S az eső zuhog tovább

A fekete, csuromvizes, már átázott cipőpár erőteljesen, ütemesen kopogott a járdán.  Az apáca ruhát sem kímélte az eső, és a vele járó, hűvös szél. De ez nem tartotta vissza, hogy elérje a célját. A lelki fájdalma sokkal nagyobb volt attól, minthogy az időjárással foglalkozzon.
A fekete, ütött-kopott esernyője azonban lassan feladta a harcot. Egy-két helyen már elszakadt, és akadály nélkül átfolyt rajta az eső. A lány azonban bízott az esernyőben. Hófehér, kis kezével erőteljesen szorította a nyelét, és nagyobb, szaporább léptekkel haladt az úti célja felé.
„Különös. Ha valaki szembe jönne velem, nem tudná, hogy könny, vagy eső csorog az arcomon” – gondolta magában, miközben másik kezével a zsebkendőjéért nyúlt. 
Harangszót hallott. Gyorsan a közelben lévő templomtorony felé vette az irányt, hogy megnézze, mennyi ideje maradt még.  Az nyolc órát ütött. Pontosan egy órája maradt még, sietnie kell.
A zárdából két órára engedték el. Tudta, nem maradhat sokáig a temetőben, de azért mindenképpen szeretett volna kimenni. Sőt. Belebolondult volna, ha nem mehetett volna ki.
Arcáról ismét letörölte az eső és könnycseppeket. Milliónyi emlékkép futott benne végig, ahogy közeledett a temetőhöz. A megismerkedésük, a randevúk, az eljegyzés és az esküvő. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Azt hitték, övék a világ és nem szólhat közbe semmi. Így is tűnt. Egészen addig, míg nem jött a betegség és a halál.
Már látta a temetőkaput, a harangszó halkulni kezdett. A járdákat földutak követték. Minden lépés kétszer annyi erővel járt, a sárban szinte elmerültek a fekete cipők.
Az öreg, szürke fejfák közé lépve a lányon különös hangulat lett úrrá. Úgy érezte, hazaért. Nem az apácazárdában érezte otthon magát, hanem itt, a sírok között.  Már csak néhány lépés, és végre újra találkozik szerelmével.
Könnyes szemeiben remény gyúlt, amikor megpillantotta a párja sírkövét. „Ryan” – suttogta. Az égre nézett. A hideg esővíz egyenletesen verte arcát és kisírt szemeit. Az esernyőjét eldobta, és átölelte a hideg, szürke fejfát.
Hirtelen melegség töltötte el. Soha többé nem akart visszamenni a zárdába, itt akart maradni a temetőben, ameddig csak lehet. Szemeit behunyta és az együtt töltött pillanatokra gondolt. „Örök hűséget fogadtam Neked, Ryan” – mondta, majd kicsit távolabb állt a sírtól, mintha azt akarná, hogy egykori szerelme a teljes alakján megcsodálhassa az apáca ruhát. „Látod, csak Neked élek.  Hogy bizonyítsam ezt, apáca lettem” – mesélte, szinte mosollyal az arcán.
„Mindennap kijöjjek hozzád? Ugye milyen jó lenne, szerelmem?”  - kérdezte, majd körbenézett, mintha a többi sírt is meg szeretné győzni arról, hogy milyen boldogok ők ketten.
Hirtelen fázni kezdett, megborzongott. Az átázott ruha hozzátapadt testéhez. A hideg kezdte kijózanítani, lassan visszatért a valóságba. Ryan nincs többé.
Mereven nézte a sírkövet, miközben arcáról törölte a könny és esőcseppeket. „Különös. Ha valaki meglátna, nem tudná, hogy könny, vagy eső csorog az arcomon” – gondolta, majd úgy döntött, elindul. Felkapta sáros, csuromvizes esernyőjét és erőtlen, vontatott lépegetett a temetőkapu felé.
Útközben rezzenéstelen, hófehér, merev arccal nézte az előtte álló utat. A szél nem volt kegyes hozzá, vizes ruháját minden lökésével testéhez ragasztotta. Nem csak lelkileg, testileg is szenvedett.
Léptei között az egyik víztócsába pillantott. A víz felszíne sima volt. „Már nem esik az eső” – állapította meg. Egy fiatal, hófehér arcú, vörös, meggyötört szemű lány arca nézett vissza rá.
Az eső elállt, a lány arca azonban nem maradt száraz. Könnyei folyamatosan kicsordultak, áztatták az arcát.  „S a fájdalmam okozta eső csak zuhog tovább” – suttogta.
Felriadt álmából. Szaporán vette a levegőt, érezte, hogy leizzadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Körülnézett a szobában, ki az ablakon. Esett az eső. Mellette feküdt kedvese, Ryan. Villanyt kapcsolt, majd a szerelmére pillantott.
„Mi a baj, drágám? Zaklatottnak tűnsz” - nézett rá aggódva Ryan.
„Semmi. Semmi, csak rosszat álmodtam” – hebegte a lány.
„Nyugodj meg, itt vagyok veled, Kristie.  Semmi baj nem érhet bennünket” – vigasztalta falfehér kedvesét a férfi.
A lány közelebb bújt Ryanhez. Szíve még mindig torkában dobogott. Csak álom volt. Egy rossz álom. Semmi baj nem érheti őket.
A férfi karjaiban Kristie lassan megnyugodott. Biztonságban érezte magát Ryan mellett, és remélte, ez mindig így is marad. „Csak egy álom volt” – ismételte, majd nemsokára elpilledt.
S az eső zuhogott tovább.
M.J.