Rohanás a semmibe

(A "Vízimalom, vagy amit akartok" c. novellagyűjtemény emlékére - az olvasást megkedveltető törekvések iróniája)

Magasan, a földről szinte alig észlelhetően, a hangnál is sebesebben suhannak el a vadászgépek. Az imént is elment egy, de idelentről ennek az eseménynek igazából senki sem lehetett a részese. Vagyis tán el sem ment. Bár talán mégis. Feltételezzük, hogy elment, hiszen mintha láttuk volna csillogó szárnyait, ahogy a felkelő nap legelső sárgáspiros sugarainak melengető szíve átölelte azokat a tiszta, azúrkék égbolton. Ehhez azonban igen nagy képzelőerőre van szükségünk, hiszen mindebből a látványból, ha akartunk, se láttunk volna semmit az alant sűrű vége- és átláthatatlan felhőkolosszusok miatt, melyek vízszintes irányba cseppet sem kívántak elmozdulni, sőt, függőlegesen távolodtak az égtől, le, a föld felé. Idelenn pedig már volt elég belőle. Hogy ezért, vagy mert még fel sem talált kélni az a nap, amit az imént oly csodálatos költői képekkel gyöngyöztük be, volt ilyen sötét, nem tudom. A hangélmények viszont egyre sűrűbben hódították a teret. A távolból halk kopogás, susogás hallatszott, majd a fizika törvényeinek engedelmeskedve ez egyre tisztábbá, egyre hangosabbá nőtte ki magát. Ekkor hírtelen előbukkant a semmiből egy lihegő, ziláló, csittegő-csattogó sötét alak, mely csak lihegett, zilált, csittegett és csattogott. Talán ezen tulajdonságsorozatánál is jellemzőbb volt az, hogy rohant. Csak rohant és rohant. Ő volt a rémült rohanó.

Sárral és vízzel takart arcát teljesen átszőtte a kétségbeesés. Ki ő? Hol fut? Miért fut? Ki kergeti? Ezen kérdéssorozatunk első tagjára rögvest választ is kapunk, hiszen ő történetünk főhőse, azaz Béla. Hogy hol volt épp, azt ő is nagyon szerette volna tudni. Egy végtelenbe futó gáton futott - természetesen gyorsabban, mint a gát - talpa alatt aszfaltút -maradványokat sejtett. Jobbra lent egy hatalmas mező terjengett, egy-egy nagyobb bokorral, s a bokrok között rekedt ködfoszlányokkal tarkítva, balra közvetlen a gát oldalában sűrű, fekete szegélyerdő, mely egy feltehetően nagy méretű folyamot takart. Béla szívesen kiderítette volna, hogy hol van, de leginkább azt, hogy mikor. Futás közben felkapott a földről egy útjába került szél utaztatta újságpapír darabkát. Mivel azonban csak az elmosódott vezércikk látszott rajta, "Trafóházban trancsírozta fel az addig mélyhűtőben tárolt feleségét a vörösrádasi hegesztőmunkás”, így szomorúan megválva a cetlitől informálatlanul tovaszáguldott.

Futás közben gondolkodóba esett, ugyanakkor szerencse, hogy nem egy gödörbe: "Nincs nálam semminemű kulcs. Az állatoktól pedig félek.” – kezdte így. "Mert ugyanis, ha lenne nálam kulcs, ki tudnám nyitni egy csónakháznak, vadászlesnek, vagy bármily kunyhónak az ajtaját, mellyel talán összehozna engem utam során a sors. S mivel félek az állatoktól, így nincs merszem bebújni esetlegesen utamba kerülő faodúba, ürgelyukba rejtőzködni.” Gondolatmenetét ekkor megszakította, mint Elmü az áramszolgáltatást, mivel egy pocsolyával takarózó gödörben megbúvó kőre nem megfelelő szögben taposva megbotlott. "Ejj, ilyen rossz utat! Látszik, hogy erre senki se jár, nincs gondozva még a fű-se-nő-ki! A világ ezen részeit elfelejtik?” – vonta kérdőre a fiktív személyt, a vállait vonogató fasort bámulva. Tovafutva elkezdett morfondírozni: "Persze miért vonjak felelősségre én bárkit is, ha még én magam se tudom mit csinálok itt, és mi elől menekülök. Hmm… vajon miért?! Ki csinálja ezt velem?” De Béla nem állt ügyes kezű ember hírében, két cselekvést egyszerre nem tudott végezni, így kiejtette kezéből morfondírját, mely legurult a gáton, be egyenest a folyóba. "Ez így nem mehet tovább!” –parancsolt magára. "Pihennem kell!” Nem is teketóriázott sokat, keresett egy helyet, ahol viszonylag kevés a gaz, meg a csalán, s leereszkedett a gáton.

Túlgyalogolva a takaró fasoron, egy sóderes parton találta magát, melynek szélét apró hullámok falatozták. Béla szerette volna átlátni a helyzetet, így a távolba nézett. Tekintetét ugyan végigvezette a hullámokon, de nem jutott messzire, pár méterrel beljebb már a semmibe veszett. A folyó tengerként hatott, mivel nem látszódott a túlpart. Igaz, hogy maga a folyó sem igazán. Lefele igyekezett, míg a rá tehénkedő páraegyveleg, mely az alapköddel enyelgett, felfele. Természetesen folyásnak felfele. Bélánk, ahogy lassú tempóban andalgott a sóderon – persze a menekülőút irányába – észrevette, egyre hangosabban hallatszik valami csobogás, és egyre több sziklát kell átlépnie.

Hamarosan egy keresztgáthoz ért. A természet-anya által teremtettnél valamivel előnyösebb medermorfológiai adatok kicsikarása érdekében épített hullámtörő kőszórás a folyóval együtt a végtelenbe veszett. Egy halom szikla egymásra hányva, hosszan befelé a folyó közepéig. Láthatatlan végétől távolabbra tekintve Béla egy sasszemnek is alig kivehető villogó piros fényt vett észre. Bár egy bója volt az, mely a kőrakásra figyelmezteti a hajókat, számára egy jel volt: "Ez azt jelenti, baj van, futnom kell tovább! Csak az lehet!” Béla ekkor a távolba fülelt. Érezte, hogy valami közeledik, valami morajlik. Kezdetben azt hitte, csak a mellette zúgó folyó csobogását hallja, ahogy a sziklákba ütközik, s fejbesomva megkerülve azokat, mögöttük tovább szédül, de egy idő után a két hang különválni látszott. Egy távoli morajlás volt. Béla nem tudta mi az, csak azt, hogy a folyó túloldaláról, kicsivel lejjebb, amerről ő maga is futott, érkezik a hang. "Ez egy félelmetes szörny! Felém jön, nem ismerem!” –mondta meghátrálva, remegő szájjal. Ahogy hátrázott, érezte már az amúgy szemmel hallható különbséget. A távoli morajlást, zakatolást, dübörgést és ezek egyre tisztábban hallható kombinációit szüntelen hozta magával Béla fülébe a feketéllő folyam. Béla ekkor futni kezdett, majd mivel ezt a gáton nagyobb hatásfokkal tudta művelni, visszafutott oda átlósan, a csalánoson keresztül.

A töltésen a sűrű fasor jelenléte folytán kicsit visszább esett a távoli hang népszerűségi indexe, így alábbhagyott. Elsőre úgy tűnt tehát, Béla van itt egyedül, s mielőtt berobogott a mozdulatlan képbe, sokáig, hosszú időre visszamenőleg nem járt erre senki. Most az előbbi mégis megcáfolódni látszik. Hogy ki, vagy mi által, nem tudni. Béla meg csak futott és futott, s miközben futott, újra meg újra ismételgette magában: "Ez egy félelmetes szörny, felém jön, nem ismerem.” Hogy oldja a feszültséget, útközben az Angol Polgári Forradalom legfőbb szakaszait próbálta feleleveníteni magában, de ezzel, mint az várható volt, nem sokra vitte. "Ez most mind nem történik meg velem, ha elolvasom anno az Ember tragédiáját…de legalább az Anyegint.” – gondolkodott el. Ekkor valaki megszánta odafentről. A távolból egy nagy, sötét alakzat kezdte áttörni a ködréteg kapuját, mely túl szabályos volt ahhoz, hogy fa, vagy bokor legyen. Béla közelebbről szemügyre vette: "Ez egy ház!” –ordította. Ahogy konstatálta az objektum milétét, ránavigált, s olimpikonokat megszégyenítő tempóra kapcsolt. Átlósan lerohant a gátról, immár a védettebb, szántóföldes felére.

Egy öreg viskó volt, funkciójára eddig, bár nagyokat gondolkozott, nem tudott rájönni. Az ajtóhoz érve azonban megtorpant, miután azt, ahogy várható volt, zárva találta. "Hmmm… kellene itt lennie valahol egy kulcsnak. Persze nem kell, de jól jönne.” – vette fontolóra Bélánk, majd lehajolt a vizes fűbe, hogy könnyítsen gondján. Ekkor maga elé bámult, s egyszeriben kikerekedett, részben annak a dolognak a lezajlásától, amiért lehajolt, részben pedig azért, amit maga előtt pillantott meg. Egy hosszúkás fémes pálcika, melynek egyik vége egy oldalra fordított kallantyúban, másik vége pedig egy tojás alakú gyűrűben végződött. "Egy kulcs!” -kiáltott fel pontosan azzal a hangsúllyal, mint annak idején a kádban Archimédesz. Evvel a lendülettel bal kezével alátámasztotta magát a földbe, jobb kezével pedig hősiesen kitépte a menekülés kulcsát a gondozatlan, nedves fűcsomó szorító karmaiból. Feltápászkodott, majd belehelyezte az eszközt a korhadó ajtó korrodálódó zárjába. Miközben forgatta, eszébe jutott a kulcs-zár elmélet. Bármennyire is szerette volna, agya nem volt hajlandó mélyremenő szinteken kezelni a kérdést, mivel az ajtófélfa rése második próbálkozásra szabad légutakhoz jutott. A faépítmény nyílászárója horrorfilmekbe illő nyikorgással vonult át Béla látószögének sarkába, s mutatta meg, mely mögötte rejtőzik. Béla belépett.

Odabent még sötétebb, még hidegebb, még nyirkosabb volt a levegő, és az illat sem hasonlított valami neves virágéhoz. Béla amint átlépett a küszöbön, belerúgott valamibe, mely egy szolid kopogássorozattal arrébb kullogott a fapadlón. "Csak nem egy elemlámpa?” –próbálta meg meghatározni a tárgy tárgyát. Ördöge volt. Egy fekete műanyag borítású lámpácska volt az. Miután felkapta, belenézett, hogy van-e benne olyan dolog, melyről azt elnevezték. "Klitty-flapp” –mondta az elemlámpa, Bélánk segítségével, ki mihelyst konstatálta, hogy tele van duracellel, visszacsukta fedelét, majd beüzemelte. Bélánkat ezzel kiegészítve annyi öröm érte, hogy cigánykereket kezdett hányni a ház előtti füvön. Meg a tegnapi vacsoráját is, eme mutatványának hatására. Miután viszont meghallotta a távoli fenyegető hangot, feltápászkodott, s bement a viskóba. Óvatosan haladt benne előre, elemlámpáját fegyverként maga elé tartva. Szíve a torkában dobogott. Az elején csodálkozott is, hogy a mellkasa miért nem lüktet. A lámpa vakító fénye elől senki-semmi nem menekülhet. Béla tudta, szembe mer szállni bármivel, amivel idebent találkozhat, mégis meghátrált. Elemlámpája ugyanis rávilágított arra, amire nem kellett volna. "Úristen!” –ordított fel, majd visszaugrott, mígnem hátulról egy kicsi faasztal oldalával került összetűzésbe. Levette a fényt a mozdulatlan testről, majd miután összeszedte magát, újra rávilágított.

A túlsó sarokban egy gubacsdarázs hevert, mellyel egy kaszáspók végezhetett, nem sokkal ezelőtt. Béla először megpróbálta meghatározni a predációt: "Plussz a kaszáspóknak, mínusz a gubacsdarázsnak”, majd elgondolkodott, hogy kerülhetett ide egy ilyen formáció, biológiailag ugyanis ez egy ritka jelenség errefelé. Asztalhoz általában szék is tartozik, keresgélt is Bélánk nagy buzgón a kezével, meg is találta az asztal alá bújt ülőalkalmatosságot. Leült. Most végre nyugodtabban pihenhet. Az asztalon semmi más nem volt, csak egy fehér porral teli kicsi, átlátszó üvegcse, melyen egy lyukacsos, fémes kupak vállalta el a lezáró szerepet. Bélánk lecsavarta azt, majd ellenőrizte nyelvével, hogy a benne található képződmény igazi-e. "Valóságsó!” – bólintott fejével pozitív eredményre jutván. Addig-addig vizsgálta, mígnem szaglószervébe is került néhány eltévedt szemecske. "Orrsó!” – szellemeskedett Béla, ha már nem szerelmeskedhetett. Tréfás mozdulatainak sorozata azonban hamar véget kényszerült érni, mivel a morajló hang itt is utolérte. A monoton, nehézkes dünnyögés átjött a gáton, a nyitva hagyott ajtón, majd a falakon is. Mindenhonnan. Béla igazából akkor rémült meg, mikor a kunyhó egyetlen, a víz felöli oldalon található ablaka berezonált. Majd rezonált az asztal, rezonált a szék. Rezonált Béla is. Ijedtében az eseményekre már csak annyit tudott mondani: "Ez egy félelmetes szörny. Felém jön. Nem ismerem.” Felpattant a székből, s az ajtót szinte alig használva vágódott ki a házból, s összeszedve magát újra elkezdett rohanni a gáton, miközben még elemlámpáját is elejtette.

A helyzetet itt már fokozni sem lehetett. A fagerendás építményben hallott zaj erőssége idekint meghatványozódott. Béla már kézzelfoghatóan érezte, sőt, visszapillantva lelki szemeivel szinte már látta a fákkal takarózó folyó felöl közeledő rémet. Arcán a verejték keveredett az esővízzel, mely a néha-néha csepergő csapadékból, és a pocsolyákba történő kiadós landolások eredményeiből állt össze. Fáradt, csapzott képén sajgott a rémület. Ijedtében már azt sem tudta, hogy should-dal, vagy would-dal fejezze ki magát. "Inkább fejezném le magam!” – esett vitába narrátorunkkal. Nem tudta, hová tart, nem tudta miért, csak azt, hogy el. El a hang elöl. Tempója egy idő után lassult. Cipője egyre sűrűbben érte a talajt. Néha-meg megállt, de ekkor menetszele elillant, s beengedte fülébe a háta mögül, a folyó felől támadó, lüktető hangkomplexumot. "Ez egy félelmetes szörny. Felém jön. Nem ismerem.” – kiáltotta el ekkor magát a szokásos módon, s újból rohanni kezdett. Már nem látott semmit. Nem látta a fasort, a mezőt, és nem azért mert köd volt, hanem mert kizárt mindent maga körül, akár egy ideges anyós a megkergült macskáját, s csak az utat látta, amin végig tud haladni. Rohanás közben a szél ismét lehalkította a zajt, s jutott idő másra figyelni. "Milyen jó, hogy inkább köd van, így nincs olyan farkasordító hideg. A sok farkas ordításától úgyis csak jobban félnék, feszültségemet ekkor már Voltban nem lehetne kifejezni...” – kezdte így, de nem fejezte be.

A rohanás közben megszédült, majd aléltan esett össze egy újabb pocsolya újabb kövébe szaladva. Botlása ezúttal akkora volt, hogy oldalra tért ki, a gát széle felé. Oly nagy lendülettel, hogy a szó szoros értelmében túlesett a gáton. Csalánok, bozótok, sziklák köszöntötték útján. Szabályosan legurult a gátról, mint félelmetes lavina egy magas hegy ormáról. Megálljt csak egy a folyóparton árválkodó vastag, kidöntött fatörzs parancsolt neki. Lent, a folyóval egy szintben, a fák takarása nélkül a kísérteties zaj annyira erőssé transzformálódott, hogy Béla egész egyszerűen megfeledkezett arról, hogy egy ilyen esés után teljesen eszméletlennek kéne lennie. Belekapaszkodott a rönkbe, s feltápászkodott. Tudta, hogy már nem képes újra felrohanni, s tovább futni. Úgy érezte, itt a vég. Mint egy rémült víziló, úgy bámult előre, befelé a semmibe. A semmibe, a folyó irányába, ahonnan érkezett a hang. Már a fák is reszkettek. Béla megpróbált átlátni a ködön, megpróbálta kitalálni, mi lehet ott, mit takarhat a folyó fölötti pára. Képzelőereje fityiszt mutatott a feladatra. Béla beleborzongott, s egyszeriben arcára fagyott a mosoly. De hát nem is mosolygott. Mindegy, akkor más fagyott rá. A zaj csak erősödött, de a "nem ismert”, "félelmetes szörny” még mindig nem volt képes áttörni a ködön. Béla közben csipkedte magát, hátha álom ez az egész, de mivel tudta, hogy álmukban általában nem szokták csipkedni magukat az emberek, hogy kiderítsék, ez vajon álom-e, így felhagyott mazochista hajlamainak gyakorlásával. A

hogy bámult meredten a semmibe, egyszeriben elfotoszintetizált az eléje táruló látványtól. Először egy fehér, majd egy zöld fényt pillantott meg, amit egy újabb fehér követett. A fények közti távolság egyre nőtt, bár az alak még nem látszott, egyértelmű volt, hogy Béla felé közeledik, aki már saját magát ette rémületében. És igen. Sem a köd, sem a pára, sem semmi egyéb elegye nem volt képes tovább titokban tartani a félelmetes rém alakját. A félhomályban végre kép párosult a hanghoz, s Béla szeme félreérthetetlenül szkennelte be agya winchesterébe a valóságot: a ködből egy vedersoros kotróművet továbbító tolóhajó lépett elő, mellévett alakzatban.

Bélánkról egyszeriben lehullott minden félelem, s önfeledten mosolyogva bámulta a hírtelen szeme elé kerülő hajómonstrumot. "Hát ezért…hát ezaz!” - hadoválta. Mostmár megértett mindent. Azért tartott ide, vagyis az innenső part felé, hogy az ezúttal a túlsó oldalról elibe kerülő kőrakást kerülje, Bélánk felé. Talán, ha a távolban marad, nem is derül fény a milétére, hiszen a köd olyan messzi lényt nem enged láttatni. Ahogy közelebb ért a hajókötelék, hangja ijesztőből átalakult megnyugtató, monoton dübörgéssé. Sőt, Bélánk már annyira megunta, hogy keresett más zajforrást a közelben. Talált. A kotróművön a vedersor irányából egyre tisztább nyikorgás volt hallható, ahogy a sínen himbálóztak a fémvödrök. A kotró szép lassan kiúszott a képből, s közelebb került a parti szemlélődőhöz az azt toló hajó, melynek kormányállásában már felfedezhető volt a kapitány alakja.

Az öreg tengeri medve szeme és a hébe-hóba eléje tartott távcső lencséje közt sok volt a hasonlóság. Mindkettő üveges tekintetet mutatott. "Hogy unhatja már…” – tette gondolkodóba Béla, majd az eddig fokozatosan erősödő motorzaj egy szempillantás alatt még élesebbé vált: kinyílt a kis fehér felépítmény hátsó szürke ajtaja, ahonnan egy tetőtől talpig olajos férfi lépett ki. Azzal a lendülettel, mellyel kinyitotta a gépház ajtaját, égő cigarettacsikkjét kilendítette a folyóba, majd vetett egy rövid pillantást a partra, s visszament, maga után becsukva az ajtót. Ekkor újra eltompult a belső motorhang. A lomha monstrum szép lassan elhaladt Béla előtt, majd pontosan úgy, ahogy előbújt, eltűnt. Szépen, óvatosan ette meg a köd, először a kotrót, majd tolóját. A nagy szürkeség kifehéredett, eggyévált a köddel. A tolóhajó farlámpái még egy ideig láthatóak voltak, majd nekik is nyomuk veszett. A kép eltűnt, a hang megmaradt. Béla szemében viszont ez a hang már nem az a hang volt, amely elől úgy rohant, s amelyet úgy zengett be, mint valami emberevő, pusztító krokodilust.

Persze mondhatunk sárkányt is. Hiába, a dolgok ijesztőek, amíg nem látjuk őket, nem tudjuk mi lesz a vége, nem tudjuk, mit hoznak. De szembe kell nézni velük, mint ahogy hős Bélánk is tette. S lám, hogy megnyugodott háborgó alkata. Olyannyira, hogy nyomban gondolatcsokrokat eresztett magából, bennük némi lélektant, távoli társadalomrajzot felvázolva: "Hmm…ez a hajógépész nem megy ki a fejemből. Nem hinném, hogy azért lépett ki a gépház ajtaján, hogy kidobja a csikket, azt a gépházban is ki tudja dobni, ehhez nem kell feljönnie a tűzlétrán. Véleményem szerint csak látni akart. A gépészek odalent a sötét teremben, nyakig a füstben, az olajban miért ne vágyódnának néha-néha el, s ezen vágyódásérzetüket miért ne elégíthetnék ki egyszer-egyszer? Ez a szegény gépész is csak pár pillanatra szeretett volna valami mást látni, kicsit kizökkenni a "józan robotból”, s körültekinteni a levegőn, szétárasztani tekintetét a ködös semmi partjai felé. A kapitány pedig pont ezt unja már. Folyton csak a szemét mereszti a semmibe. Hát igen.”

De filozofikus lelkületű Bélánk gondolatainak gombolyagával játszadozó macskája hírtelen elkergettetett agya meleg szobájából. Kisvártatva felpattant megnyugvása közben ülőhellyé választott farönkjéről. Felnézett, s tekintete egyszeriben átformálódott: "Uramisten…gondoljunk csak vissza!! Én eredetileg másért futottam! Hát ezt a hajót akkor vettem észre, amikor lementem a partra körülnézni, hogy hol vagyok…te jézusom! Akkor én már futottam! Tehát eredetileg nem is eme ártatlan kotróhajó elől menekülök! Ááááá!!!” És ezt az ”ááá”-t már hangosan adta közre a hangtalannak, s mint aki friss erőre kapott, újra elkezdett félni, reszketni. Újra elkezdett görcsösen nézelődni, majd felfutott a gátra. Oda, ahonnan nemrégiben legurult, miután megbotlott. Ahogy felért, elfordult abba az irányba, melybe eredetileg tartott, s ismét nekiiramodott a szürke semminek. Pontosan úgy, ahogy a kotróhajót, őt is fölemésztette az immár órák óta mozdulatlan ködfelhő alsó szájacskája. Cipőjének egyre halkuló kopogását, kabátjának susogását pedig lassan túlkiabálták az égből a földre szökő távoli robajok, melyeket magasan elsuhanó vadászgépek adtak.