Riport

Egyenes kikoptatott, porban úszó út. Mellette magasba nyúló zöld ágak, alatta a hűsítő árnyak. Az árny érces fülletegében én, aki az utolsó merev pillanatig, s szomjúságig gyötört utamat végül itt, ennél a gyönyörű, rózsabokrokkal körülölelt pultnál végeztem, hűsítő citromos üdítőm társaságában sújtottak gondolataim, mégpedig az ügyben, hogy vajon e csodát mért nem oszthatom meg valakivel… csak az üdítő meg én… meg persze az a személy aki a nemes italt felszolgálta szerény személyemnek. Egy ilyen nyári forróságban nem is ártott semmit egy kis kalandozás. Hatalmas tömegből szabadultam ugyanis nem is olyan rég. Egy igazi vásári forgatag részese voltam, egy puzzle darabkája a sok száz embernek, akik a ,,vásárfia” keresletében egy rettenetes ember-tengeren verdesték át magukat. Az igazi dzsungel, amelybe céltalan valamiféle tervvel érkezni, miszerint:
- Én most ezt veszek, meg azt veszek! - mert előbb- utóbb, mondjuk úgy a harmadik sor után fáradtságunk a tetőfokára hág, s frissítő hiányában félő, hogy a hőguta ingerei kerülgetnek minduntalan.

Így jártam én is itt, a vásártér kellős közepén, ahol csak egy gyönyörű képet szerettem volna készíteni. Egy olyan képet, amelyhez ecset se kell. Festék se. Én kellek, egy toll és az emberek. Hogy senki se tudja, hogy épp lefestem őt. Jobb, ha az emberek nem tudják, hogy épp ők vannak célkeresztben. Így sokkal természetesebb, s hangulatosabb lesz a művünk. S azt, hogy mit él át egy emberi lény, egy ilyen forróságba mártózva… arról nem lehet csak ecsetvonásokkal, elnagyjázva tördelni magunkat. Ehhez rajztudás is kell, egy icipici tehetség. Ilyenkor ötletek kellenek. Segítség.
Például, szolgál ez a stand itt velem szemben, üdítővel felszerelkezve, jégkockákkal a hűtőben. Hiszik vagy sem, ez a legnagyobb művészet ebben a hőségben. A kiállítás tetőfoka. Mesteri…