Szárnyaszegett magány

Szárnyaszegett magány
(a százegyedik)

Lassan sötétedett. Felgyúlni látszottak a fények. Elmerengve nézegettem az utak mellett sorakozó fákat. Lombjaik árnyéka már hosszúra nyúlva pihent a forró betonon. Nyomott a levegő. Közel annyira sem ugyan, mint a hangulatom. Hiába próbálok elrugaszkodni. Hasztalan. Szárnyaim megtépázva. Fájdalmas súlyként ülnek hátamon. Már nem ők tartanak engem. Én tartom őket. Nincs a boldogságnak olyan szele, mely a magasba tudna ragadni. Tudom, hogy nincs vége. Tudok még repülni. De nem most van itt az ideje. Szabad vagyok. De értelmét nem látom. Törött szárnyam fájdalma elviselhetetlenné vált. Pedig megszokhattam volna már.

Két hónapja sincs annak. Szárnyam szegte. A búcsú szele földhöz csapott. A fészket csak nemrég hagytam el és így végzem. Ily védtelen. Pedig az Én dolgom védeni. Még sírt... még gyerek volt. Kezét fogtam segítőn. Repültünk a nap alatt. Majd gügyögőn törtek fel torkából a hangok. S lassan beszéde értelmessé vált. Ó, hány hasonlót láttam én! Jöttek lassan az iskolák és megemberesedett a babám. Végigkísértem életét. Óvtam, intve a bajtól. Sorsa felett én dönthettem, barátokat én szereztem. Idősebb vagyok nála, megéltem pár háborút. Sajnos túléltem őt is... Betegen ott feküdt. Hallottam a ketyerét, melyet mellkasa zárt el a zord világtól.
De lassan... szíve ritmusa egyenetlenné vált. Még mindig hallom. Mind a száznak éjbe sikoltó dalát. De lehet, több is volt, ki szárnyaim alatt hunyt el. Kezem tiszta, de vétkeztem. Vigyáznom kellett volna rá. De a halál elől nem, csak mennybe meneszthetek. Óvni tudok, menteni nem!

Most keresem új emberem. Még le nem töri a szárnyaimat ő is. Régóta cselekszem így. Mióta világ a világ s ember él. A távolban gyereksírás: egy újabb védtelen. A százegyedik gyerek, akit Én ŐRANGYAL védhetek.