Ouija

Úgy izzad a tenyerem mint eddig még soha. Szinte már folyik belőle a víz. Remegek. Fogalmam nincs hol vagyok, csak azt tudom, hogy még soha sem jártam itt. Rettenetes szag árad mindenhonnan. Orrfacsaró ez a bűz. Valamiféle zöld füst terjeng a szobában. Nem tudom mi lehet ez, de nem is igazán érdekel. Próbálok körülnézni, talán az segít a tájékozódásban, ha egy kicsit jobban felmérem a terepet. Egy kör alakú szobában vagyok. Az egész szobát zöld tapéta borítja. Undorító ez a szín, és valami régimódi mintázattal látták el. Jártam már régi lakásokban, de ilyen ocsmány fallal még életemben találkoztam. Az igazat megvallva pont olyan a színe, mint annak a váladéknak, amit a testünk termel az orrunkban a bak-tériumok ellen. Az egész gyomrom felfordul, mikor még jobban belegondolok.
Neki látok még inkább szemrevételezni a helyiséget. Né-hány helyen hiányzik a tapéta. Jobban mondva leszakadt, vagy letépték, de van olyan hely is ahol látszik, hogy hamarosan le fog válni a helyéről. Az üres részeken ahol látni a burkolat alatti felszínt, legnagyobb meglepődésemre nem betont vélek felfedezni, hanem valami féle faanyagot. Lehet ez normális, és csak nekem új, de még sosem találkoztam ilyennel. Most veszem csak észre, hogy mögöttem egy aprócska asztal foglal helyet, amin valamiféle tábla található. Talán valamilyen társas játékból való. Fogalmam nincs mi lehet ez, mindenesetre nem túl hétköznapi a mintázata.  Az asztal mellett négy szék foglal helyet. Ezek a tárgyak sejtésem szerint vannak vagy száz évesek, vagy akár jóval több is. Az asztalt első ránézésre már csak a jó isten tarja egyben. Szerintem, ha rá lehelnék egyet, már azt sem viselné jó néven. A székekről meg már ne is beszéljünk. Ám az asztalon, a táblán, és a négy széken kívül semmi mást nem vélek felfedezni a szobában.  Egyedül egy aprócska villanykörte van még itt, ami egyenesen be van csavarva a plafonba. Ezen kicsit meg is akad a tekintetem. Hiszen ez lehetetlen, de jobbnak érzem ha most ezen nem akadok fent. Sokkal idegesítőbb, hogy egyre erősebb a szo-bában terjengő szag. Keresni kezdem a forrását, de hiába nézek jobbra, vagy balra sehol semmit sem vélek felfedezni. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendben. Valami hiányzik, de mi lehet az. Asztal, szék, tábla, lámpa… Próbálom felsorolni miket látok, de csak nem jut eszembe mit kéne még látnom. Ám ekkor hirtelen, mint egy villámcsapás világossá válik minden. Sem egy ajtó, sem egy ablak nincs sehol. De hát akkor hogy kerültem ide. A szívem egyre hevesebben kezd verni. Félek, sőt már rettegek. Próbá-lok valamilyen menekülési útvonalat kitalálni, de kijárat híján, meg van kötve a kezem. - Gondolkozz Alan! Próbálom magam biztatni. Úgy döntök megpróbálok az asztalon lévő táblára összpontosítani. Odasétálok, hogy jobban szemügyre vehessem a tárgyat. A formája körülbelül egy átlagos iskola rajztáblával megegyező, annyi különbséggel, hogy ez talán egy kicsikét kisebb. Nagyrészt számok és betűk borítják az egész táblát. Angolul van az egész, a betűk az angol ABC betűi, a szavakat pedig szerintem bárkinek sikerülne lefordítania. Az egész tábla kopott, és látszik rajta, hogy nagyon öreg már, de valahol még is azt sugallja, hogy még nagyon sokáig itt lesz. A betűket A-tól Z-ig egymás alatt, két sorba egy fél ívet leírva mind felsorolták rajta. Van amelyik még egész jól látható, de van olyan is ami már eléggé kopásnak indult. A Betűk felett, egy számomra ismeretlen felirat ékelődik: OUIJA. Sosem hallottam, még ehhez hasonló szót sem, így hát nem kezdek el gondolkozni mit jelenthet, inkább tovább vizsgálom a táblát. A betűk alatt közvetlenül egytől kilencig fel vannak sorolva a számok, na és persze a kilenc után a nulla is fel van tüntetve. A számok eltérő méretben vannak felírva. Egyik kisebb, másik nagyobb, egyik kopottabb másik még egész jó állapotban van. Mindegyik más. A számok alá pedig annyi van írva, hogy Good Bye – Viszontlátásra. Az OUIJA felirat mellett két oldalt balról jobbra a YES, és NO felirat ékelődik. IGEN, és NEM. A tábla sarkait kisebb minták díszítik, de ennek nem hiszem, hogy nagyobb jelentőséget lehetne tulajdonítani. Szerintem inkább csupán, a táblának szerettek volna, egy kicsit jobb kinézetet biztosítani. A tábla mellett pedig egy deformált szív alakú, vagy mondhatni inkább csepp formájú tárgy helyezkedik el. Fogalmam sincs mire való a tárgy, még abban sem lennék biztos, hogy köze van-e a táblához, vagy csak oda lett téve.
Még egyszer körbe nézek, és mivel semmilyen értelmes menekülési opciót nem vélek felfedezni, így elszánom magam, és úgy döntök, megfogom a táblát, és még inkább meg-vizsgálom. Ahogy közelebb szeretnék lépni hozzá, azonnal elkezd sűrűsödni a füst, és egyre nyomasztóbb idebent. El-emelem a talajról a lábamat, hogy oda léphessek az asztalhoz, de nem akar megmozdulni a lábam. Ekkor még erősebbem megfeszítem az izmaimat, még nem végül ráébredek, hogy hiába erőlködök, csak-csak nem mozdul. Kezd eluralkodni rajtam a pánik. Nem értem mi ez az egész. Eddig lekötött a tábla, és a helyszín. Ameddig vizsgálódtam elmúlt az ide-gesség, de most hogy ráébredtem mekkora bajban is lehetek, már cseppet sem vagyok olyan nyugodt. Ki akarok törni ebből a szobából. Forgolódok, próbálom keresni a megoldást, de egy ötlet sem jön elő.  Ebben a pillanatban hirtelen, egyfajta furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Mintha már nem csupán egyedül én lennék ebben a helyiségben. Nézelődök. forgolódok, de csak-csak nem látok senkit magam körül. Úgy döntök ismét a táblára próbálok összpontosítani. De amint tekintetemet ismét rá szegezem, mintha füstgépek tömkelegét kapcsolták volna be egyszerre, úgy kezd el előtörni a semmiből a töménytelen mennyiségű zöld füst. Egész testemben rettegek. Ekkor egy fura hang csapja meg a fülemet. Egyfajta neszelés a hátam mögött. Most már biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Hátra szeretnék fordul, de amint megszeretnék mozdulni, egy furcsa rekedtes női hang üvölt bele a fülembe
- Még nem jött el a te időd!
Majd ezzel egyidejűleg egy hatalmas lökést érzek a hátam kellős közepén. Kiesek az egyensúlyomból, és hanyatt homlok kapálózok abban a reményben, hogy még mentem a menthetőt, de hamar ráébredek, hogy sajnos már késő. Zu-hanok, egyenesen az asztal felé. Becsukom a szemem, keze-imet magam elé tartom, és reménykedek, hogy túlságosan nem verem oda magam a földhöz. Több mint valószínű, hogy egyenesen az asztalra esek. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja elbírni a súlyomat az asztal, így nem is akarok benne megkapaszkodni. Zuhanok egyenesen a vakvilágba. Ösztöne-imből adódóan sejtem mikor fogok becsapódni, és ez nagy-jából így is történik. Az alkaromra érkezem. A szemem még mindig csukva van. Biztos voltam benne, hogy jobban fog fájni. Ám még mielőtt kinyitnám a szemem ráébredek, hogy az asztal aminek az utamba kellett volna kerülnie sehol sincs. Legalább is zuhanás közbe nem találkoztam vele. Gyorsan kinyitom a szemem, hogy körbenézzek. Nem akarok hinni a szememnek. A szobámban fekszem az ágyam mellett. Gyanítom az ágyamról estem le és az egész csak egy álom volt. Az igazat megvallva elég valóságosnak tűnt. Amilyen gyorsan csak tudok feltápászkodok. Amint meglátom, hogy még csak hajnali három óra van, gyorsan visszafekszem aludni. Bemászom, vissza a takaró alá, majd megpróbálok mihamarabb visszaaludni, hiszen hajnali hatkor kelek. Reggel iskola!