajtón túl egy csendes pub terült el. Egyszerű kivitelezésű, kulturált ivó. Elment a kocsmáros előtt, egy üvegből formált kockát gurított végig a pulton, és sétált is tovább a sarok felé, ahol egy privát box terpeszkedett. Leakasztotta vékony láncát, és kényelmesen elhelyezkedett a sarokban. Kalapját és kabátját felakasztotta, botját a falnak támasztotta.

A kocsmáros hamarosan megérkezett egy ezüsttálcával, melyen egy mécses, egy pohár rum, egy pohár tea és a dobókocka volt. Letette, biccentett, és ment a dolgára. A sötétségből halványan előderengett a fekete öltözékű férfi, amint a kockát vizsgálgatja. Végül, mivel Fortuna akaratát nem másíthatta meg, felhajtotta a rumot. Megborzongott, de végül megengedett magának egy mosolyt. Ekkor teájáért nyúlt, és elkezdte szaglászni. Telítődött az aromájával.

Hiába, még a legkeményebb emberek is néha engednek maguknak egy kis lazítást. Sajnálatos mód a tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyenkor találnak rájuk az alkalmatlankodók. Esetünkben sem történt másképp. A vörös hajú lány odasétált a pultoshoz, hogy kikérdezhesse.

- Szép napot, jó uram – csicseregte. – Mennyire ismeri maga Mr. Smitht?

- Magának is – viszonozta a köszöntést a kocsmáros reszelős hangján. – Hölgyem, kérem, én csak fogyasztó vendéggel beszélgetek – mosolyodott el számítón.

- Akkor kérek egy pohár bort, lehetőleg franciát, édeset és vérvöröset. Remélem, nem okozok ezzel megoldhatatlan problémát – villantotta fel gonosz mosolyát a vörös hajú lány.

- Csöppet sem. – A kocsmáros eltűnt, és egy pillanat múlva egy kristálypohárral tért vissza, melyben már ott hullámzott az értékes nedű. – Mit szeretne tudni Artúrról?

- Mindent, amit csak tud. Kezdve a dobókockával és a sétapálca lábhoz veregetésével.

- Célratörő, ezt már szeretem. Artúr elég babonás ember, legalábbis ezt vettem észre. Mind ehhez köthető, még akkor is, ha nem tudom mindegyik jelentőségét. A kocka pedig arra szolgál, hogy mit igyon ma. Hat oldal, hat különböző jel, hat különböző szíverősítő. Csak a tea az állandó.

- Milyen teát iszik?

- Darjeelinget, mint minden magára valamit adó félbolond a pubomban. – Kacaja mélyről jött, és még az ablaktáblákat is megremegtette.

- Mit tudna még mondani róla – hajolt előre a lány.

- És magácska a borról?

A lánynak nem maradt más választása, innia kellett. Hatalmas meglepetésére a bor jó volt.

- A bor első osztályú, a borravaló pedig bőséges lesz, csak beszéljen már!

- Látom, jól szót fogunk érteni mi a kisasszonnyal – mosolygott a kocsmáros. – Mit is mondhatnék róla. Sok pletyka terjeng róla, hogy lepaktált az ördöggel, vagy valami furcsa szekta tagja, de legtöbben alakváltó szörnynek tartják. Olyannak, amelyik teliholdas éjszakákon elrabolja az embereket, és a húsukból lakmározik. Belőle is olyan farkas válik, mint amilyen a botjáról vicsorog, de ez csak pletyka.

- Érdekes. Maga milyennek látja.

- Szerintem egy jóságos alak, mindig bőségesen fizet, annak ellenére, hogy övé a fél kóceráj. Résztulajdonos pár kocsmában, aukciós házban és könyvkereskedésben, igazából ebből él. Csendes ember, olyan, aki a háttérből figyel és csak megfontolt lépéseket tesz. Nem túl kifinomult, és nem is feltétlenül udvarias, de sohasem bántó, csak mogorva. Szerintem hatalmas szíve van.

- Alen, ezt már egyszer megbeszéltük, ne keltsd a jó híremet feleslegesen. Csak még nehezebben vakarom le magamról az alkalmatlankodókat.

- Igenis, uram.

- Alen?

- Persze, persze, nem uram, hanem Artúr. Mikor jársz erre megint?

- Nem tudom. Kár a borért. Viszlát.

Elindult az ajtó felé, a lány utána. Alen már épp szólni akart, hogy nemcsak a bora maradt meg, de az ára is, mikor a poháron megcsendült valami. Az ital ára volt az, majd követte őt még két érme.

- Ha már Artúr kifizette, ne menjen kárba - vonta meg a vállát Alen, és felhajtotta az értékes nedűt.

Eközben a lány újból beérte Artúrt, aki egy kövezett út szélén baktatott a híd felé. Eleinte csak sétált mellette, majd nem bírta tovább.

- Maga tényleg farkassá szokott változni?

Artúr arca meg se rezzent. Talán ha nem vesz róla tudomást, elkerülheti az elkerülhetetlent.

- Biztos nem lehet szörny, aki ilyen jóképű – próbálkozott tovább a lány.

Léptei azonos üteműek maradtak, még a hosszuk sem változott.

- Engem Amynek hívnak.

Ennél többet ember igazán nem tehet.

- Kérem, ne legyen ilyen szótlan, mondjon valamit – unszolta hallgatóságát Amy.

- Maga kiakasztóbb, mint a sok kíváncsiskodó gyerek. – Hangja színtelen maradt és halk. – Megkérném rá, hagyjon békén. A pletykák nem tévednek nagyot, én egy szörnyeteg vagyok, és ha nem vigyáz velem, rajtaveszthet. Könyörögve kérem, adja vissza orvul elorzott nyugalmamat.

- Milyen szép hangja van. Szóval maga tényleg szörny, és milyen szörny? Lehetnék magához hasonló, hogy együtt élhessünk a házasság szent kötelékében?

- Túl sok könyvet olvas, melynek se értelme, se értéke. Amiket maga szörnynek vél, azok a lények nem léteznek, és ha léteznének is, szent kötelék nem köt össze pokolbéli lényeket. Ezzel szemben léteznek szörnyek, csak ez inkább emberi jellemhibából fakad.

- Milyen művelt maga, mégis kételkedem a szavaiban. Biztos, hogy farkasember. Csak azért tagadja, mert nem akarja, hogy fény derüljön a titkára. Ne féljen, én megtartom a titkát, csak akkor hadd lehessek olyan, mint maga.

Artúr megállt, és mélyen beleszippantott a levegőbe. Felnézett az égre, és ajkaival némán néhány szót formát. Végül sikerült visszanyernie az önuralmát, így továbbindult. Megtettek némán pár métert, mire a férfi úgy ítélte, most már kulturáltan tudja folytatni ezt a vég nélküli vitát.

- Gondoljon, amit akar, engem hidegen hagy, de kérem, ne tegye tiszteletét nálam. Nem kívánok emberek társaságában időt tölteni jó ideig.

- Akkor holnap meglátogatom. További szép napot!

Már futott is visszafelé az úton. Smith csak megcsóválta a fejét, és engedett magának egy kétségbeesett pillantást a felhőkre.

Másnap Smith a papírjaival bajlódott. Az egyik aukciós ház könyvelését személyesen intézte, és minden hét első napján rendbe tette annak számláit. Ezen a napon viszont nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte. Háromszor borította le a körülötte tornyosuló papírhalmokat, és a végén negyedórányi keresgetés árán az egyik szék alatt találta meg az egyik bevételi lapot.

Végül előkerült a hiányzó darab. Visszahuppant székébe, de ekkor több dolog is történt. Először megszólalt a templom harangja, második kondulásánál pedig inasa, James lépett be. Szenvtelensége és nyugodtsága, most valahol máshol lehetett, mert szinte sütött róla a kétségbeesés.

- Uram, bocsásson meg nekem – hajolt meg enyhén. – Egy hölgy várakozik az előtérben, és nem akar elmenni.

- Ne is törődjön vele. Nekem sem sikerült megértetnem vele, hogy nem ildomos errefelé kószálnia. Talán még rajta is veszthet.

- Mármint úgy gondolja, hogy… - James megakadt, nem folytatta, csak várt.

- Pontosan, de mindent csak sorjában. Kérem, kísérje át a kertbe, mondja neki, mindjárt érkezem. Marrynek jelezze, ketten leszünk ebédnél. Egykor tálaljon. Elmehet, és kérem, ne vegye úgy a lelkére, ha mások meggátolják munkája elvégzésében. Magát csak a természetes halál ragadhatja el mellőlem. – Ritka mosolyai közül a legritkábbat villantotta az idős inasra, a barátit.

James elsietett, Artúr pedig egy kisméretű, de annál nehezebb szobrot fektetett a papírkupac tetejére. Morgott mellé valamit, majd elindult kifelé az ajtón. Kezében sétapálcája, melytől nem szívesen szabadult meg. Útközben megigazította vörös ingét, felkapott magára egy fekete mellényt, és csak arra vette rá kabátját. Mikor kilépett a szabadba, fejébe nyomta cilinderét, ezt követően lassú, kimért léptekkel elindult a vörös hajú lány felé.

Elkönyvelte magában, hogy kéretlen látogatója szemrevaló teremtés. Barna öltözéke jómódot sugallt, mégsem hivalkodott. Kár érte.

- Hölgyem – hajolt meg, miközben a kalapját a levegőbe emelte. – Megtudhatnám, mi olyan fontos, hogy megzavarjon teendőim közepette, és felzaklassa az inasomat?

- Áh, Mr. Smith – mosolyodott el Amy – örülök, hogy láthatom. Remélem, nem zavarok, gondoltam, betartom az ígéretemet.

- Hanyagoljuk. Gondolom, ebédre is maradni akar.

- Ha már így meghívott rá – kuncogott a lány, és arcára kaján vigyor kúszott.

- Egykor tálalnak, addig kérem, sétáljunk egyet. Elmondhatná, hogyan verte át az apját.

- Miből gondolja, hogy nem tudja, merre járok?

- Ugyan már – legyintett színpadiasan. – Rám az ellenségük gyermekét nem bíznák az emberek, nemhogy a sajátjukat. Nem akarják, hogy elmenjek, csak azt, ha nem érintkeznék velük, akárcsak én. Természetesen mindig akadnak konok egyének, kik rohannak oda, ahova még az angyalok is félve merészkednek.

- Az angyalok nem látták még magát. Azon csodálkozom, hogy nem szeretett magába több lány.

- Kevesen szeretnek szörnyek után koslatni.

- És maga miért szörny?

- A jellem teszi. Maga mit hazudott az apjának?

- Persze, jellemhiba, a magáé mi? Nem szereti az embereket?

- Mit hazudott az apjának? – tette fel Artúr újfent a kérdését.

- Legyen meg a maga akarata. Sétálok a környéken, mivel nem érzem magam jól. Mi magában a szörny?

- Ne akarja megtudni, mert utána már túl sok tudásra nem tehet szert. Másrészt, kérem, ne hazudjon az apjának és ne keressen fel engem.

- Miért ne? Akár lehetne maga a jövendőbeli férjem.

- Kérem, hagyjon nyugalmat nekem, nem vágyom ilyesfajta dolgokra. Ha eljön az ideje, de még nem jött el.

- Ugyan kérem, szép is lenne, higgyen nekem. Én is olyanná válhatnék, mint maga.

- Ne haragudjon meg, de maga képtelen szörnyé válni, legalábbis olyanná, mint én, nem fog soha.

- Mivé nem válok soha?

- Olyanná, mint én.

- Nem ugrott be, kár érte.

- Lassan eljön a tálalás ideje, kérem, tartson velem. – Közben ezüst zsebórájára vetett egy pillantást.

- Igazi úr maga. Az legalább igaz, hogy teliholdkor őrül meg?

- Van bármi esély arra, hogy a telihold előtti napokban ne költözzön ide?

- Nem, nem hinném, és amilyen úr, még el is fog szállásolni.

- Csak nehogy megbánja.

Az ebédnél Amy tovább faggatta házigazdáját, hogy mégis mi is ő valójában, mert olyan nincs, hogy valaki csak egyszerűen szörny legyen. Végül maradt eredeti elképzelésénél, az bőre váltó farkasnál. Artúr csak a fejét csóválta, és a lehető legszófukarabbul válaszolt mindenre. Gondolatai máshol jártak.

Végül három óra előtt valamivel sikerült kitenni a lányt a kapun kívülre. Micsoda gond egy egyszerű lány, aki még faragatlan is. Ha az idősebb Smith nem nevelte volna fiát úrnak, akkor már rég önmagából kikelve ordibált volna vele.

Ötórai teájánál már a teliholdig hátralévő időt számlálta, miközben egy hivatalos levelet olvasott. Haladéktalanul Glasgow-ba kell utaznia. Nem nagy távolság, de lehet, a holnap estét ott tölti, legalább lesz egy kis nyugalma.

Végül minden a terv szerint alakult. Két teljes napot szentelhetett a munkájának anélkül, hogy Amy megzavarhatta volna. Bár kicsit sajnálta Jamest, mivel neki kellett elküldenie a lányt, de valahogyan csak megoldja.

Végül csütörtökön újra találkozott a lánnyal. Szerencséjére csak teaidőben jelent meg. Pont ideális, nem zavar túl sokat, mégis megbeszélhetett vele pár dolgot, ami elengedhetetlenül szükséges volt.

Végül eljött a péntek. A naptár október havának hatodik napján állt. Egy kocsi gördült ki tizenegy óra tájékában Smith udvaráról. Komótosan zötykölődött úti célja felé. Fél óra sem kellett, mikor a kocsi megállt egy takaros ház előtt. Artúr kiszállt belőle, és elindult az ajtó felé, és mikor odaért, bekopogott.

Egy hatalmas, kopaszodó, vörös szakállas ember nyitott ajtót.

- Szép napot, uram, és szíves elnézését kérem a zavarásért, de halaszthatatlan ügyben járok el – kezdett bele Artúr.

- Napot, Mr., miben segíthetek? – biccentett az óriás.

- A lányáról lenne szó – nézett mélyen a másik szemébe.

- A lányomról? Na, hordja el magát, de rögvest, mert őt nem kapja meg…

- Félreértett, uram. Én visszahoztam a lányát, és nyomatékosan megkérném, hogy ne engedje a közelembe. Kezd kissé irritálóvá válni túlzott rajongása. Főleg most, hogy fejébe vette, a házamban szeretné eltölteni a teliholdas éjszakákat. Még egyszer megkérném rá, hogy tartsa tőlem távol, máskülönben legközelebb perelni is fogok.

- Rendben. Nem fogja önt zavarni, majd megnevelem én azt a lányt.

- Szabadjon javasolnom, jót tenne neki egy kis levegőváltozás. Biztos élnek rokonok Newcastle-ben, vagy esetleg délebbre. Talán ha megismerkedne valaki hozzá illővel, de mindegy, ez nem az én dolgom. További szép napot – emelte meg a kalapját, és elindult vissza a kocsihoz.

Lesegítette Amyt, majd felszállt és elhajtatott. Ezt követően csak egyszer találkozott Artúr a vörös óriással. Rákövetkező hét keddjén, mikor is utánajárt, hogy nincs-e nála megint a lánya. Artúr biztosította, hogy nála nincsen, és végigjárták az egész házat kétszer. A férfi elnézést kért a zavarásért, elköszönt és távozott.

Amy szerdán érkezett meg a Smith rezidenciára. Vonatozott két napot, és különféle szállodákban szállt meg, természetesen álnéven. Hivatalosan rokonlátogatóba utazott délre, de valahogy eltűnt. Keresték mindenhol, de hamar nyoma veszett.

Artúr próbált a munkájával foglalkozni, de a vendége nem hagyta. Unatkozott, mivel nem mutatkozhatott, nehogy valaki megtudja, hová is bújt. Sejtése beigazolódott: Amy nagylány akart lenni gyermeteg lelkülete ellenére.

Végül eljött a telihold ideje. A felhősnek induló péntek este tíz óra környékén holdfényessé változott. Nagyjából ez idő tájt lépett be Smith a könyvtárszobába, ahol már Amy epekedve várt rá. A férfin vörös ing volt, fekete mellénnyel és hasonlószín nadrággal. Kezében egy tálcát tartott, rajta egy kancsónyi vörösbor és két pohár állt. Letette az íróasztalra, és töltött.

Először töltött a lánynak. Szertartásszerűen beleivott, majd átadta neki. Másodjára a saját adagját töltötte ki. Közelebb lépett a lányhoz, koccintottak és ittak. A lány vérvörös estélyiét díszesen szabták, pont úgy, hogy a lány alakját kihangsúlyozza. Nem is rossz fél nap alatt, futott át Artúr agyán a gondolat, minden elismerése a szabóé.

- Meg akarta tudni, milyen szörny is lapul bennem – kezdte el Artúr. – Most megláthatja, de garantálom, hogy nem fog neki örülni.

- Ne beszéljen csacskaságokat, miért ne tetszene?

- Mivel ez az életébe fog kerülni.

- Ezt nem értem. – És kiitta borát.

- Majd megérti, de most elnézést, ki kell hagyjon pár jelentőségteljes pillanatot.

Letette poharát a dohányzóasztalra, és már lépett is a lány mellé, hogy elkapja. Gyenge altatóméreg, de megvan a maga előnye. Teszem azt, szárazon felvihető a pohár falára, lassan oldódik, csak alkoholban, és elég sűrű, így a pohár fenekén marad, míg valaki ki nem issza annak tartalmát.

Pillanatokon belül megjelent James is, és már vitték is a lányt. A könyvtárból nyílt egy ajtó, mely összekötötte azt pár egyéb szűk folyosóval. Ezeket a cselédek gyorsabb haladása érdekében tervezték az épületbe, és természetesen azért is, hogy ne legyenek feltétlenül szem előtt. Az egyik ilyen alagút falába volt beágyazva egy tökéletesen elrejtett ajtó. Útjuk ezen át egy rejtett kamrába vezetett. Felépítése egyszerű volt, nagyon is egyszerű. Középen állt egy asztal, a bejárattal átellenben egy tűzhely, tőle balra polcok, jobbra láncok.

Amyt gyorsan levetkőztették és felfüggesztették a falra. Nem volt sok idejük, mert a méreg elég rövid ideig hatott csak. Ezért már az ájulást követő huszadik percben a lány ébredezni kezdett. Az első dolog, amit észrevett, hogy Artúron vérmocskos fehér ruha van, csak aztán figyelt fel a fekete kőfalakra és arra, hogy rajta nincsen semmi a láncokon kívül.

- Ezt akartad, ne nézz rám vádló szemekkel – hallatszott Artúr szenvtelen hangja. Éppen az asztal mellett tevékenykedett.

- Engem is szörnnyé változtatsz? Olyanná, mint amilyen te vagy? – kérdezett vissza Amy reményteli hangon. – Akkor örökre együtt lehetünk.

- Hány éves is vagy?

- Tizenkilenc.

- És még hiszel a mesékben? Sajnálatos. Én mondtam neked, hogy nem vagyok vérfarkas, vámpír, vagy valami ehhez hasonlatos fajzat. Az, hogy én szörny vagyok, csak jellemhiba. Van egy bizonyos hús, aminek az íze egyszerűen páratlan, gondolom, nem találtad ki, melyik az, ezért segítek. Az emberé! Sajnos a törvény bünteti, az erkölcs tiltja, de teliholdkor csak nehezen tudom magam türtőztetni, főleg ha a főfogás maga jön el hozzám.

Amy megfagyott, annyira váratlanul érték a dolgok. Csak ernyedten, zsibongó fejjel nézte, ahogy a szenvtelen arcú felé lép egy hatalmas késsel, és elvágja a torkát. Sikítani sem tudott, és csak most vette észre, hogy alatta van egy tál, ami felfogta gyorsan elfolyó vörös életét.