Szentlélek sétány: Nekem is van egy titkom

Augusztus 19., szombat, kora délelőtt. A nap sugarai aranylóan világítják meg Kiesvölgy egész területét. Ezekben a percekben a városi látkép – egy enyhe túlzással – leginkább egy elhagyatott falu érzését kelti, ugyanis alig találkozhatunk valakivel az utcákon. Ez persze annak köszönhető, hogy itt a jól megérdemelt hétvége, a nyugalom, a lazítás ideje. Hiszen az ember mikor pihenhetné ki az elmúlt hét fáradalmait, ha nem ilyenkor, amikor addig aludhat, ameddig csak akar (már ha persze hagyják). De akadnak olyan személyek is, akik ezt a lehetőséget nem használják vagy nem használhatják ki. Ilyenek azok, kik kora reggel elmennek szuper- vagy hipermarketekbe elintézni a heti nagy bevásárlást vagy éppen csak kutyakedvelő gazdikról van szó, akik a reggeli megérdemelt sétára viszik kedvenceiket, vagy olyan dolgozókról beszélhetünk, akiknek – többnyire – a hétvégét is munkával kell eltölteniük. Mint például az újságárusok, bolti eladók, buszvezetők vagy a rend őrei.
Az egész városra jellemző hétvégi nyugalom ugyanakkor a Szentlélek sétányban nem fedezhető fel, ahol Mrs. Graham épp az újonnan beköltöző fiatal párra támad a „borzasztóan” zavaró költözési zajok végett.

- Mégis, hogy képzelik ezt? – rikkantja a már jócskán nyugdíjas éveit taposó Mrs. Graham. – Már hajnalok hajnalán felzavarják a pihenni vágyó, dolgozó embereket? Ez itt nem szokás!
- Elnézést kérek, de próbáltunk minél kevesebb zajt csapni – kezdte Doria egy halom doboz előtt állva, amit a férje valamint a költöztető cég emberei pakoltak le egy kisebb teherautóról, aminek már hűlt helye, ugyanis Doria és férje Chase nem érkezett sok holmival. Sőt, ezért aztán nem sok időt vett igénybe a cuccaik lepakolása. Mrs. Graham pont erre a kis időn belül történt csendháborításra gondolt. – Direkt szóltunk a munkásoknak is, hogy ne csapjanak lármát.

Mrs. Graham szúró tekintettel nézett végig a lányon. Doria letette a kezében lévő körbe cellukszozott dobozt, majd ruhájában megtörölte kissé mocskos jobb kezét és az asszony felé nyújtotta.
- Doria Wy… Winrow – mondta zavartan a fiatal nő. - Örülök, hogy megismerhetem, Mrs…
Nancy Graham kitérvén a lány udvarias gesztusa alól, kisebb gondolkodás után rávágta:
- Nancy Graham. De magának Mrs. Graham.
Természetesen viszontkéznyújtás nem volt. Ezt követve az idős asszony megfordult és visszaindult kicsinek nem mondható házába, ahol a férjével, Patrick Grahammel élik boldog házas éveiket, immáron negyvenöt éve. Mrs. Graham szerint szükség van ekkora házra, hiszen ha lányuk, és családja meglátogatja őket, akkor mindenkinek legyen elég helye, s ne érezzék magukat kényelmetlenül. Nancy soha sem bocsátaná meg magának, ha valemelyikük is rosszul érezné magát a meleg szülői házban. De azért nem volt ő olyan kedves mindenkivel. Mi sem bizonyítja ezt jobban az előző párbeszédnél. Azt ki kell érdemelni. Viszont nem csak kiérdemelni, de elveszíteni is lehetett ezt a kiváltságot. Talán még könnyebben is, mint elérni. S mivel Doriának még nem volt alkalma kiérdemelni ezt az erényt, nem tartozott Mrs. Graham „szerettei” közé, amit az asszony éreztetett is vele (még egyszer), még mielőtt belépett volna otthonába. A bejárat előtt ugyanis megállt majd visszafordult a fiatal feleséghez.

- És ha végre befejezték a költözködést – kezdett bele mondandójába egy csöppnyi ércelődéssel a nyugdíjas hölgy -, akkor takarítsák el a mocskot az utcáról és a járdáról, amit maguk csináltak, mert utálom a piszkot – fejezte be eléggé kihangsúlyozott utolsó szavaival mondanivalóját Nancy, majd mosolyra szélesítette cserepes ajkait és hozzá tette: - Köszönöm!
Épp hogy kimondta, már be is csukta maga mögött a háza bejárati ajtaját. Doria néhány másodpercig még a mozaik üvegekkel tarkított ajtót kémlelte, minek után folytatta a dobozok behordását új otthonába. De azért valami jó is történt Doriával ez alatt a másfél perc alatt, még ha ő azt észre sem vette. Hiszen lehetőséget kapott Mrs. Grahamtől kegyének elnyerésére.


SZENTLÉLEK SÉTÁNY
1. rész: Nekem is van egy titkom

Kiesvölgy lélekszáma alig haladja meg a húszezer főt. A várost két részre lehet bontani úgy, mint a csendes parkvárosi rész és a nyüzsgő központ. Kiesvölgy - parkvárosban az emberek egy igazi közösségben élnek, ami annyit takar, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit, mindig mindenki gyorsan értesül a legfrissebb (nem csak a) városban történ információkról; a hírektől a pletykákig. És itt található a város egyik legszebb utcája, a Szentlélek sétány.
Ennek ellentétje a központ, ahol az élet szinte soha nem áll meg. Drága hotelek, pazar éttermek, menő szórakozóhelyek, hatalmas üveg-irodaházak, és nagyobbnál nagyobb bevásárlóközpontok tarkítják az amúgy is szép városi látképet, amit most a város- és az útfelújításokkal járó felfordulás csúfit.

Szóval van itt minden, amire egy városnak szüksége lehet: posta, szuper – és hipermarketek, uszodák, strandok, színház, mozi, óvodák, iskolák és főiskola a nebulóknak, könyvtár, sportcsarnok, gyárak a város határában és a többi, és a többi. Itt ugyanúgy megtalálja mindenki a kedvére valót, akárcsak egy nagyobb városban. Csak ilyenkor, hétvégeken lassul valamicskét a központi élet, mikor is Kiesvölgy lakosai a pihenésre koncentrálnak, hiszen mikor engedjék ki a hét során összegyűjtött gőzt, ha nem ilyenkor. Ám ez alól most kivétel Doria és Chase Winrow, akik már hajnal óta talpon vannak, hogy végre elfoglalhassák új otthonukat a Szentlélek sétány tizenkettőben. Doria és Chase még csak pár hónapja léptek a házasság szent kötelékébe, azonban ahogy elnézzük őket, az első komolyabb veszekedéseken már túl estek.
- Mit akart az a vén picsa? – tette fel dühösen a kérdést Chase, miközben az előző lakó által itt hagyott konyhaszekrényről húzza le a fóliát a konyhában.
- Semmit – felelte félénken Doria, mialatt poharakat és tányérokat csomagolt ki újságpapírból, amiket egy kisebb dobozból szedett elő. – Csak köszönt.
Chase becsapta az éppen vizsgált konyhaszekrényrész ajtaját és Doria felé fordította tekintetét.
- Mi a faszt hazudsz? Mindent hallottam, amit az a félholt k#rva nyökögött – mondta dühösen Chase, majd folytatta. – Az a vén banya nagyon megjárhatja, ha továbbra is beleüti az orrát olyan dolgokba, amik kib#szottul nem tartoznak a hülye fejére. És ugyanez vonatkozik rád is szívem, ha folytatod a hazudozást. Világos?
Doria nem mondott semmit, aminek aztán az lett a következménye, hogy férje még dühösebb lett.

- Mi van? Bedugult a füled? – kiabálta Chase. – Ha gondolod, kidugaszolom az öklömmel.
Chase a rémült nő arca elé emelte egyik öklét.
- Nem kell – felelte remegő hangon Doria.
- Akkor jó – dünnyögte szárazan Chase és kiment a konyhából.
Amint a férfi átlépte a konyha küszöbét Doria összerogyott és sírásban tört ki. Csak úgy patakzottak a könnyei. De a hatalmas fájdalom mellett, ami a szívét szorította, észnél kellett maradnia. Vigyáznia kell, nehogy hangosan sírjon, mert azt Chase meghallhatja. Ebből is látszik, hogy nem ez volt az első nagyobb „összerezdülés” kettejük között. És nem is az utolsó.


Nem csak ez a szombat volt kivételes a Szentlélek sétány életében. Pár hónappal ezelőtt szintén korán „kellett” kelni Mrs. Grahamnek. Akkor Horace Meldrum adott rá okot, aki a Szentlélek sétány tizenhatba költözött, közvetlenül a Graham házaspár rezidenciája mellé. Nancy Grahamet akkor nem a költözés zaja rázta ki legszebb álmából, hanem a kíváncsiság. A kíváncsiság és a gyanakvás az új szomszéd iránt, aki a hajnali órák sötét leple alatt költözködik és mindössze csak egy kisebb utazótáskát hoz magával. Be kell látnunk, hogy ez tényleg ad némi okot a gyanakvásra.
- Milyen jó segge van – ábrándozik Reese Oelow, házuk előtt állva, két másik elragadó lány társaságában Horace hátsójáról, aki éppen a postaládáját űríti az utca másik oldalán.
- Jaj, figyelj már Reese! – szólította fel a lányt Camryn Lewinson. – Akkor hogy lesz az esti meglepetésbuli?
- Egyébként szerintem is nyerő popsija van – helyeselte Wyanet Marquett, majd kuncogott.
- Jó, igen. Tényleg nem rossz – adta be a derekát Camryn is. – De én sajnos nem bámulhatom meg a férfiak eme testrészét. Pontosabban megbámulhatom, de csak egy valakijét.

Reese és Wyanet a mondat hallatára tréfából gúnyosan összenézett, amit Camryn észre vett és
válasz képen mosolyogva kiöltötte nyelvét a két lányra.
- Attól még, hogy van pasid, az nem azt jelenti, hogy vak is vagy – jelentette ki Wyanet.
- Szóval az esti buli – terelte más témára a szót Reese. – Nolának azt hazudtam, hogy a bátyám, Ethan meglepetés vacsorára akarja este vinni, de nem abba az étterembe, ahol Ethan szakácskodik, hanem egy másik szép helyre, de ez természetesen titok. Ezért én felvetettem Nolának, hogy mit szólna, ha előtte, vagyis ma délután bemennénk a központba és vennénk neki valami nagyon szép ruhát az esti vacsorára. És elmehetnénk még fodrászhoz, meg kozmetikushoz, hogy minél szebb lehessen. Természetesen belement. Tehát a terep tiszta lesz. Na és akkor úgy fog kinézni ez az egész, hogy én, Nola és Wyanet bemegyünk a városba olyan három óra körül. Azért csak ketten megyünk Nolával, hogy valaki felügyelje és segítse a többiek munkáját is a készülődésben. Mert jó lenne, ha mire visszaérünk, minden kész lenne. És azért te, Camryn, mert neked tudtam gyorsan alibit kitalálni: Tobyt.
Camryn a mondat végén hasonló gúnyos arcot vágott a lányoknak, amilyet az előbb ők is produkáltak neki.

Tehát Camryn, Ethan, és néhány ismerőse, Gareth és talán Julian is, azt még nem tudom, hogy lesz-e kedve munka után segíteni, előkészítitek a színhelyet a meglepi partira és fogadjátok a vendégeket, meg ilyesmi – folytatja az eligazítást Reese. – Mi hétre fogunk vissza érni, talán egy picivel később, de semmi esetre sem előbb. Majd még telefonon beszélünk. Addigra viszont mindennek kész kell lennie.
- Készen leszünk, biztosan – nyugtatja meg a lányokat Camryn. – Főleg, hogy még az anyuék is besegítenek egy kicsit.
- Ja, azt mondani is akartam, hogy milyen aranyosak az anyukátok, hogy segítenek a kaja elkészítésében Ethannek. Így tuti minden időben elkészül – hálálkodott Reese. – A szüleitek is jönnek este csörögni, ugye? – tette fel a kérdést a lány, miközben egy–két táncmozdulatot ejtett kis közönségének.
- Nekem csak benéznek és felköszöntik Nolát – kezdte Wyanet -, aztán mennek valami barátjukhoz, szintén buliba. De a miénk sokkal jobb lesz.

Mindhárman elmosolyodnak, ám közben Reese egy sanda pillantást vetett a még mindig a levelesládája mellett álló Horace-ra, aki elmélyülten nézegeti a láda tartalmát. Valószínűleg azért kerül ennyi idejébe, mert az elmúlt napokban nem túl sűrűn ismételte meg a szertartást, aminek a következménye a töménytelen levelek áradata.
- Nekem csak anyukám jön – zavarta meg a bámészkodásban Reeset Camryn -, mert apa ma is dolgozni fog egy keveset a templomban, de szerintem nem is olyan keveset. Már egy hete próbálja megírni a beszédét arra a vasárnapi misére, tudjátok, amin a tévé felvétel fog készülni, de még mindig nem sikerült összehozni szegénynek. Annyira aranyos, ahogy izgul a napok közeledtével. De azt mondta, mikor végzett mindenképpen benéz majd, ha tart még a parti. Már csak azért is, hogy leellenőrizhessen. Viszont szerintem anyu sem fog sokáig maradni, sőt! Annyi lesz majd körülbelül, mint Wyanet szüleivel: felköszönti Nolát, egy picit marad, aztán megy haza.

- Oké, akkor szerintem mindent megbeszéltünk – mondta Reese. – Ja, és nem elszólni magatokat Nola előtt.
- Ezt mondanod sem kellett volna! – vágta rá Wyanet.
Reese ismét a még mindig az utca másik oldalán állomásozó Horace-ra néz, majd pillanatokkal később visszafordul a lányokhoz.
- Mit szólnátok, ha ő is ott lenne ma este? – bökött fejével a férfi felé Reese.
- Miért, még nem hívtad meg? – kérdezte Camryn.
- Nem, még nem. Még nem mertem oda menni hozzá – vallotta be szégyellve Reese. – Nem is ismerem. Mondjuk ezzel az egész város így van. Olyan titokzatos, nem? Alig lehet néha látni. Pedig annyira szeretném megismerni. Nem tudom lányok, de valamiért annyira vonz az a pasi – fejezi be mondanivalóját Reese, majd tekintetét ismét Horace-ra vetette.
- Hűha! Itt valaki nagyon beindult! – viccelődött Wyanet, ezt követve mindhárman elnevették magukat.
- Visszatérve Julianre – kezdett bele Camryn -, remélem este eljön a buliba.
- Igen, én is – értett egyet Reese, majd folytatta. – Bár, azon sem lepődnék meg, ha nem jönne el. Mostanában olyan furán viselkedik, mintha kicserélték volna. Kedvetlen és szinte csak a munkával van elfoglalva. Mintha valami bántaná.

Julian Leerhsen édesanyjával, Jodhival és kishúgával, Tammyvel él a Szentlélek sétány tizenötben, szembe Horace Meldrummal. Az apa nélküli család öt éve költözött Kiesvölgybe Kanadából, amikor Julian még csak tizennyolc éves volt. Az érettségijét már itt szerezte meg a városi Winston Churchill gimnáziumban, ahol pár hete Camryn Lewinson is sikeres érettségit tett. A családot rövid idő alatt szerette meg mindenki, ami talán a babaarcú Tammy egykori ijesztő eltűnésének is köszönhető.

Egy áprilisi napon, öt évvel korábban, Tammy úgy döntött, hogy felfedezőútra indul titokban és kiszökött a házukból, miközben anyja a konyhában az aznapi ebédet főzte, Julian pedig iskolában volt. A kislány az utca végében található Ribizlis kertben talált magának új játszóteret, amin keresztül folyik a Kék Kígyó patak. Jodhi hisztérikus állapotba került mikor percekkel később felfedezte lánya eltűnését. Zokogva rohant ki az utcára, ahol elkezdte lányát keresni. Miután belátta, hogy egyedül nem megy semmire, segítségért kiáltott. A segítség hamar meg is érkezett Lewinson tiszteletes és felesége, Deanne személyében.

Miközben William atya a teljesen összetört anyukának nyújtott segédkezet, addig Deanne riasztotta a többi szomszédot – már akit otthon talált -, hogy jöjjenek keresni Tammyt. Percek alatt a Szentlélek sétány lakóinak több mint a fele Tammy keresésére indult. Átvizsgálták a házak udvarait, a pincéket, a garázsokat, a Gesztenye parkot - ami a Szentlélek sétány és a Tiszavirág utca sarkán fekszik -, benéztek a Szent Margit templomba is, ami a Gesztenye park közepén található, hátha oda bújt a kislány, vagy legalább látta valaki. A Ribizlis kertet is átkutatták, ahol Jodhi és Lewinson tiszteletes először kereste Tammyt. Minden lehetséges helyet átvizsgáltak, ahová csak elcsászkálhatott. De sajnos nem találtak semmit. Jodhi teljesen összeomlott és már azzal a tudattal próbálta megszoktatni magát, hogy néhány nap leforgása után felhívja egy rendőr és közli vele, hogy megtalálták lánya élettelen tetemét néhány kilométerrel Kisvölgytől, amit a Kék Kígyó habjai hurcoltak oda. Ekkor Jack Peterson – aki mellesleg a Szentlélek sétány tizenhárom szám alatti házban lakik feleségével, Rosalie-val, és gyermekükkel, Pax-szel - örömteli hangon csak annyit kiáltott: Megvan! A férfi megtalálta Tammyt, aki békésen szunyókált egy ribizlis bokor tövében, a park egyik távol eső szögletében, magához szorítva legkedvesebb babáját. Jodhi jobban sírásnak eredt, amikor meglátta egyetlen lányát Jack karjában. Szorosan magához szorította Tammyt és csóközönt zúdított a kislányra, aki mit sem értett a körülötte lévő zűr-zavarból.
- Ma meddig dolgozol, Julian? – kérdezte fiát a reggelizőasztalnál Jodhi, miközben a kicsi Tammynek vágta fel apró kockákra a kenyeret, ugyanis a kishölgy csak így hajlandó megenni azt.

- Csak egy fél órára kell átugranom a fatelepre – válaszolta a fiú. – Egyre kevesebb lesz a munka most, hogy egy jobban felszerelt üzem is nyílt a városban. Bill azt mondta, hogy nemsokára lehúzhatjuk a rolót.
- Badarság! Attól, hogy… - kezdett bele mondanivalójába Jodhi, de Julian félbeszakította.
- Ne kezd el megint, anya! Bill jobban tudja. Ha nem megy az üzlet, akkor nem megy.
Tammy miközben a kockára vágott kenyeret ette friss tükörtojással, csodálkozva nézte az anyja és bátyja között zajló párbeszédet.
- Vegyél vissza a hangnemből, Julian! – figyelmeztette fiát Jodhi.
Julian dühében a tányérjára csapta a villáját, majd reagált anyja iménti mondatára.

- Elegem van, érted? Unom, hogy itt kell laknunk, unom ezt az életet, a munkámat, nem is baj, hogy be fog zárni a fatelep. Haza akarok menni, nem bírom elviselni, hogy nem élhetünk normális életkörülmények között, hogy mindig vigyáznunk kell, hogy kinek mit mondunk, és hogy mit teszünk, hogy nem beszélhetek a régi barátaimmal. Hogy már évek óta nem láttam a nagyszüleimet, rühellem, hogy a barátaim és a barátnőm előtt is titkolóznom kell. Elég volt, anya. Nem akarom ezt tovább folytatni.
- Befejezted? – tette fel a kérdést Jodhi kissé ingerülten, majd folytatta. – Tudod jól, hogy nem önszántamból csináljuk ezt az egészet. Hanem miattatok. A biztonságotokért. Nekem is ugyanolyan rossz, mint neked, vagy akár Tammynek.
Tammy hirtelen felkapta tekintetét neve hallatán, ám mivel a továbbiakban már nem esett róla szó, folytatta az evést.
- Akkor menjünk haza! Tudod jól, hogy többet már nem bánthat… és nem is fog. Én is itt vagyok melletted. De nekem… hiányzik – fejezte be mondatát Julian, szinte már könnyes szemmel.
- Ezt meg se hallottam! – vágta rá gyorsan és szinte üvöltve Jodhi, amitől a kis Tammy megijedt és kiszaladt a konyhából. – Ő meghalt, és ezzel a téma lezárva. Edd meg a reggelid, aztán pedig mehetsz dolgozni.
- De anya… - kezdett volna bele Julian, de még mielőtt végig mondhatta volna, anyja a szavába vágott.
- Ha megetted, már mehetsz is. Szia Julian – mondta szárazan Jodhi.

Julian még két másodpercig anyjára szegezte tekintetét, aki az asztalon lévő üres tányérokat és poharakat kezdte összeszedni, majd hirtelen felállt, kisietett a konyhából ezután felkapta a bejárati ajtónál várakozó hátizsákját és becsapta maga mögött az ajtót. Jodhi abba hagyta az evőeszközök pakolását, nagyot sóhajtott és megdörzsölte arcát, ezek után pedig elindult lánya ismételteni keresésére, bár ez alkalommal tudta, hol találja.
Reese aki éppen Horace háza felé tartott, maghallotta az iménti ajtócsapást de mire odakapta fejét, már csak annyit látott, hogy Julian a házuk előtt parkoló biciklijére pattan és elszáguld. Reese próbált utána szólni, de a fiú a dühtől és a szomorúságtól nem vette észre a lány próbálkozását. Reese egy ideig még gondolkodva nézett Julian után, majd eszébe ötlött, hogy most ennél sokkal fontosabb dolga is akad, így folytatta útját Horace felé.

Horace Meldrum a harmincas évei elején járó fiatalember, aki már beköltözésének másnapján felhívta magára a Szentlélek sétány női lakóinak figyelmet, amint félmeztelenül mosta a háza előtt álló autóját. Természetesen Mrs. Grahamnek ehhez is volt egy-két keresetlen szava, de azért ő is jól szemügyre vette Horace verejtéktől csillogó izmos testét, még mielőtt bármit is szólt volna. A történteknek Mr. Graham is tanúja volt, aki az incidens után rögtön bocsánatot kért felesége udvariatlansága miatt. És valószínűleg így lett volna ez most is, ami Winrowéket illeti, csak Mr. Graham már rég nem volt otthon a történtekkor, ugyanis még hajnalban elment horgászni jó öreg barátjával, Walter McKines-szel.

Ezt az esetet leszámítva Horacet nem nagyon lehetett az utcán látni. Legalábbis ami a nappalokat illeti. Ezért aztán nem csoda, hogy felkeltette Mrs. Graham gyanúját és általa szinte az egész sétányét. Sőt, mivel Mrs. Graham pletykálni is szeretett, a fél kertváros tudta ki az a Horace Meldrum.
Horace jelenleg éppen a nappaliban üldögélt egy újnak nem mondható fotelben és még mindig a postaláda tartalmát vizsgálgatta, amikor is a kezébe akadt egy számla.
- Hogy a francba fogom ezt kifizetni? – gondolkodott magában Horace. – Már egy rohadt vasam sincs. Munka dettó. Honnan szerezhetnék pénzt?
A férfi gondolatmenetét a Szent Margit óra jelző harangjainak zenéje zavarta meg, mire a férfi a sétányra nyíló ablak felé nézett. Kisebb gondolkodás után felkapta mobiltelefonját a dohányzóasztalról és tárcsázott. Néhány kicsöngés után egy férfihang szólt a vonal másik végéről.

- Szia, itt Horace. Nincs valami melód a számomra?… Aha, szóval semmi. De csörgess, amint lesz valami, akármi, mert nagyon kéne zsozso. Köszi – és ezzel befejezte a hívást.
A férfi újra elmerült gondolataiba, amiből kis idő múlva kopogás zaja majd csengőszó rázta ki. Horace gyorsan körülnézett a nappaliban, mint aki arról akar meggyőződni, hogy semmi olyan nincs látókörnyezetben, ami bajt hozhat rá. Miután erről sikerült meggyőznie magát, elindult kinyitni a bejárati ajtót.
- Szia, Reese vagyok a tizenegyből, emlékszel rám? – kérdezte az ajtó előtt állva a lány.
- Persze, pont egy ilyen szép nőre ne emlékeznék – válaszolta udvariasan Horace, amire Reese bájos arca kissé elvöröslött. – Szia.
- Már összefutottunk egyszer-kétszer, csak az olyan rég volt – kezdte zavartan Reese. – Szóval Reese Oelow a tizenegyből, ahol a bátyámmal, Ethannel és a barátnőjével, Nolával lakom együtt. Még mindig – fejezte be mosolyogva a nő.
- Én meg még mindig Horace Meldrum vagyok – kezdett bele viccelődve, majd a háza falára vetett egy pillantást oda, ahol a házszám volt felfüggesztve -, és még mindig a tizenhatból.
A férfi mondatára mindketten elnevették magukat, és másodpercekig nézték egymást, egészen addig, amíg Reese meg nem zavarta a csendet.
- De nem csak ezért jöttem, hanem mert este lesz nálunk egy kis meglepetés buli a testvérem barátnőjének és arra gondoltam, hogy te is eljöhetnél.
- Hát köszönöm a meghívást, de nem hiszem, hogy ott leszek – utasította vissza a szíves invitálást Horace. – Nem ismerek senkit, és kényelmetlenül érezném magam.
- Engem már ismersz – érvelt elszántan Reese, akinek a mondatára a férfi elmosolyodott. - Épp ezért kell eljönnöd – erősködött kisebb szünet után tovább Reese.
– Hogy mindenkit megismerj, és hogy téged is megismerhessen mindenki. A buli hétkor kezdődik, de gyere át tizenöt percel hamarabb – folytatta tovább a lány, még mielőtt Horace bármit is reagálhatott volna. – Nem kell hoznod semmit. Legfeljebb valami piát. És nem fogadok el nemleges választ. Este találkozunk!

Reese gyorsan bejezte mondatát, majd sarkon fordult és szapora léptekkel próbált eltűnni a férfi látóköréből, nehogy Horace visszautasítsa a meghívást. Hiszen ha nem tudja lemondani, akkor meg kell jelennie. Ezt így illik. Ám Horacenek esze ágában sem volt ezek után lemondani a meghívást. Már csak azért is érdemes elmenni, hogy jobban megismerhesse ezt a szeleburdi lányt, aki nagyon megnyerő volt a számára és nagyon emlékeztette élete nagy szerelmére, aki már sajnos nem lehet mellette. Horace még egy percig mosolyogva állt a bejárati ajtónál Reese után nézve, aztán gondolatait ismét a harangok csengőszója oszlatta szét. Tekintetét a gyönyörű templom felé fordította, majd hosszas gondolkodás után széles vigyor ült ki arcára, mint akinek megszületett az évszázad ötlete. Lassan belépett a házba és becsukta maga mögött az ajtót.

A délután már csendesebben telt el. És valamivel gyorsabban is. Míg Reese, Wyanet és Nola a városi butikokat járta, az alatt nagy volt a nyüzsgés a Szentlélek sétány tizenegyben. Mialatt a nappaliban Camryn, Gareth és Ethan néhány barátja a díszítéssel tevékenykedett, a konyhában Deanne Lewinson és Gloria Marquett a szendvicsek elkészítésével foglalatoskodott.
- Este ti is átjöttök a férjeddel, ugye? – tette fel a kérdést Deanne.
- Nem – válaszolta kurtán Gloria, majd hozzá fűzte. – Gregoryval úgy döntöttünk, hogy felesleges két percre beugrani, ezért inkább egyből megyünk.
- És gondolkoztatok már azon, hogy mikor beszéltek a gyerekekkel, Wyanettel és Gareth-tel arról a… bizonyos dologról?
- Már többször is beszélgetünk erről – kezdte el mondani gondterhelten Gloria -, de a végén mindig arra jutottunk, hogy egy kicsit még várunk vele. Talán, mert még nem készültünk fel rá. Félünk a reakciójuktól. Nem akarjuk elveszíteni őket – Gloria hangja a mondat végére megcsuklott, de próbálta ezt leplezni így gyorsan folytatta. – De te ugye megértesz minket? Már nem volt mit tenni. Vége.

- Persze – nyugtatta a szomorú nőt Deanne. – Ez volt a legjobb döntés, amit hozhattatok. Egyébként annyira csodállak titeket, hogy ezt ilyen jól meg tudtátok beszélni és annak ellenére, ami történt ennyire szeretitek és támogatjátok egymást. Irigylésre méltó.
- Igen – mondja elgondolkodva és mosollyal az arcán Gloria. – Nagyszerű férjem van.
Éppen, hogy Gloria befejezte mondatát, Jodhi lépett a konyhába vidáman és egy letakart tepsivel a kezében. Vidámsága az arcán eltakarta a délelőtt fiával történt összerezdülés megmaradt apró, ugyanakkor fájdalmas szilánkjainak emlékeit.
- Sziasztok! – köszöntötte barátnőit Jodhi. – Hoztam egy kis harapnivalót estére…. Na, mi van? Miért van ilyen fancsali ábrázatotok? Ki vele!
- Deanne-el pont a… - kezdte el Gloria, majd meggondolta magát és csak annyit mondott: - Marco.
- Á… már értem – válaszolta Jodhi, azután letette a kezében lévő tepsit a konyhaasztalra, majd Gloriához lépett, ahol megsimogatta a nő hátát, ezután pedig a három barátnő átkarolta egymást és elnevették magukat.

Ez idő alatt az emeleten Ethan a szobájában az íróasztala előtt ülve egy hatalmas csomagoló papírt vett elő a bútor egyik fiókjából, amivel Nola ajándékát szándékozta bekötni. Gyönyörű, arany árnyalatú volt a papír, passzolt a bársony, sötét vérvörös dobozkához, amit becsomagolni készült. Egy ollóval kettévágta a papírt, majd az egyik részére ráhelyezte a dobozt. Az íróasztal felső fiókjából előkapott egy celluksz karikát, aminek a végét próbálta megkeresni. Nagy nehezen sikerült megtalálnia, ám mikor hozzá látott volna a ragasztáshoz, megszólalt az ágyán heverő telefonja. Kénytelen volt egy időre felfüggesztenie munkáját, de a celluksz tekercset óvatosan helyezte az asztalára - megjelölvén a végét – nehogy aztán ismét ne találja a végződés helyét, hiszen sietni kell.
- Igen? – szólt a telefonba Ethan, miközben visszaült az asztalhoz, folytatni munkáját.
- Szia, kicsim – válaszolt a vonal ellenkező végéről egy lágy női hang.
- Anya, szia. Hol vagytok már? – tette fel a kérdést anyjának Ethan. – Már rég itt kellene lennetek apával.
- Épp ezért hívtalak – kezdte halkabban némi bűntudattal a hangjában Ethan anyja.
– Apádnak megint begörcsölt a gyomra, így sajnos nem tudunk elmenni.
- Jaj, de azért már jobban van, ugye? – kérdezte Ethan, majdan az aggódása végett abbahagyta a csomagolási műveletet és anyja megnyugtató válaszát várta.
- Még csak nem rég vette be a gyógyszert, de jobban lesz. Ez mindig segít rajta. Én mondtam neki, hogy nem kellett volna annyit enni abból a zsíros szószból, de hát hiába beszél neki az ember – fejezte be mondandóját tudálékosan a nő.
- Akkor jó, hogy csak ennyi – nyugtatta meg anyja válasza Ethant, aki ennek örömére folytatta feladatát a csomagolópapírral.

- Nagyon sajnáljuk, hogy nem lehetünk ott, főleg, miként Nola szülei sem tudnak ott lenni, az éttermükben lévő rendezvény miatt. De azért nagyon boldog születésnapot kívánunk neki, és sokszor pusziljuk.
- Átadom – mondta Ethan, miközben még mindig a díszdoboz befedésével foglalatoskodott.
- Ellenben Mrs. Lewinsonék ott vannak és segítenek nektek a készülődésben, ugye? –tette fel a kérdést Ethan édesanyja.
- Persze. Itt van Mrs. Lewinson, Mrs. Marquett és Mrs. Leerhsen is át fog később jönni. Most is a konyhában készítik szendvicseket. Sőt, még Mrs. Graham is sütött valami süteményt. Olyan aranyosak, hogy ennyit segítenek!
- Jól van – nyugodott meg a válasz hallatán a nő. – Akkor nem is tartanálak fel. Add át üdvözletem Mrs. Lewinsonéknak. Titeket is sokszor puszilunk és megpróbálunk minél előbb meglátogatni titeket. Na, vigyázzatok magatokra és egymásra is. Sok puszi, sziasztok!

- Ti is! Puszi, anya! – aztán Ethan letette a telefont és nehézkesen ugyan, de lassan befejezte az ajándék elkészítését. Ezt követve gyorsan egy kupacba gyűjtötte az árulkodó hulladékot, az ajándékot pedig az íróasztal egyik fiókjába rejtette. Felállt az asztaltól, majd a szeméttel a kezében elindult a földszintre. Az alsó szinten először bepillantott a nappaliba, ahol az „ideiglenes” munkások a díszítés tökéletesítésével foglalkoznak. A munkálatokban még a kis Tammy is segédkezett, aki Camryn társaságában lelkesen adogatta Garethnek a falrahelyezésre várakozó színes, papír betűket, amik a felhelyezést követően egy értelmes mondattá fognak alakulni, a „BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT NOLA!” mondattá. Rajtuk kívül itt van még Nola egy-két ismerőse és Ethan barátja is, akik szintén segítenek a buli előkészületeiben. Ethan látva, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, megnyugvással a szívében tovább indul a konyha felé.

- Jó napot, Mrs. Leerhsen! – köszönt a konyhába lépve Ethan.
- Szia, Ethan! – viszonozta a köszöntést Jodhi. – Ahogy elnézem nagyon szép lesz a ház.
- Igen, szerintem is – értett egyet a fiú. – És Julian?
- Julian dolgozik – kezdte zavartan Jodhi. – Haza telefonált, hogy tovább kell maradnia a telepen, de este azért itt lesz.
- Akkor jó – mondta Ethan miközben, kidobta a konyhaszekrény egyik ajtaja mögé rejtett szemetesbe a kezében lévő papír kupacot. – Nem rég beszéltem anyukámmal, aki üdvözli a hölgyeket.
- Tényleg, nem kéne már itt lenniük? – kérdezte Gloria, mialatt elkezdte összepakolni a koszos edényeket a konyhaasztalon.
- Sajnos nem tudnak jönni – kezdett bele búslakodva Ethan. – Apunak megint begörcsölt a gyomra, így inkább otthon maradnak.
- Ó, szegény! – tette hozzá elszörnyülködve Deanne. – Ez esetben mi is üdvözöljük őket! Egyébként, Ethan! Bátorkodtam elhívni az újonnan beköltözött szomszédokat is, nem baj?
- Nem, dehogy! Legalább annál többen leszünk. És így meg is ismerjük őket.
- És milyenek? – kíváncsiskodott Gloria.

- Igazából csak a fiatal nővel találkoztam – jelentette ki Deanne. – Doria Winrownak hívják. Egy kicsit fura volt… A férje meg nem volt otthon. Mellesleg Chasenek hívják. Vittem nekik egy kis pogácsát abból, amit még a tegnap délután sütöttem.
- Na, ennyi elég a traccsolásból fiúk és lányok! – csapta össze a tenyereit Jodhi. – Ideje elkezdeni csinálni a pizzákat, mert így nem végzünk holnap délig se!

Teltek–múltak az órák, s a nap is egyre lejjebb és lejjebb kúszott a tiszta égbolton, aminek gyönyörű azúrkék színe is egyre sötétedett, míg rozsdaszínű nem lett.
Azonban a mai nap folyamán nem csak az Oelow házban volt nagy a készülődés, hanem a Szent Margit templomban is. Hiszen holnap igen fontos esemény fog zajlani a kiesvölgyi templom életében, ugyanis tévé felvétel készül a vasárnapi nagymiséről, egy vallási műsor keretein belül. Így érthető, ha Lewinson tiszteletest még mindig az istenházi dolgozószobájában találjuk. A tiszteletes a holnapra szánt beszédét próbálja megírni egy halom összegyűrt papír társaságában, melyekkel nem csak a kukában, hanem szerte az egész szobában találkozhatunk.
- Dicsértessék! A mai nap nem csupán… nem, ez nem jó – próbálkozott az atya, majd megfogta a papírt, amire írta s elhajította az ajtó irányába. Nagy lélegzetvétel után egy tiszta lapot helyezett maga elé.
- A mai nap nem csak az én életemben egy fontos esemény… - kezdte hangosan mondani, és közben írni a szöveget Mr. Lewinson, ámde kopogás halk zajára lett figyelmes, így fel függesztette munkáját. – Tessék!

Mr. Davis, a templom gondnoka lépett lassacskán be a szobába, aki csak azért jött, hogy szóljon az atyának, ő mára befejezte a feladatait, és most már menne haza.
- Csak nyugodtan, Mr. Davis – szólt kedvesen William tiszteletes. – Menyjen haza és pihenje ki magát a holnapi nagy napra.
- Úgy lesz, atyám! – válaszolta az idős gondnok, miközben felvette a földről az imént elhajított papírdarabot. – De ön is pihenjen, hiszen ön lesz holnap a főszereplő.
- Nemsokára megyek én is, csak még befejezem a beszédemet – nyugtatta meg Lewinson tiszteletes Mr. Davist. – Mrs. Ellis már elment?
- Még nem, atyám. A jobb oldali padsorokat díszíti fehér orgonával – válaszolta Davis úr.
- Akkor legyen szíves, mondja meg neki, ha végzett nyugodtan hazamehet.
- Rendben, atyám! – jelentette ki Mr. Davis. – Aludjon jól!
Aztán az idős úr lassan kilépett a teremből és William plébános ismét egyedül maradt a papírjaival. Az atya ivott egy kortyot az asztala bal sarkában pihenő poharából ezt követve megrázta fejét és hozzá látott munkája folytatásához.

A Szentlélek sétány tizenkettő szám alatti házban már semmi sem árulkodik a költözésről, ugyanis Doria délután befejezte a dobozokból való kipakolást és ezen nincs semmi meglepő, hiszen mint már korábban kiderült a fiatal házaspár csak – körülbelül - egy tucat doboz és még egy-két holmi társaságában érkezett. Winrowéknak szerencséjük volt ezzel a házzal, mert az előző lakó szinte minden bútorát itt hagyta, így Doriának és Chasenek nem kell a bebútorozás gondjával foglalkoznia. Doria épp egy ilyen megörökölt bútort takarít a nappaliban, miközben férje a konyhából tért vissza egy dobozos sör társaságában. Chase megáll a nappali bejáratánál, majd iszik a doboz tartalmából. Az ívás befejeztével észre veszi a dohányzóasztalon heverő barna kosarat, amiben a Deanne által készített pogácsák ülnek.

- Hát ez? – kérdi Chase és újra kortyol a sörből.
- Azt Mrs. Lewinson hozta délután – felelte Doria, mialatt a bútorzatot törölgette.
– Átjött köszöni, és azt mondta, ha bármiben segíthetnek a férjével, aki egyben a Szent Margit templom lelkésze, akkor nyugodtan szóljunk nekik. Egyébként a templom mellett laknak, a kilencben – mondta a nő, majd kisebb szünet után hozzá tette. – Ja, és áthívott valami buliba, ami nem olyan rég kezdődött el a Szentlélek tizenegyben, pont velünk szembe. Majdnem mindenki ott lesz. Hát nem kedvesek?
Mondata befejeztére Doria letette a kezében lévő portörlőt, amivel az imént a szekrényt törölgette és lassan, de ugyanakkor szexisen elindult férje felé.
- Én arra gondoltam…, hogy mi lenne…, ha mi inkább… - kezdte Doria.
- Szóval mindenki odaát van a buliban? – tette fel sejtelmesen a kérdést Chase, mit sem törődve felesége mondandójával.

- Majdnem mindenki – suttogta Doria egyre közelebb kerülve férjéhez.
Chasenek erre a mondatra fülig ért a szája és szinte sugárzott a szeme. Közben Doria elérkezett férje mellé, ahol kezeit szép lassan Chase nyaka köré emelte, fejét pedig a férfi jobb füléhez hajtotta és halkan a fülébe súgott.
- Mit szólnál, ha kipróbálnánk az új…
Chase mintha álomból ébredt volna fel, ledobta hitvese kezeit a nyakából, majd ellökte magától Doriát s dühösen szólt feleségéhez.
- Azt felejtsd el! Nekem most van egy kis dolgom. Te addig itthon maradsz és befejezed a takarítást, értetted? Mire haza jövök, itt rend legyen!
Chase mondandója végeztével kiitta a maradék sört a dobozból és jobb tenyerével összepréselte azt, majd ledobta a földre és elindult a bejárat felé. Magára kapta a fogason lógó vékony nyári kabátját és kilépett a házból. Miközben a ház előtt álló ócska Ford autója felé sietett, folyamatosan a szemközti házat bámulta, enyhe mosollyal az arcán. Mikor a kocsijához ért beült s elhajtott.
Eközben a házban Doria dühében megragadta a dohányzóasztalon álló színes üvegvázát és a bejárati ajtónak vágta. Pillanatokig csak mérgesen nézte a szerteszét hullott üvegdarabokat, majd fájdalmas sírásba kezdett.

Az iménti jelenetről semmit sem tudva a Szentlélek sétány tizenegyben javában tartott a buli.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos estét, Ethan – áradozott meghatódva szerelmének Nola. – És ezt a fantasztikus ajándékot is – mondta a mérhetetlenül boldog nő, miközben a nyakában függő nyakékhez ért. – Még soha senkitől sem kaptam ilyen gyönyörű ajándékot! El se tudom mondani mennyire szeretlek!
Ethan a vallomás hallatán elmosolyodott, ezután pedig megcsókolta élete nagy szerelmét, akivel már hosszú évek óta boldog kapcsolatban élnek.
Ez alatt Julian és Gareth a konyhában folytattak eszmecserét két üveg sör társaságában.
- Miért van ilyen szar kedved egész este? – kérdezte Gareth.
- Mindegy – dünnyögte Julian.
- Na, mond már el! Barátok vagyunk, vagy nem? – erősködött Gareth. – Szóval?
- Jól van, elmondom. Valakivel úgyis meg kell beszélnem, mert már… kurvára elegem van – egyezett bele Julian. – De erről senkinek sem dumálsz, világos? Ezt még a csajom se tudja.
Gareth erre a figyelmeztetésre sörösüveggel a jobb kezében a szívére tette a kezét.
Egy szobával arrébb, a nappaliban Reese Horace behálózásával tevékenykedett.
- És hogyhogy ebbe a városba költöztél? – érdeklődött a lány. – Mellesleg honnan is?
- Hát… - kezdte Horace, miközben karórájára vetett egy pillantást – azt hiszem, most kimegyek és elszívók egy cigit – fejezte be mondatát s már indult is a kijárat felé a férfi.
Reese is utána indult volna, hacsak nem ugrik elé Camryn és Toby.
- Na, jutottál már valamire? – kíváncsiskodott fülig érő szájjal Camryn.
- Még nem – vallotta be nehezen Reese. – de az estének még nincs vége. Megyek, hozok valami piát. Ti kértek?
Camryn és párja, Toby a fejét rázta, majd felemelték a kezükben lévő poharakat.
- Helyes – bökte ki Reese és elindult az italpult irányába.

Ezen az estén akadtak olyanok is, akik nem ezen a bulin keresték a kikapcsolódást, hanem egy másikon, amely ennél sokkal személyesebb és meghittebb. Ilyen volt Gloria és Gregory Marquett is. A férfi egy jómódú belvárosi étterem előtt állt meg autójával, ami szintén pazarnak mondható. Gloria miután megigazította frizuráját és leellenőrizte sminkje tökéletességét férjéhez fordul.
- Köszönöm, hogy elhoztál – mondta a nő, aki hálája jeléül arcon csókolta a férfit utána pedig kiszállt az autóból.
- Jó szórakozást! – tette hozzá Gregory elgondolkodva.
- Köszönöm! Neked is! – fűzte hozzá némi szünet után Gloria, majd becsukta az autó ajtaját s elindul a vendéglő bejárata felé. Gregory szemével követte felesége lépteit. A nő belépett az étterembe, ahol egy középkorú pincér Gloriát egy a hatalmas ablak melletti asztalhoz vezette. Az asztalnál egy elegáns férfi várta, aki látván a nőt, felállt helyéről s elé sietett. Miután csókkal üdvözölte a hölgyet, a lefoglalt asztalhoz vezette, hol lesegítette a kabátját, majd mindketten az asztalhoz ültek.

Természetesen a férfi előbb Gloriát ültette le, csak azután foglalt maga is helyet, mint ahogy azt az illem is megkívánja. Rövid bevezető beszélgetésük és az aperitifek rendelése után, Gloria úgy érezte, mintha valaki nézné őket, így kinézett az ablakon. Nem tévedett sokat. Tudni illik Gregory még mindig a vendéglő előtt ácsorgott autójával és a nőt bámulta. Gloria kissé kellemetlenül érezte magát a helyzetben, ennek ellenére felemelte jobb kezét és integetni kezdett férjének. A nővel szemben ülő férfi mit sem értett az egészből egészen addig, míg tekintetét az ablakra nem szegezte. Az autóban ülő Gregory válaszul feleségének visszaintett, de ebben a körben már Gloria jelenlegi párja is ki vette a részét a búcsúzkodásból: felemelte bal kezét és mosollyal az arcán üdvözölte Gregoryt. Aztán mindhárman leeresztették kezüket, az autóban ülő férfi pedig elhajtott.

Az órák és a percek csak teltek és teltek, miközben Kiesvölgyre leszállott az éj. Mindenfelé sötétség uralkodott, leszámítva persze az utcai lámpák világítását. Részleges feketeség borult a Szent Margit templomra is, hisz az utcán lévő hatalmas, kovácsoltvas világítótestek azért népi képen megvilágították a csodálatos szépségű templomot. Ez a fény világított valamicskét az épületen belül is, amely a káprázatos, színes mozaik ablakokon keresztül jutott be. De a templomon belül volt egy másik fényforrás is, a dolgozószoba, ami viszont úszott a fényárban. Ugyanis Lewinson tiszteletes még mindig a beszédén fáradozott, igaz, már csak a befejezés van hátra. Felesége, Deanne az elmúlt órákban többször telefonált férjére, hogy menjen végre haza, így hát még gyorsabban próbálta elkészíteni a beszédét. Már tényleg csak az utolsó, záró gondolatok vannak hátra, s utána haza térhet szerető feleségéhez. Amint gondolatait szedte össze, csattanásra lett figyelmes, ami a templomhajóból érkezett. Az atya először azt hitte, hogy csak képzelődik, ám amikor egy tompa hangra is figyelmes lett, közvetlenül a csattanás után, belátta, hogy valaki van odakinn. Mr. Lewinson felállt a székéről és kilépett a teremből. A templomhajóba érve senkit sem látott, ami a gyatra fénynek is köszönhető volt.

- Van itt valaki? – kérdezte izgatottan, de válasz nem érkezett a kérdésére.
Lewinson tiszteletes felfedezte, hogy a bejárati kapu nyitva van, pedig ő biztos volt benne, hogy Mrs. Ellis bezárta miután elment és nem hagyta volna tárva-nyitva. Így hát az atya elindult a kapu irányába, hogy bezárja azt. Mikor a bejárathoz ért kilépett a templomon kívülre is körülnézni, de mivel nem vett észre semmi rendelleneset ezért visszalépett az épületbe, majd megragadta a kilincset és lassan maga felé húzta az ajtót. Ezt követve az atya visszaindult volna munkája befejezéséhez, ámde észre vette, hogy a pénzgyűjtő persely le lett tépve az állványról, amin eddig állt, körülötte pedig fadarabok hevertek szerte-széjjel. Mr. Lewinson most már tudta, hogy valami nincs rendben.

Ekkor megszólalt a dolgozószobában lévő telefon, amire hirtelen felkapta a fejét. Sejtette, hogy felesége hívja, hogy térjen végre haza. Lewinson tiszteletes úgy döntött, hogy gyors léptekkel visszamegy a munkaszobájába és felhívja a rendőrséget a történtekért. Alig tudott valamennyit haladni a széksorok között, ugyanis egy sötét alak jelent meg a háta mögött, ám az atya nagy sietségében észre sem vett, amit a csörgő telefon zaja is befolyásolt. Az alak a plébános után iramodott, kezében egy hosszú, kemény tárgyal – vélhetően valami vasrúd lehetett -, majd egy hatalmas ütés mért az atya fejére. A nagy csapástól Mr. Lewinson megszédült és megpróbált belekapaszkodni az egyik padsorba. A támadó erre még nagyobb ütéseket zúdított a megszédült férfira, immáron nem csak a fejére, hanem mindenhova, ahol érte.

A plébános elvesztve eszméletét a földre zuhant, magával rántva a Mrs. Ellis által felhelyezett virágfűzért. Ennek ellenére a betörő addig ütötte-vágta a vérben fekvő atyát, amíg el nem fáradt. Ezután ledobta a támadó szerszámot, kifújta magát és először az oltárhoz, majd a dolgozószobába sietett, s amit értékesnek vélt, azt megfogta és elvitte magával. Közben a dolgozószobában a telefon folyamatosan csörgött, de ez a rablót nem foglalkoztatta.
Menekülése közben egy utolsó pillantást vetett a vérben úszó atya mozdulatlan testére, majdan szapora léptekkel távozott Isten házából, mint aki jól végezte dolgát.
Ekkor már senki más nem volt a templomban a tiszteletesen kívül. Mrs. Ellis is órákkal ezelőtt távozott. Senki nem volt ott, aki most segíthetett volna. Senki. Még a telefon is elhallgatott.


Írta: Tökölyi Zsolt

Folytatása következik!

Minden jog fenntartva! Tökölyi Zsolt, 2007