Pont mint az álmomban

Ha egy dolgot megtanultam az életben az, az volt, hogy nő, és busz után soha nem szabad futni. Na, hát én most pont emiatt kések el a suliból! Már nyolc óra, és még mindig van négy megálló. A héten ez már a második késésem, pedig még csak szerda van. A tanárnő már nem egyszer szólt, hogy jobban tenném, ha szedném a lábam. Pedig én tényleg sietek, de valami mindig meg akadályozza, hogy időben odaérjek. Mindegy most már ez van kések, kések. Általában nem járok egyedül reggelente, de ma Jacknek nincs első őrája, így ő később jön.
Jack Thomson a legjobb barátom. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mikor négy éves voltam, és apa levitt a játszótérre, folyamatosan a homokozóban fetrengtem, pont úgy mint az nap. Jack, és családja, akkor költöztek a környékre, így még az apukája a szállítókkal beszélt, addig az anyukája lehozta őt a játszóra. Na hát az nap ismertük meg egymást Jackkel. Éppen egy hatalmas homokvárat építettem. De tényleg, még az életben nem sikerült akkorát építenem, erre a mai napig emlékszem. Ekkor Jack megjelent a homokvár túlsó felén, és egy pillanattal később már két lábbal a váramban állt, és minden erejével azon volt, hogy a földbe döngölje azt. A következő kép, ami előttem van, hogy Jack alattam fekszik, én pedig a lapáttal verem a fejét, ő meg kapálózik, és torka szakadtából üvölt. A szülők persze hamar szétszedtek minket. Apa és Jack anyukája összeismerkedtek, aztán megpróbáltak minket kibékíteni. Hát sikerült nekik, azóta is elválaszthatatlanok vagyunk egymástól.
Az én nevem Alan Lacross. Miközben a buszon ülök reggelente, és valami jól látható hirdető táblát látok, mindig elképzelem, ahogyan a nevem ott ékelődik a közepén. Mióta a rajzolás iránti szeretetem abba maradt, felváltotta ezt a makettezés. Készítek tankot, hajót, és mindent amit csak el lehet képzelni. Bár manapság nem sok időm van a hobbim fejlesztésére. Egyre több időt szentelek a fotózásra, és néha-néha írogatok is magamnak. Hol csak versekbe vágok bele, amiknek általában végük is van, hol pedig a könyvemet írogatom tovább, amit már egy jó ideje elkezdtem. Hogy mi lesz az egészből azt nem tudom, de nagyon nagy vágyam hogy egyszer híres legyek. Pedig kifejezetten nem szeretem a közönséget. Engem ne nézzen senki, csak tudják ki vagyok. Ennyi bőven elég lenne. Na persze nem adom fel az álmom megvalósítását, de hát majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
Hirtelen előre rándulok, de még épp időben kapok az előttem lévő szék támlájához, így meg tudom tartani magamat. A következő pillanatban pedig arra eszmélek, hogy a busz megáll és kinyitja az ajtókat. Amilyen gyorsan csak tudok felpattanok, majd rohanni kezdek az ajtó felé. – Nehogy becsukd, kérlek! Mondom magamba, hátha hat a gondolatátvitel, de mint eddig soha, most sem hiszem, hogy működni fog.  Egyre hangosodó zúgásra leszek figyelmes, de figyelmen kívül hagyom. Amint elhaladok, a mindössze négysornyi szék mellett, bele kapaszkodok a kapaszkodó vascsőbe. Lendületemnél fogva, mint ha egy profi rúdtáncos lennék, próbálok megpördülni, vagy legalább is bekanyarodni a rúd segítségével. A következő pillanatban, pont akkora erővel csapódok az ajtóba, mint amennyire örültem egy fél másodperce, hogy sikerült befordulnom. Ekkor újabb zúgás. Pont mint az előbb, és az ajtó nyílni kezd. Intek egyet a sofőrnek, hogy megköszönjem, majd gyorsan leugrom a buszról. Hogy azért nyitotta ki az ajtót mert hatott a gondolat átvitel, vagy csupán azt hallotta meg, ahogy megérkeztem az arcommal az ajtóba azt nem tudom, de talán a másodiknak nagyobb esélyt szavaznék. Bár szerintem azt még a következő busz utasai is hallották.
Egyből az iskola felé veszem az irányt. A buszmegállótól körülbelül, negyven méterre van egy zebra. Csak annyit kell tennem, hogy ott átmegyek, majd irány egyenesen a suli. Onnan körülbelül három perc séta, a főbejáratig. Nyíl egyenesen végig. Bár most ahogy sietnem kell, ez fele annyi időt sem fog igényelni úgy érzem. Az út mentén végig fák találhatóak. Vagy tíz-tizenöt különböző típusú, és méretű fát lehetne itt megszámolni. Hogy egészen pontos legyek, pont úgy néz ki a park, mint egy erdő. Az iskola pedig a ráadás a végén. Sok iskolával találkoztam már, de ilyennel még nem. Nem is tudnám másképp leírni, pont olyan mint egy kastély. Talán még az angol királynő is megirigyelné. Bár azért terjeng róla elég sok legenda, hogy mire szolgált az épület mielőtt iskolává avanzsálták.
A kedvenc történetem az, hogy elmegyógyintézetként működött. Ez a leghíresebb legenda mind közül. Sokan azt állítják, hogy az iskolának van egy alaksora, de még senki sem járt oda lent. Tény azonban, hogy van egy ajtó a földszinten. Méghozzá nem egy szokványos ajtó. Hatalmas. Két szárnya van, mindegyik vagy száz-kétszáz, szegeccsel van megfogatva, de azok sem akármilyen szegecsek. Majd kétszer olyan vastagak, mint bármelyik ujjam. Az egész ajtó csupasz acél. Nincs le festve, de ez is csupán csak azt tükrözi, hogy mennyire erős, és áthatolhatatlan. Az pedig, hogy mit rejt maga mögött, senki sem tudja. Három darab, majd húsz centi széles, három centi vastag, és legalább négy méter hosszú, acél gerenda van ráfogatva, és hegesztve egyaránt. Biztosítva ezzel azt, hogy azon az ajtón, se ki, se be senki sem mehet soha többé. Sokat agyalok azon, hogy mi lehet mögötte. A történet szerinte, az egész épületben kórtermek voltak kialakítva az alaksor kivételével. Ez az épület az egész világon egyedülálló volt. Nem csak szimplán oda vittek, ha kattant voltál. Ide külön kérvényt kellett benyújtaniuk más orvosi létesítményeknek. Ha a kérvényt elfogadhatónak találták, akkor kimentek helyszínre, és megvizsgálták az alanyt. Voltak állítólag olyan esetek is, hogy egyből ide rendelték, a „beteget”, és orvosi kíséretben ide szállították, még a vizsgálat előtt, de ez nem volt túl gyakori. Egyszóval ide, csak azokat küldték, akik már a szinte teljesen kezelhetetlen kategóriába kerültek. Az épület padlásáról is terjeng egy-két pletyka, de az igazat megvallva arról semmi különleges sztori nincs. Fent van a második emeleten egy facsapó ajtó, szerintem akár kézzel is be lehetne tolni, így hát senkit sem izgat, mi lehet odafent. De a lenti hatalmas acél ajtó mögül már híresebb legendák keringenek. Azt állítják sokan, hogy oda azok kerültek, akiken már a pszichiátria is úgy döntött, hogy nem tud segíteni. Nagyon kevés embert engednek oda le a személyzet közül. A legtöbben azt mesélik, hogy az a pár ember aki oda lent dolgozott, nem mondott soha semmit. Azok viszont akik fent dolgoztak, sose mertek volna lemenni a sötét alaksorba. Egy legenda szerint egy ápoló így mesélte a történteket:
- Nap mint nap rángatták le oda a legborzasztóbbnál borzasztóbb „teremtményeket”. Ember nem viselkedik így, abban biztos vagyok. Az, hogy lent mi történik velük azt mi nem tudjuk. Vér, s nyom utánuk semmi. Az „orvosok” tiszták, semmi nyoma dulakodásnak. Lentről nincs ki út, sem embernek, sem hamunak, Ebben mi fentiek teljes mértékben biztosak vagyunk. Ami, vagy aki oda lemegy, az csak a lefelé vezető úton tud vissza térni. Egy lány kivételével soha senki nem tért még onnan vissza, kivéve a kín keserves sikolyokat. Akit levittek oda, annak mi már csak az üvöltését hallottuk, míg nem a hatalmas vaskapu becsukódott mögötte, és végleg elzárta, őket a külvilágtól. Kivéve egynek. Őt Liliennek hívták. Mindösszesen négy éves volt. Egy hosszú fülű plüsst szorongatott magánál. Hogy milyen állat lehetett azt nem tudom megmondani. Ami Lilient illeti, hosszú fekete haja volt, és kopottas rózsaszínű, hosszú felsője. Ő volt az egyetlen olyan ember, akit még az ide hozatala napján levittek. Amit nem értettünk soha, hogy miért jön ide egy ilyen kis lány. Hiszen látszólag semmi baja, ráadásul mi gyerekekkel soha sem foglalkoztunk. Lilien szépen, kézen fogva az egyik „orvossal” lesétált. Egy hangot sem adott ki magából a kislány. Majd estefelé, mikor megérkezett a váltó műszak. Éppen öltözni igyekeztem, mert azon a héten nappalos voltam. Az öltöző felé igyekeztem mikor észrevettem, hogy a kis Lilient ugyanaz az „orvos” aki levitte, most kifelé viszi az épületből. Azt hogy mi lett a kislánnyal azóta, vagy azután, azt nem tudom. Én az esemény után az öltözőbe mentem, és mikorra kiértem az épületből egy árva lelket sem láttam sehol. Se embert, se járművet.
A nő állítólag, nem merte biztosra állítani, hogy valódi orvosok voltak az épületben. Sokak szerint, akik ezelőtt a munkahelyük előtt, korházban dolgoztak, ilyen orvosokat még sosem láttak, mint akikkel ott találkoztak.
Ez az egyetlen olyan történet, amit még a mai napig mindenki halál pontosan vissza tud idézni. Ha bár, hogy ki volt ez a nő, azt senki sem tudja. Mint ahogy azt sem, mikor indult útjára ez a történet. Amit viszont mindenki váltig állít, hogy ez a történet nem változott. Mindenki ugyan úgy meséli tovább. Ha igaz, akkor a lány még élhet, de hogy hol, az talán örök rejtély marad számunkra, és talán az emberiség számára is. Mindig gondolkoztunk rajta, Jackkel hogy egyszer majd, meg keressük. Bár ezek talán csak ilyen gyerekes tervek, és majd egyszer megkomolyodunk, de hát vajuk be. Kit nem érdekelne egy ilyen sztori? Na meg persze az igazság.
Hatalmas csattanás csapja meg a fülemet. Az egész testem beleremeg. Az eddigi elmélyült gondolataimból teljesen kiestem. Bele telik pár másodpercbe, mire ráeszmélek, honnan is származott valójában a hang. Nevetésbe török ki. Még jó, hogy mindenki órán van, és nem látják, hogy saját magamon nevetek. Bár ez már nem az első, hogy úgy jövök, be az épületbe hogy észre sem veszem. De legalább az ajtó becsapódására újra észhez térek.
Néha elgondolkozok azon, hogy hogyan tudok a gondolataimba merülni, és ezzel egyidejűleg abszolút felesleged dolgokat elvégezni. Mint például bejönni az iskola ajtón, lépcsőzni, anyámat teljesen kizárni miközben hozzám beszél. Bezzeg milyen jó lenne ha ugyanígy el kalandozhatnék, és közben még tanulhatnék is. Persze ez a kombináció még sosem működött.
Mikor éppen ott tarok, hogy ismét beletemetkezem a gondolataimban, gyorsan észbe kapok, mivel épp a terem bejárata előtt állok. Mégsem mehetek be, úgy mint egy zombi.
Miközben a kilincs felé nyúlok, elhatározom, hogy összeszedem magam, és úri ember módjára elnézést kérek a késésemért. A zár kattan, majd erősen húzni kezdem az ajtót. Még inkább megrántom, de rá kell ébredjek, hogy hiába rángatom nem nyílik. Először azt sem tudom mitévő legyek, de rájövök, hogy valószínűleg, csupán arról lehet szó, hogy át lett téve az óra egy másik terembe. Úgy döntök, hogy lebaktatok a lépcsőn, egyenesen az aula felé. Ott általában ki helyezik az illyes fajta változtatásokat.
Ahogy hagyom magam mögött a lépcsőket, egy újabb csattanó hang hatol a fülembe. Mostanra már gond nélkül felismerem a hang forrását. Ahogy befordulok a kanyarba, és tisztán láthatok mindent egyenesen a főbejáratig, egy fekete alakra leszek figyelmes a távolban. Ekkor az alak hirtelen a magasba emeli a kezeit, jobb kezében egy hatalmasnak tűnő téglalap alakú tárgyat tartva, majd kiabálásba kezd.
- Helló Alan! Gyere gyorsan, ezt meg kell nézned! – kiált fel a lépcső aljáról Jack.
Gyorsabb tempóra váltok. Pár másodperc és már is egymás mellett vagyunk. Gyors kézfogás, és egyből egy gúnyos megjegyzéssel indít.
- Látom már megint elkéstél. – jegyzi meg, majd hangos kacarászásban tör ki. – Na de komolyra váltva a szót. Nem lesz ez így jó! Szólt már az osztályfőnök is. Ne akard, hogy én tegyelek rendbe. – ekkor ismét elmosolyodik, de látom rajta, hogy most jóval komolyabban beszélt.
- Nyugi. Nincs baj. Zárva a terem, csupán azért indultam el lefelé, hogy nincs-e kiírva, hogy merre lehetünk pontosan. – próbálom a lehető legmegnyugtatóbb válasszal felelni számára.
- Persze, hogy zárva van. Állítólag éjszaka valami probléma volt a gázcsövekkel. Több termet is lezártak emiatt.
- Gázcsövekkel? – pislogok bambán. – De hiszen még csak ősz eleje van. Néha még pólóban is elég melegem van kint.
- Nem a fűtés miatt van. Valamiféle tisztító folyadékot akartak átküldeni az egész hálózaton, és állítólag egy kis gikszer alakult ki a termünk, és a környező termek körzetében. Fogalmam nincs mi történt, ahogyan senki sem tudja. Nem mondtak többet. Én is csak onnan tudom, hogy reggel néztem az e-maileket, és az osztályfőnök írta, hogy aki még el tudja olvasni az tudja, hogy nem a terembe van óránk. Meg amit elmondtam, azt írta még. Na de most már felesleges bemenni az órára arra a tíz percre. Inkább ezt figyeld mit találtam tegnap a padláson!
Jack felemeli a jobb kezében tartott tárgyat, majd ahogy a fény felé fordítja el akad a lélegzetem. Egy az egyben, az a tárgy van nála amit én álmomban láttam. Nem tudok megszólalni, csak hebegek, habogok.
- Tudtam én hogy tetszeni fog neked. Főleg miután utána olvastam kicsit. De hogy ennyire beáll az agyhalál nálad azt nem hittem volna. – tör ki ismét nevetésben Jack.
- Mit tudsz róla? Mi ez?
Még mielőtt bármit elárulnék neki hagyom had meséljen.
Jack lekuporodik az egyik lépcsőfokra teljesen a korlát mellé. Majd megvárja még én is helyet foglalok. Ekkor elővesz egy szét hajtogatott papírlapot, majd amennyire tudja kinyitja, és mesélni kezd.
- Na szóval. Ezt a táblát tegnap találtam otthon a padláson. Láttam a tv-ben hogy sokan régiségek eladásából gazdagodnak meg. Gondoltam felmegyek a padlásra, és nagyapa megmaradt cuccait végig bogarászom. Hát ez lett belőle. Egy mappatartóban találtam. Volt még ott pár kacat, de gondoltam azok nem kellenek, így hát csak a táblát hoztam magammal. Amint a kezembe akadt a tábla, leszaladtam a számítógépemhez, és bepötyögtem a keresőbe, hogy OUIJA. Találtam is egy oldalt ahol egészen jól ki volt fejtve a tábla lényege. Leírtam pár dolgot majd kinyomtattam. – Jack lenéz a lapra, és már is olvasni a kezdi annak tartalmát.
- A New York állambeli Hydesville-ben, 1848-ban valami különös dolog történt. Két testvér, Kate és Margaret Fox kapcsolatba léptek egy halott házalóügynök szellemével Azonnal híresek lettek és elindítottak egy újfajta megszállottságot, ami bejárta az Egyesült Államokat és Európát. Ez volt a modern spiritualizmus születése. Mindezek után úgy tűnt az egész világot érdekelte a halottakkal való társalgás. Hatalmas igény támadt olyan emberekre, akik rendelkeztek azzal a különleges adománnyal, hogy a túlvilág csatornái legyenek. Ezek a kivételes személyek, akiket médiumoknak neveznek, mivel a szellemek és az emberek világa közt teremtenek kapcsolatot, változatos módokat találtak ki a szellemvilággal való érintkezéshez. Az asztaltáncoltatás volt az egyik ezek közül. A médium és a résztvevők finoman ráhelyezték az ujjaikat az asztalra és vártak a szellemi kapcsolatra. Hamarosan, az asztal megdőlt és mozgott, s a földön betűket kopogott le az ábécéből. Egész üzeneteket vettek így a szellemektől. A kopogást ezután egy kevésbé zajos technika követett.a szellemírás, amihez egy kis kosarat használtak, aminek az egyik végéhez egy ceruzát rögzítettek. A médium csupán megérintette a kosarat, kapcsolatot teremtett, majd a szellem átvette az irányítást és leírta az üzenetet a túlvilágról. Ez a ceruza-kosár fejlődött később szív alakú planchette-é, egy sokkal kifinomultabb eszközzé, amin két görgő volt és harmadik lábként egy ceruza. Egyes írók szerint a planchette feltalálója egy francia médium, M. Planchette volt. Ez azonban elég valószínűtlen, mivel semmilyen adat nem maradt fenn erről a személyről és planchette franciául falapocskát jelent. Az asztaltáncoltatással az volt a baj, hogy túl sokáig tartott kibetűzni az üzeneteket. A résztvevők megunták mikor a ringatózó asztal újdonsága eltűnt és a kopogások lefordításának monoton munkája következett. A planchette-tel írott üzeneteket gyakorta nehéz, vagy lehetetlen volt elolvasni. Kihívás volt már az is, hogy az eszközt elég ideig a papíron tartsák, hogy megfejthető üzenetet kapjanak. Következésképp, sok médium megszabadult minden eszköztől, hogy a szellemvilág üzeneteit csupán mentálisan közvetítsék, egy megváltozott tudatállapotban, amit transznak neveznek. Mások elhagyták a planchette-t, de megtartották a ceruzát, s a kezet sokkal megfelelőbb és kevésbé bajos eszköznek tartották. De megint mások úgy érezték, hogy a szellemvilággal való megfelelő kapcsolathoz a megfelelő eszköz szükséges. Ezek a tehetős egyének furcsa alfanumerikus kütyüket és különös kinézetű táblás szerkezeteket építettek mozgó tűkkel és betűkerekekkel. Ezek a korai gépek egyértelműen túlbonyolítástól, ha nem képzelethiánytól szenvedtek. Ezeket tárcsalapoknak, vagy pszichográfoknak nevezték, s néhány ezek közül mindenféle névvel és kinézetben jelentek meg a piacokon. Amerikai és európai játék cégek csak a planchette-t árulták, hatalmas népszerűségnek örvendve, de gyakorlatilag kihagyták a tárcsalapot. Ez pénzügyi megfontolásból történt. Ám 1886-ban a hírek egy izgalmas és új beszélő táblától számoltak be. Egy tábla, amin betűk és számok vannak, hozzá egy planchette ceruza nélkül, s mindehhez nem kellett semmiféle különleges képesség, hogy használni lehessen. Az első bejegyzést a feltalálói hivatalba 1891. február 10-én történt, ami Elijah J. Bond-ot és társait (Charles W. Kennard és William H. A. Maupin) nevezi meg feltalálónak. Kennard adta neki a Ouija nevet, s azt mondta, ez egyiptomiul jó szerencsét jelent. Ez nem igaz, ám a tábla több alkalommal is ezt a nevet mondta, ezért ráragadt. A történet persze folytatódik. A legvalószínűbb, hogy a név a mesés marokkói Oujda (vagy Oujida, Oudjda) város névelőjéből jön. Ez annyiban valószínű, hogy akkoriban kedveltek voltak a Közel-Kelet városai és a fakírok csodái. Hamarosan a beszélő tábla más neveket is kapott, ahogy egyre jobban elterjedt, mint Drótnélküli Üzenő, Misztikus Tálca, Pszichó-Ideográf, stb. William Fuld, aki átvette a Ouija tábla gyártását, azt terjesztette, sok egyéb reklámfogása mellett, hogy a név a francia oui és a német ja szavak összetétele. Mára sokféle beszélő tábla van, s különféle játékcégek gyártanak ilyet. Vannak egyszerű betűs táblák és bonyolult, asztrológikus és tarot jelképeket használók is. Ám népszerűsége máig töretlen. – vesz egy mély levegőt, de látom rajta, hogy még nem fejezte be a mondandóját. – Találtam még néhány elképzelést és pár hiedelmet is róla. Általánosságban kétféle nézet van a ouija működésével kapcsolatban. Az egyik az ezoterikusabb hangzású, hogy szellemekkel lehet vele társalogni. A tudományosabbnak tűnő pedig, hogy a tudatalattit hozza felszínre. Biztosat nem lehet mondani. Annyi ismert, hogy gyakran meglepő dolgokat tapasztalhat az, aki használja. Van, hogy magától mozog a planchette, vagy éppen meg se akar mozdulni. Olyan dolgokat mondhat, amikre senki sem gondolt, de mégis igaz. Azt lényeges megjegyezni, hogy egyfajta függőség is kialakulhat, ha valaki túlzottan a ouijára támaszkodik a döntéseiben, próbálva ezzel megszabadulni a
felelősség terhétől. Önmagában a ouija csak eszköz, csak tárgy, játék, ha úgy tetszik, s mindaz, amit tulajdonságának vélünk, mi magunk teremtjük meg. Az idők során különféle hiedelmek kapcsolódtak a ouijához. Ilyenek például a következők is:
• - Sose játsszál egyedül!
• - Ha a planchette a tábla négy sarkához megy, akkor egy gonosz szellemmel léptél kapcsolatba.
• - Ha gonosz szellemmel van dolgod, gyorsan fordítsd meg a planchette-t és úgy használd.
• - Sohase használd a ouiját mikor gyenge, vagy beteg vagy, mert könnyebben megszállnak a szellemek.
• - Mindig legyél tiszteletteljes és ne sértsd meg a szellemeket.
• - Boszorkánytáblának is hívják, mégpedig azért, mert ezzel a boszorkányok démonokat idéznek meg.
• - Néha egy gonosz szellem maradandóan a táblába költözik. Ha ez megtörténik, akkor más szellemek nem fogják tudni használni.
• - Azok a ouija táblák, melyektől nem megfelelő módon szabadultak meg, visszatérnek kísérteni a tulajdonosát.
• - Ha egy tiszta ezüst érmét helyezel a táblára, akkor a gonosz szellemek nem tudnak megjelenni.
• - Sose hagyd a planchette-t a táblán, ha nem használod!
Jack felnéz rám, majd elmosolyodik.
- Csak ennyit találtam, remélem ennyi elég. Ja és a kiejtése Vijja, csak hogy könnyebb legyen kimondani. Ja meg, hogy mi az a planchette, na arról fogalmam nincs.
- Én tudom! – vágom rá gyorsan. Látom az arcán, hogy azt sem tudja, hova tegye a hirtelen kijelentésemet. – Nem akartam mondani semmit még nem mondod el amit tudsz. Tegnap éjjel nagyon rosszul aludtam. És álmomban megjelent egy tábla. – nem hozom fel neki, hogy ez volt az, csak szimplán megpróbálom rávenni, hogy most azonnal induljunk el hozzám. – Figyelj Jack. Mi lenne ha ma nem maradnánk a suliban?
Jack hirtelen olyan értelmetlen fejet vág mint még eddig talán soha.
- És még is miért ne maradnánk? Talán valami eget rengető dolgod van? Azt ne mond, hogy az álmod miatt akarsz lelépni? – Jack hirtelen hangos nevetésben tör ki.
Mivel nem sok értelmét látom, hogy győzködjem afelől, hogy le kell lépnünk, megragadom az alkarját, és elkezdem vonszolni magammal az iskola kijárata felé. Majd csak annyit mondok fennhangon.
- Nincs kérdés! Megyünk!