Szívörvény

Szürke hűvös januári nap volt. A nap már napok óta vastag szürke felhőpaplanba bújt, a szél ködrongyokat hajszolt piszkos, lucskos hó szegélyezte az utakat, városokat, ahol ha nyögve is, de újra megindult az élet. Az eltelt ünnepek halvány emléknyomatai még ott motoszkáltak valahol, hallottuk még a karácsonyi harang távoli bongását és valahol ködösen még ott derengett egy jászol, benne a kisdeddel. A szilveszteri vigalmak is távolba repültek, és az évet kezdő nap tétova semmittevő fejfájó hangulata is már a múlté lett.

Kora este indultam haza, még akadt némi fény, de egyre jobban sötétedett, mintha a téli éj fekete serege hajtaná uralma alá a világot, a nap is véresen izzón hagyta el rövid sétája birodalmát.
Fáradt is voltam, sehogy se akaródzott visszatalálni a munka ritmusába. Valahol még bennem is csengett a Csendes éj utolsó pár hangja, és nem találtam sem magam, sem a világot, nem értettem hová tűntek a december végi titokzatosan szép napok, amikor minden ráér, a munkában töltött percek is magukban hordozzák a pihenés, a könnyedség, a lazítás pillanatait.
Bárki jön, örömmel fogadjuk, szóba sem jönnek a rideg számok, kimutatások, és számlák fénytelen világa, mindenki a családról mesél, az elmúlt évről, szépségeiről, örömeiről.

Napról napra lazult a kötelesség kemény köteléke, és egyre kevesebbet jelent a munka, mintha valami nagy világcsoda lenne készülőben.
Ezzel ellentétben most mindenki mogorva, fáradt, nyűgös, és alig várja, hogy védet érjen egy nap, és jöjjön a következő szürke hétköznap, mely már jobban és egyre erősebben hordozza magában a tavasz jöttét.
Ám a tavasz még messze, bosszankodtam én is, sosem lesz vége ennek a szürke barátságtalan testet - lelket zsaroló időszaknak. Minden olyan távoli, kihalt rideg, lesz itt még tavasz?

Borzongva húztam szorosabbra a kabátot, még a gallért is felhajtottam, kutya hideget hozott ez a január!
- Hova rohansz barátom?- csendült ekkor egy ismeretlen, ám barátságos hang. Meglepődve kaptam fel a fejem a saját kis dohogásomból.
- Ki mer szórakozni velem? – gondoltam én, csak lássam meg, jól beolvasok neki, mit képzel nem elég ez a barátságtalan nap, meg a metsző szél, pont most akar trafikálni velem itt az utca közepén, mintha langy május este lenne?
Akárhogy is tekintgettem senkit nem láttam. Az utca üres, lassan teljesen besötétedik, néhány magányos autó didergett mellettem, másik oldalon kukák vártak a jobb sorsukra, köztük egy kidobott, levitézlett kis fenyő álldogált.

- No, veled is jól elbántak, kispajtás – gondoltam- leszerepeltél, most már senkinek nem kellesz, kutya nem törődik veled.
- Biztos vagy te ebben?- újra az előbbi hang- Legalább köszönj vissza, te mamlasz, ha már semmit nem értesz.
Ez már több a soknál! Igaz nem olyan rég jól meglocsoltuk az óévet, borral ágyaztunk az újnak, de azóta már sok idő eltelt, inni nem ittam, talán belebolondultam a szürkeségbe?
- Most meg miért vágsz olyan ijedt képet? Igen én szóltam hozzád innen a kukák közül.
- De hát a…..Á!- vetettem el a gondolatot. Bolondság. Itt fagyoskodom, mikor otthon kellemes meleg és egy csésze jó tea vár, és azt hiszem kidobott fenyők beszélnek hozzám?
- Ha nem hát nem, pedig gondoltam búcsúzóul adok neked még valamit, és talán általad sokaknak.

Ez már több a soknál! Úgy tettem mintha cipőmet kötném-törölném, leguggoltam és halkan suttogtam:
- Ugyan mit adhatnál te? Egy marok tűlevelet, meg pár száraz ágat?
- Megértelek, hogy így gondolod, de figyelj csak rám egy kicsit! Elárulok neked egy titkot, mégpedig egy nagyon nagy titkot, ami nagyon egyszerű, de alig páran tudják. A szeretetre gondolok.

Nem tudtam sírjak, vagy nevessek? Itt térdelek, leplezve, hogy egy fával beszélgetek, és ő meg jön nekem ezzel. Tisztára úgy éreztem magam mint a kisherceg repülőse.
Majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve mégis maradtam! Ki tudja, úgysem jön senki erre, hátha tényleg érdekes amit mondani akar, hát halljuk!
- Hajolj közelebb picit –súgta a fa – mert nekem már nincs sok vissza, nemsokára meghalok!
Lelassultak cipőfűzőmmel babráló kezeim, és hirtelen összeszorult a szívem. Itt fekszik a sárban, lucsokban ez a kis fa, néhány kifosztott szaloncukor-papír a szemfedője, és tőlem búcsúzik.
- Egyet se félj pajtás- gondoltam-, hazaviszlek, vízbe teszlek, és ha lesz majd gyökered tavasszal kiültetlek a kertbe!
- Ennyire nem érted?- sóhajtotta – én végigfutottam a pályám, teljesítettem a feladatot, hagyd meg a méltóságát, kérlek!
-Én nem értelek! A szeretetről akarsz nekem mesélni, amikor megérint a sorsod, és szeretetből megmentenélek, akkor te tiltakozol?

- Azt hiszem tényleg semmit nem tudsz a szeretetről! Ezt nem szeretetből tennéd! Nem mered, tudod felvállalni a sorsom, és ha úgy érzed, durván beleavatkozol az életembe, akkor jót teszel? Ne szeretetből tennéd, hanem csak közönyből, ez is megvolt, lépjünk tovább!
De mit is várnék tőletek, emberektől? Már november óta szajkózzátok, jön a karácsony a szeretet ünnepe! Október óta szívjátok a fogatok, már megint itt van, mennyibe fog ez nekem kerülni! Majd elindultok boltról boltra, és megpróbáljátok a körülöttetek élők iránt érzett kötelezettséget ajándékba önteni, az árával arányos a kapcsolat közelisége. A szeretet ünnepére vesztek egymásnak mindenféle múlandó tárgyat, mert ezzel örömöt akartok szerezni.

De milyen áron? Egymást lökdösve, tülekedve harcoltok, nem néztek se idősebbet, se gyengébbet, csak elszántság van bennetek, melyet a pénztárcátok vastagsága ad. Készek vagytok ökölharcra menni egy-egy ajándékért, nem is érzékelitek azt a bánatot, szomorúságot, amit ezzel a többieknek okoztok. Csak a gőgös ide nekem mindent! Ezek vagytok, hogy aztán majd áhítatos arccal adjátok oda egymásnak egy fenyőfa előtt, de fejetekben már teljesen már jár, a vacsora, meg az üres társalgás, netán a bosszankodás, miért is vettem ennyit, hisz ő csak ennyit vett, de magával az ünneppel nem tudtok mit kezdeni! Sóvárogva nézitek a boldogságtól csillogó gyerekszemeket, és tudjátok ők éreznek valamit, megérinti őket, amiről nektek már fogalmatok nincs. Mit is jelent a karácsony nektek? Ami állítólag a szeretet ünnepe? Hol van itt a szeretet? A költekezésben? A lökdösődésben? Vagy abban a két pusziban, ami alatt teljesen máshol jár az eszetek?

Hirtelen elakadt a hangja! Észre sem vettem, hogy a földön ülök már, egy kidobott kartondobozon, csak gyorsan a fenyő alá nyúltam, megemeltem, mintha ember lenne, és aggódva néztem rá.

- Állíts fel kérlek-súgta alig hallhatóan. Gyorsan megtettem! Lassan újra beszélni kezdett.
Tudod én már születésemtől fogva tudtam milyen sors vár rám. Társaim fent a hegyek hatalmas rengetegeiben évtizedekig vidáman élnek, míg én alig vagyok kilenc éves.
Mégsem bánkódom, kicsit sem! Sokkal szebb és nagyobb feladat jutott nekem!
Mikor közeledett az ünnep, akkor kivágtak. Jajj! Az nagyon fájt! Éreztem, ahogy lassan folyik el belőlem az élet, de gyantám védőn dermedt halálos sebemre, így védelmezett. Majd egy családhoz kerültem, ahol már napok óta titokban készült sokminden. Tudtam, hogy meg kell halnom, ám azt is tudtam, hogy ezért nagy árat kapok cserébe. Gyönyörűen feldíszítettek, egy csomó színes üveggömb, figura került rám, szaloncukor, angyalhaj, gyertya csillagszóró.

Lassan besötétedett, egyre izgatott voltam, csúcsdíszemmel átláttam egy szomszédos házba, ahonnan boldog zsivaj szűrődött át. Ekkor lágyan megszólalt egy kis csengő. Meggyújtották ágaimon a gyertyákat csillagszórókat, és puhán, bársonyosan szálltak a dal hangjai
”…drága, szent éj…” Én ott álltam talpig díszben, előttem három kisgyerek, boldogságtól csillogó szemmel, áhítatosan néztek rám. Lábaim előtt csomagok hevertek, ám ez senkit nem érdekelt, csak engem néztek, és éreztem, bennük most születik a csoda. Valami nagyon elszorult bennem, és gyantasebem újra felszakadt, könnyezni kezdett. Tudtam, hogy maszatos kis kezek remegve fogják rólam leszedni az összes szaloncukrot, almát, habkarikát, hogy boldogan tömhessék az örökké enni tudó kis szájakba. Kicsit sem fájt, hogy minden ékem elveszik, hisz ezért vagyok. Azért születtem, és kerültem ide. Soha nem volt semmim, még madár sem fészkelt rám, mert tudták, rövid életű leszek, mennem kell! Ó, pedig hogy szerettem volna, csak egy icipici fészket, ami kicsit az enyém is, hogy óvtam volna, akár életemet adtam volna érte. Nem adatott meg. Ott álltam talpig ékben cicomában, de ez is csak azért hogy másoknak adhassam, hisz erről szól az életem. Majd véget értek az ünnepek, lecsupaszítottak megint, és ide kerültem. Annak az estének a szépségét, megható jóságát soha senki nem tudja elvenni tőlem, hisz ezért megéri élni. Szerettem őket, mert le tudtam mondani fontos dolgokról, fel tudtam magam áldozni értük, és bár soha nem volt semmim, most mégis gazdagabb vagyok bárkinél!

Ott ültem a fa mellett, és lassan simogattam az ágait, hogy mitől, nem tudom, de olyan furcsán viszkettek szemeim. Csak ültem ott, és néztem ahogy ellobbannak benne az élet utolsó lángjai, és éreztem azt a hatalmas boldogságot ami eltöltötte!
- Érted e most már, mi a szeretet? –súgta alig hallhatóan.
- Igen megértettem, és nagyon megjegyzem- mondtam, hisz éreztem, mintha tüzes tűvel karcolták volna belém szavait.
- Akkor jó! Most már tényleg nyugodtan megyek el, de előtte még egy utolsó példát adok neked. Nyúlj csak ide be az ágamhoz!

Egy kis szaloncukor lapult ott, ami elkerülte mindenki figyelmét.
- Neked adom- lehelte alig hallhatóan –mert így biztos emlékezni fogsz a szavaimra, én pedig úgy halok meg ahogy leéltem az életem, nincstelenül, de boldogan!
Mintha lágy szellő hajlította volna, szép lassan eldőlt, és egy utolsó sóhajtással elszállt belőle az élet. Én ott ültem némán, összetörten, az utolsó kincsével kezemben. Akkor lelkemben bocsánatot kértem tőle, hisz ekkor étettem meg igazán őt.