Sweet Dreams

A nap első sugarai bevilágítottak az ablakon, mintha az elmúlt éjszaka legszebb pillanatait mosolyognák, s Sylen, hogy valamiképp védje álmait, fejére húzta a takarót. Nem akart felkelni, még nem, még egyszer álmodni akart…
…- Este várlak! - Sylen sóhajtott, s letette a telefont, hátradőlt a padon, a fák leveleit figyelte. A nyári nap sugarai csillogtak a leveleken, megpróbálva utat törni maguknak. Lágy nyári szellő fújdogált, s megcirógatta a lány gyönyörű arcát. Sylen alig múlt tizennyolc, a városi gimnáziumba járt. A nyári szünet örömei azonban őt sem kerülték el. Alig egy éve ismerkedett meg Alannel. Nagyon szerették egymást. Alan fiatal és sármos üzletember volt, nem messze lakott Sylenéktől. A fiú alig múlt huszonöt éves mégis remek sikereket ért el a tőzsdén. Igéző mélykék szemeinek, csábos mosolyának és barna félhosszú hajának csak kevés nő tudott ellenállni. Alan rengeteg nőt megkaphatott és meg is kapott magának, de olyat, mint Sylen egyet sem tudhatott maga mögött. Imádta őt.

A lány nyújtózott egyet, majd felállt, szippantott egy jó mélyet a friss levegőből és elindult haza.
Út közbe meg-megállt megbámulni egy-egy kirakatot, s közben a rá váró estén merengett. Az egyik kirakat előtt kicsit hosszabban elidőzött, mikor a tükörképben Alan autóját látta megállni. Már fordult volna, hogy odafusson hozzá, mikor az autóból kiszállt egy szőke, hosszú hajú, jól ápolt és merőben csinos fiatal nő. Sylen nem mert megfordulni. Nem akart szembe találkozni Alannel most. Csak állt mereven a kirakat előtt és az eseményeket figyelte. A szőke nő mondott valamit még a férfinak, majd elindult a ház felé, ahol álltak. Alan intett, beült az autóba és elhajtott.
Sylen összeszedte magát és tovább indult. Alig tíz perc alatt ért haza. Ledobta a kulcsot az asztalra, majd bement a fürdőszobába, hogy letusoljon. Ezek után a délutánja elég unalmasnak ígérkezett. Alig akart eltelni az idő, s Sylen várakozását az is nehezítette, hogy nem bírt másra gondolni csak a kora délutáni eseményekre.

Hat körül indult el otthonról. Becsukta maga mögött a kaput, felnézett az égre, sóhajtott és elindult Alanhoz. Húsz perc könnyed séta után ott állt a férfi háza előtt. Becsöngetett. Ugyan volt kulcsa a lakáshoz, Sylen azonban mégis mindig csengetett, jelezvén ezzel a férfinak, hogy megjött. Ez valami hagyomány, netán babona lehetet nála, de Alant nem zavarta. Két rövidke csengetés után belépett az ajtón. Sötét volt. Az előszobától a nappaliig gyertyákkal kirakott út vezetett, s friss rózsaszirmok hevertek mindenhol. A pici kis mécsesek lángjai csodálatos félhomályt biztosítottak, s egyik másikuk úgy ficánkolt a kanóc végén, mintha épp a bécsi keringőt táncolna. A szobából halk, melankolikus zene szólt. Sylen szíve majd kiugrott a helyéről, de nem a boldogságtól, sokkal inkább a félelemtől. –Tehát vége – gondolta magában – a ma este lesz az utolsó. Elindult hát az ösvényen.

A nappalihoz érve megpillantotta Alant, aki az ablak előtt állt, s minden bizonnyal őt figyelte.
- Isten hozott kicsim – mosolygott a férfi, azon a már jól ismert ellenállhatatlan mosolyával, amivel nők százait képes volt elcsábítani – Hiányoztál!
- Te is nekem – bújt hozzá Sylen.
- Tetszik a meglepetés?
- Meseszép – suttogta a lány.
- Nagyon szeretlek – mondta a férfi, majd gyengéden megcsókolta őt. Sylen szíve egyre hevesebben vert. Gondolatok százai cikáztak át az agyán, nem mert szólni, még nem.

Alan a kanapéhoz kísérte, majd mindketten leültek. A jégre hűtött pezsgő már be volt készítve. A férfi megfogta az üveget, kinyitotta, majd töltött mindkettőjüknek.
- Szeretlek téged kicsim, de…- mondta a férfi lágyan, Sylen keze remegni kezdett. Ő nem mert kezdeményezni, de Alan megtette helyette is az első lépést.
- De? – tette az ártatlant, mert még mindig nem akart hinni se a fülének, se a szemének.
- Van itt valami, amit meg kell, hogy tudj! Rengeteg lánnyal volt már dolgom ezt te is tudod, de ilyennel, mint te még soha. Szeretlek és szeretek mindent, ami te magad vagy… A hajad, az illatod, a szemed, a mosolyod, a lelked, mindent…
- De most szakítani akarsz… - mondta ki elhaló hangon a lány, s lesütötte szemét. – Láttalak titeket délután… - Alan döbbenten nézte a lány arcát, majd elmosolyodott és kezével felemelte a lány állát, közelebb hajolt hozzá s csillogó szemekkel mosolyogva mondta:
- Hozzám jössz feleségül? – mosolygott és előhúzta a gyűrűt a farzsebéből.
- Én… - pirult el Sylen.
- Az a nő délután, akit láttál, az ékszerész volt.
- Én… olyan buta vagyok – mondta s egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Nem vagy az – felelte a férfi határozottan, majd megcsókolta Sylent.
- Hozzád megyek… Szeretlek! – mondta, s közben hagyta, hogy a férfi ujjára húzza a csinos kis ékszert, majd átkarolta őt és szenvedélyesen csókolni kezdte.
A férfi finoman hanyatt fektette a lányt, s lassan elkezdte kigombolni annak blúzát. Sylen lehunyta szemét, majd teljesen átadta magát a férfinak. Alan gyengéd csókokkal borította be a lány testét, s kezei gyönyörű felfedező útra indultak egyre lejjebb haladva a bársonyos bőr adta kis ösvényen egyenesen lefelé a legszebb szentélyig. Azon az éjszakán újra egymáséi lettek.

…de hiába, a nap már túl erősen sütött, s nem sokkal messzebbről meghallotta Alan hangját. Óvatosan kinyitotta a szemét, a férfi ott ült mellette, egy bögre forró kávét szorongatva és mosolygott. Sylen felült, ránézett kezére, a gyűrű melyet tegnap éjjel kapott csak úgy csillogott a napfényben. Hát mégsem álmodott…