Az Egyujjasban a szokott mederben zajlik az élet. Fizetés utáni hangulat uralja a terepet. Az asztalok zsúfolásig telve a törzsközönséggel, sőt a két kecskelábú asztal a lócákkal is beállításra került, mint a hajdani majálisokon. A lilásan gomolygó fojtó füst ködéből körvonalaikban előbukkanó megszokott figurákat hangjukból és szagukról lehet leginkább felismerni. A bal kettes asztalnál ül Csócsa, Zagyva Pali, Primőr és Zingerminger Tóni, alias Zarvashusta Züriel. A szó úgy folyik belőlük, mint csapból a víz. Hála az elfogyasztott pacalokra megivott tetemes mennyiségű söröknek, gyorsítóknak, a vendégseregnek igencsak megoldódott a nyelve. Úgy folyik belőlük a szó, mint csapból a víz.
– Gyerekek, kutyavilág lesz itt hamarosan! Ha hagyjuk magunkat az isten se ment meg bennünket attól, hogy Uniós tagok legyünk! – dobja be a köztudatba Zagyva Pali. Csócsa rámered, lassan leemeli lilás ajkairól a kiürült korsót és a szutyoktól szürke abroszhoz, koppintja, majd kimérten megszólal.
– Na és? Mér, kellene megmenteni attól a micsodától bennünket, he’ ? – böki ki érthetetlenséggel az arcán.
– Nem baj az, ne fossatok mán’: nem ég a ház! – kurjant közbe felállva a sarkain billegve Primőr.
– Hát, éppen azon csócsálódunk itt a Csócsával, hogy milyen lesz, ha mán benn leszünk! Na, erre megy ki a játék, hogy semmi sem ment meg attól, hogy bevegyenek bennünket... – okítja a bambán rámeredő munkás társait. Látván arcukon az értetlenséget tükröződni, Irmáért kiált.
– Irmuska! Négy sört gyorsítóval! — Irma térül fordul, s már jön is. Üres korsók el, teli korsók a terülj-terülj asztalkámon.
– Mama egy zúza pörköltet! – toldja meg a rendelést Zagyva Pali.
– Meg három pacalt! Én fizetem! – tetézi meg Csócsa. Söreiket kortyolgatva, a pacalon meg a zúzán rágódva fel-felböffen belőlük a nagypolitika pórnépre leosztott változata.
– Léphetünk mi ide meg oda, akkor sem változik itt semmi! Megesznek ezek minket szőröstül-bőröstől. Nem ismeritek ti a kapitalistákat! Lenyelnek bennünket, mint kacsa a nokedlit! – merengett el Tóni.
– Tudjátok, nem az a baj, hogy mennél feljebb megyünk, annál többet lopnak! A fene bánná, ha annyi lenne a pénz, hogy sose fogyna ki a kincstárból. Na, úgy, mint a Mátyás király idejében.
– Mátyás király! Az már meghalt, te bibas: meghalt a Mátyás király oszt’ oda az igazság! – okította kidüllesztve birka nagy szemeit a mellettük lévő asztalnál ülő Kottafejű és megtunkolta még szavait – ammondom’ a Kádár alatt jobb volt. Ott volt lóvé, doszta! Folyt a lé a melósoknak!
– A biliből a nyakába, te marha! – tette helyre Primőr. – Ott is a jó, meg a legjobb elvtársaknak ömlött a javakból a zsebeibe. Nekünk meg csak éppen hogy csurgott, csepegett a markunkba, hogy elég legyen piára meg zabára. Hogy ne lázongjon a melós. Tudtál te akkor a Kanári szigetekre, meg Amerikába utazgatni?
– Mér, most tudok? – dünnyögte az asztallaphoz kocogtatva korsóját Pali.
– Most se jut el a melós messzire. Ha külföldre akarsz menni eljuthatol Perkátára biciklivel, he’. Most még a szakszervezeti üdülőket is kihúzták a lábunk alól. Privatizálták az elvtárs urak maguk közt.
– Na, szóval sehogy se jó, de a legeslegjobb az Eggyújasban! Júhhé! – kurjantotta oda a belépő Tanár úr – Leülhetek?
– Gyere – mondták, és kiszorítottak egy helyet a sarokban neki.
– Egy kört kísérővel, Irma! – adta fel a rendelést a Tanár úr, ezzel mintegy megváltva a helyjegyét az asztalnál.
– Na, gyerekek, mi nem tetszik? Nem tetszettek a kommunisták, nem tetszenek a Fideszisták, hát akkor ki a Jóisten tudna a melósok kedvébe járni?
– Hát, az, aki megtöltené a zsebünket – néztek össze sörös-kriglijeik fölött a szesztestvérek.
– Komolyan mondom, teli van a töke az embernek ezzel a mai rendszerrel! Felejtsd el, hogy részegen, mit részegen: illumináltan menjél be dolgozni: ki vagy rúgva! Belegebed az ember, hogy amire eddig nyolcam voltunk, most hárman rabittyolunk! Meghajtanak bennünket, mint a Zinger a varrógépet!
– Úgy van, nem állat az ember! Még hugyozni is csak engedéllyel mehetel el, azt stopperral lesi a csopvez, mikor apad el a farkam vége! – ragadja magához a beszéd fonalát Tonca, sörbe fojtva súlyos mondanivalóját. Ideje is, hogy befejezze, mert Irma izgatottan kiabálja feléjük:
– Tóni, keresnek! – harsogja, fejével két zsakettes, fehérgalléros, nyakkendős úr felé biccentve. A két elegáns úr az asztaltársasághoz lép, és Tónit mintegy kiemelve székéből talpra állítgatják. Az meg csak pillog nagy laposakat feléjük, mint a rimóci nyúl.
– Mi van uraim, csak nincs valami baj megint ott fönn?
– De, éppen hogy nagy baj van. Egyenesen a minisztertől jövünk.
– Melyiktől? – kérdezi Tóni aggódva, a múltkori galibára gondolva.
– Hát, nem tudjuk, az a parancs, hogy kutassuk fel Zarvahustra urat, és vigyük lóhalálában a kabinetfőnök elé!
– A belügyminiszterhez nem megyek, megszívatott a múltkor!
– A miniszterelnök kéreti, ő maga személyesen! – súgta a fülébe az egyik úr.
– A miniszterelnökhöz meg még úgy se! Elsimítottam nekik a Joszip Tot ügyet, azt belerángattak a vasgyári lincselésbe, hálábul. Ha a mennyei Atyám nem húz ki, akkor a szarból, már alulról szagolnám régen az ibolyát. Nem, önként egy tapodtat, sem megyek! – nézett segélykérően illuminált cimboráira, s azok a testükkel falanszterként, szorosan körben állva próbálták védeni őt, de hiába. Egy intés kifelé, és máris kommandósok lepték el az ivót. Pillanatok alatt kiemelték a rúgkapáló, visító Toncát cimborái közül, és betuszkolták a nagy fekete, lefüggönyözött autóba.
– Az anyjuk úristenit, mint a Rákosiék, dettó! Seckojedno! – kurjantotta Lófej, és hatalmas öklével az asztalra csapott – Mi van itt?
– Amerika, kérlek alássan! Itt van Amerika! – segítette ki Csócsa kihörpölve maradék sörét és Irma után nézett. Irma sietve jő, s máris viszi az újabb rendelést.
– Egy kör sört, gyorsítóval! – bőgte a dermedt csendben Lófej. Irma ijedten visszakérdez.
– Mi van itt gyerekeim? Csikágó?
– Annál is rosszabb mama: tombol a demokrácia! – űbereli Primőr, s zanza fejét söröskorsójába dugva, bugyborékolva nyeli a sört, mint a gödény. A kocsma felbolydult méhkasként zúg, kérdez, magyaráz, vitázik, s a szócsatát székek borogatása, orrok bezúzása, öklök és testek egymásnak feszülése követi. A jobb sarokban ülő Fideszisták összeverekednek a szocikkal.
– Munkásököl, vasököl: oda sújt, ahova köll! – hörgi Lófej a robosztus kazánkovács, s két ifjú titánt a levegőbe emelve grabancuknál fogva összekoccintja homlokukat, mint két söröskriglit.
– Proszit elvtikéim, proszit! – Irma, mentendő a helyzetet, az ilyenkor jól bevált módszerhez folyamodik. Bekapcsolja a zenegépet, és teljes hangerőn bömböl a zene: „Ó, ó Raszputyin... Raszputyin...” Szó bennakad, szem fennakad, s az eddig egymást bőszen csepülők vadul el kezdik járni a guggolóst. Maszlag Marcsa Jancsikával, a törpével, az asztal tetején ropja végkimerülésig. A nóta vége pedig az lesz, ahogy ilyenkor lenni szokott, békés egyetértésben üvöltik a „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót” kezdetű mozgalmi dalt, majd szép sorjában a többit, meg sem állva a Csendes óceánig, az éjszakába bőgve az „Amuri partizánok” című partizán dalt. A műsor végén megisszák a békepoharat, s Irma zárórát csinálva, lehúzza a kármentő rácsát.
2.
Úgy röpítették Toncát a meseautóval, mint a kis Mukkot a varázsszőnyegen. Meg sem álltak vele az országházig. Felcipelték a bársonylépcsőkön a miniszterelnökségre, és beállították a kabinetiroda közepére. A kabinetfőnök nagy hajlongásokkal elébe ment, kezet ráztak, és így magyarázkodott.
– Ezer bocsánatát kérem Zarvahustra uramnak, de az idő sürget meleg a pite: a feladat megoldása nem tűr halasztást.
– Semmi sem lehet olyan fontos, hogy megzavarják kedvenc időtöltésemet, s mint egy körözöttet kiragadjanak a miliőmből és rabomobilon száguldjanak velem ide. A tudom is én hová.
– Egyenesen a Miniszterelnök kéreti önt uram!
– Akkor, ha annyira látni akar, jöjjön ide! Nem elég, hogy elhurcoltak, még várakoztatják is az embert! – méltatlankodott. Abban a pillanatban, hogy befejezte, kipattant a bársonyozott szobaajtó és a miniszterelnök lépegetett elébe mosolyogva, kézfogásra nyújtva jobb kezét. Tóni beleragadt a miniszterelnöki kézszorításba és kissé ellágyulva így dünnyögött:
– Agyonazisten Miniszterelnök uramnak! Hivatott, s én megjelentem.
– De, kedves barátom! Elfelejtetted már, hogy tegeződtünk! Ne szerénykedjünk, fenébe a protokollal: szervusz, kérlek alássan, szervusz! – hadarta, és máris húzta be a dolgozószobájába. Odabent leültette Tónit a kerevetre, maga is mellé telepedett, és megkérdezte tőle:
– Mi újság, hogy van a család? – Tóni rámeredt és így szabódott.
– Na, de Viktorkám! Csak nem azért hozattál felséges színed elé, hogy ilyen butaságokat kérdezzél tőlem? Térjünk a tárgyra komám, mert az idő szalad, a karaván marad. Bajban vagytok, ugye?
– Te tudsz valamit? – hajolt hozzá a Miniszterelnök. – Zürielkém, minden titkok tudója, a megoldatlan ügyek minisztere, csak te húzhatsz ki bennünket a szarból.
– Mi baj van? Vezesd elő pajtás!
– Hát, tudod most ezzel az EU csatlakozással, nagyon bekaptuk a legyet. Le kell nyelnünk a békát, amit ezek a nyugatiak legyömöszölnek a gigánkon. Szóval, ezek szopatnak minket...
– Semmit sem értek! – mondta Tóni rezzenéstelen arccal, és a hajlongó titkárt fixírozta. A Miniszterelnök vette a lapot és intett, hogy hozzák be az italos gondolát. A titkár tapsolt, és két mameluk máris tolta be a szobába a hidegtálakkal, márkás italokkal megrakott zsúrkocsikat. A Miniszterelnök Tónira nézett és így szólt.
– Parancsolj, kérlek: kaviáros szendvics, vodka, skót whisky, Napóleon, Zwack unikum... – Tóni elböffentette magát.
– A szokásosat, kaviáros szendvics, vodkával kísérőnek két szűzlányt! Höhöhö…– göcögött és nekiesett a traktának. Éhét elverve, miután telizabálta magát, szembefordult a Miniszterelnökkel, és így szólt.
– Hallgatlak – mondta .A Miniszterelnök meg kiküldte a személyzetet és hangját suttogóra fogva rákezdett.
– Kedves barátunk és megmentőnk. Most aztán nagyon nagy szükség van a tudományodra és a földöntúli összeköttetéseidre. Sok pénzről, még annál is többről van szó, amit gondolsz. A magyarság fennmaradása a tét.
– Enni vagy inni, ez itt a kérdés – dünnyögte szarkasztikusan a Miniszterelnök idegeit borzolva Tonca, és egy kaviáros szendvicset nyomott le a nyeldeklőjén. A Miniszterelnök verítékezve, homlokát kockás zsebkendőjével törölgetve folytatta.
– Egy hét múlva jön az Uniós szemlebizottság.
– Ha jönnek, itt lesznek – dobta felé hanyagul a szavakat Tóni, s az öntudatát újfent jókora billikom whiskyvel erősítette meg. Ettől a Miniszterelnök haja az égnek állt, s a szája széle elkezdett idegesen remegni. Könyörgőre fogva a dolgot, így rimánkodott Tónihoz.
– Ó, hatalmas, mindent elintéző, titkos és homályos ügyek megoldója, Isten barátja, földi helytartója: Zarvahustra mester, segíts!
– Mi a gond Miniszterelnökkém? Mond mi a teendő, s megoldjuk!
– Tudod az úgy volt, hogy az EU csatlakozásra különböző Phare pénzeket lehetett lehívni az Unio bankjából Elő kellett, készíteni az országot a nagy ugrásra. Az autósztrádákat, az ország szennyvíz-hálózat kiépítését, szennyvíztisztítótelepek létesítését és a mezőgazdaság átstrukturálását kellet ez idáig elvégezni.
– Mennyiből?
– Egymilliárd Euró volt a keretösszeg.
– És akkor mi a gond? Lehívtátok, beinvesztáltátok, elkészültek a műtárgyak, ezek meg jönnek szemlélni, ha jól értettem.
– Igen, elköltöttük, de nem arra, amire adták.
– Atyaisten! Csak nemhogy, elszabotáltátok a műtárgyakat? — Ugyan, hova gondolsz. A műtárgyak megvannak mind, csak nem ott ahova tervezték azokat... Kissé átstrukturáltuk a dolgokat.
– Igazatok van! Mit parancsolgatnak ezek az EU buzik nekünk! Elköltöttétek a pénzt?
– El, az utolsó vasig!
– Megvannak a műtárgyak?
– Azok meg mind egy szálig.
– Hol?
– Itt meg ott. Szerteszéjjel a világban. A Szeshel szigetektől a Madeirákig mindenfelé. Ez a gondom, hogyan mutassam meg neki a sok kéjlakot, a golfpályát, a tengerentúli üdülőparadicsomokat, jachtokat és luxusrepülőgépeket?
– Hát, csak ennyi a baj?
– Nem elég ez drága megmentőnk? Soroljam még tovább?– hát idefigyelj! Hívasd ide a reszortosokat, és addig megbeszélem a Mindenhatóval, mit lehet itt tenni. Aztán megtartjuk a válságstáb ülését – mondta Tóni, s hátat fordítva a telefonon intézkedő Miniszterelnöknek, hatalmas koloncingáját elővéve, meghimbálta azt a térdei között, s kérdéseit feltette az úristennek. Mire végzett az égi tanácskozással, máris együtt állt a stáb. A szobában a piros szőnyegen kihallgatásra rendelt Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési miniszter, a Phare miniszter, a Közlekedési és Vízügyi miniszter, segédtisztjeik kíséretében. Ott hajlongtak előtte mind. Tóni így fordult hozzájuk.
– Na, gyerekeim, milyen rossz fát raktatok már megint a tűzre? Hadd hallom, vezessétek elő szépen sorjában! – fordult hozzájuk Tonca, alias Zarvahustra Züriel, égi összekötő és mindent rendbe-hozó főmettőr.
– Hát az úgy volt kedves főmettőr uram, hogy a far pénzeket szépen leosztottuk. Ami az ezermilliárdból a mezőgazdaság és vidék fejlesztésére jutott, azt a csekélyke ötszáz milliárdot öntözőcsatornák, kistérségi régió fejlesztésére, családi gazdaságok gépesítésére kellett volna fordítanunk. Ugyanis, a most kiszálló szemlebizottság a jelenlegi készültségi állapothoz méri a hátralévő húszévi szponzorálását az országnak. Ha alacsony a szint, akkor minimális a lóvé, ha nagy, akkor akár a csillagos égig is elmehetünk a támogatásokban.
– És, most hogy állunk? – kérdezte Tonca kíváncsian a nagyhatalmú, bőbeszédű minisztertől. Az habogva, mekegve nyikorogta...
– Háát, az, az igazság, hogy sehogy. Azaz állunk: ahogy eddig is álltunk. A marhákat kivágattuk, mert belefulladtak a gazdák a tejbe, a sertéseket elvitte a sertésvész... A földek fele parlagon, mert nincs ára a gabonának. A parasztok az öklüket rágják!
– Vagy inkább rázzák, Józsi bátyám – vetette közbe a Miniszterelnök. – Emlékezzél a legutóbbi búzaégetésekre, kérlek alássan!– ja, a Karsai féle intermezzóra gondoltok? Hát én éppen az ország számára fontos Thaiföldi kéjutazáson tartózkodtam, amikor ez történt. Nem ért el hozzám a híre. Meg mit számít ez ahhoz, a grandiózus chilei cseresznye-szerződéshez képest, amit megkötöttünk. Államelnöknek kijáró pompával fogadtak. Majdnem kezet csókolt az a bugris maszáj törzsfőnök, meg aztán a Burung Burungokkal kötött krokodiltojás csereegyezmény... Melegen hengerelt bili acélért krokodiltojás. Ez aztán az üzlet. Elmocsarasítjuk a Tisza árterét, krokodilokat tenyésztünk benne. Aztán krokodilbőrt exportálunk Tasmaniába. .. Grandiózus.
– Ügyes – bólint Tóni, és ekkora baromság hallatára újabb meszely skót whiskyvel erősítette meg az öntudatát. Elhallgattatván a bőbeszédűt az Út és Vízügyi miniszterhez fordult.
– Hát, a kend háztáján mi újság van?
– Ajajaj, sok a baj. A részünkre kiutalt kétszázhetvenhat millió Eurót elköltöttük mind egy szálig, azt még sincs, látszatja... Egy méter autópálya sem épült, a gátak romokban hevernek a tavaszi árvíz után a vasút lepusztulva. Sínek nincsenek mióta becsődöztetve a diósgyőri síngyárat, nincs aki a MÁV-nak sínt gyártana. Szóval, pusztulat az egész.
– De ember, hova lett az, az irgalmatlan sok pénz?
– Hát, az, jó helyen van. Mindenféle ál Káeftéken átfuttatva, tisztára mosva, számlákkal fedezve el lett költve.
– De mire? Valamire csak elköltöttétek?
– De mennyire! Hétszáznegyven vállalkozásunk virágzik Thaiföldön, Cipruson és más Ofshort birodalmakban. Hozzák a pénzt kamatostul.
– Kinek?
– Hát, nem az országnak, az egyszer biztos – jegyezte meg rezignáltan a miniszterelnök – Talán tudnál, kérlek némi felvilágosítással szolgálni felénk? – szegezte neki a kérdést az Útvasútügyi miniszternek.
– Hááát, némi felhomályosítással esetleg, de tudod kérlekalásan a banktitok, meg a magántulajdon sérthetetlensége.
– És a tisztakezűség, meg az elszámolási kötelezettség hol marad miniszter úr?
– Hát, nem tudom, ha a számvevőszék kötelezne minket, akkor talán, de akkor borul a bili és a szar mindenkit elönt. Ne feszegessük a milliárdok útját miniszterelnök úr, mert akkor a pártpénzek, székházak, a luxus utak, tízmilliós terepjárók hollétére, képrombolásba torkolló dáridókra is fény derül, s ez senkinek sem tenne jót.
– Igazad van, hagyjuk, ne feszegessük a dolgokat, de akkor mit mutassunk a szemlészeknek? A luxusnyaralókat, a külföldi Offshort beruházásokat, magánrepülőgépeket, luxusvonatokat nem lehet elszámolni! Azok a szakemberek nem hülyék.
– Talán megmutathatnánk nekik a millenniumi földalattit!
– Vadbarom! Azzal dicsekedjünk, amit Ferenc Jóska építtetett! Elment magának az esze! Jobbat találjanak ki!
– Megoldjuk – bólintotta a szaporán jegyzetelő Tóni, és ingáját meglengetve az Atyaúristenhez fordult megerősítésért. Az rábólintott.
Tóni most egyenesen a Fhare-miniszterhez fordult.
– Nos, hogy állunk Fáhrminiszter uram?
– Hááát, állunk! Nyakig a szarban állunk, álldogálunk égi főparancsnok ura, nagy a baj.
– Mekkora? – meresztette kigűvedt szemeit a miniszterelnök.
– Annál is nagyobb, mint amit gondolsz kérlekalásan – húzta be a nyakát a Phare ügyekért felelős legfőbb koordinátor. – Elfolyt a pénz, erre meg arra, aztán mire észbe kaptam csak a sara maradt.
– Úgy érted, hogy még a fennmaradó kétszáz-valahány milliót is eltapsoltátok Imre bátyám?
– Mind egy szálig Viktorkám.
– Atyaúristen! Vadbarmok! Kalodába záratnálak legszívesebben titeket, és úgy mutogatnálak a Kossuth téren benneteket, mint a majmokat! Hadd dobáljanak a népek benneteket záptojással, szarral, végül kövezzenek meg, mint a mohamedánok a házasságtörőket, megérdemelnétek. Így belehúzni engem, az országot a csávába!
– Az vesse ránk az első követ, aki nem korrupt, csaló, hazug gazember az apparátusban. Szemfényvesztésre épül itt minden: patyomkin ország lettünk! Rémálom az egész! És akkor ezek meg jönnek, szemléznek! – kesergett a miniszter.
– Mit tegyünk drága megmentőnk? Mérlegelj, ítélj, adj tanácsot nekünk! – kérlelték térden állva a miniszterek, kezeit és lábait csókolgatván, a földön henteregve Tónit. Az, kissé szabódva, újfent megerősítve az öntudatát, a sarkain billegve így fordult az előtte térdeplőkhöz.
– Hát, ha több kalácsot nem is, de egy tanácsot, azt tudok adni. Azonnal elcsapunk benneteket! Megkapjátok a nektek járó harmincmilliós végkielégítést, és száműzetésbe mentek a Comorra szigetekre. Oda nevezlek ki benneteket az Ofshort paradicsomba nagykövetnek, kereskedelmi attasénak és vasútügyi szaktanácsadónak. Remélem, hasznosítani tudjátok a közszolgálatban eltöltött idő alatt szerzett tapasztalataitokat. – feddte őket a Miniszterelnök és Tónira nézett, mennyire van megelégedve a döntéssel. Tóni ingáját lóbázva égi fölöttesével társalogva, végül is megkapta a legfelsőbb hatalom jóváhagyását a kinevezésekhez.
– Rendben van, a Mindenható Atyám beleegyezett menesztésetekbe. Tűnjetek el! Szűnjetek meg a közszolgálat számára! Boldogítsátok a Burung Burungokat, remélem, hamarosan sikerül tönkretenni őket is. Aztán ha kiűzettek az adóparadicsomból, akkor bukott angyalokként visszaveszlek benneteket táskahordozómnak. Menjetek isten hírével! – szólt és elbocsátotta az eloldalgó minisztereket. A miniszterelnök lesújtva ült mellé a kerevetre és átölelve cuppanós csókot nyomott Tóni ráncos, pergamenszerű pofalemezére.
– Drága megmentőm! Ha csak azt nézem, hogy megmentettél ezektől a hiénáktól, már az is felér egy győzelemmel! És most hogyan tovább?
– Bízzál rám mindent. Átveszem az irányítást. Összevonjuk a három minisztériumot. Kinevezel Csatlakozási miniszternek teljhatalommal. Holnapra felállítom a stábomat, kiosztom a reszortokat és egy hét múlva, jöhetnek a szemlészek.
– Istenem, ez igaz lenne! Csípjél meg cimbora, nem álmodok? – kérlelte a felajzott miniszterelnök Tónit. Az meg jó nagyot csípett a fenekébe, és megveregetve pofáját, mint egy lónak, így beszél hozzá.
– Fel a fejjel cimbora! Átvettem a hatalmat. Azt teszed, amit mondok és dől a lé! Meglásd felvirágoztatjuk Magyarországot! Európa virágoskert, s hazánk lesz a bokréta rajta! Meglásd, világraszólót alkotunk mi ketten!
– Talán még Erdélyt is visszanyerjük?
– Mit, hogy Erdélyt? Mindent: Erdélyt vissza, mindent vissza! Csonka Magyarország nem ország. Nagy-Magyarország mennyország! Eljön még a Kánaán, meglásd! Kisüt még a nap a magyarokra. Attila kardja. Isten fasza! Minden!
– Még tán Uniós elnök is lehetek egyszer?
– Mi, az hogy! Nagyobb leszel, mint Busch elnök. Nehogy mán Amerika dirigáljon nekünk. Jól nézünk ki, hogy a farok, csóválja a kutyát.
– Még tán király is lehetek, ha jól megfirkáljuk a dolgokat – szavalta a felhevült miniszterelnök, és fenékig itta a teli pohár whiskyjét.
– Hát, amíg Ottó királyfi él, addig talán nem, de ha, sohse lehet tudni, lehet, hogy a javadra lemond a trónigényről, megelégszik az Európai Parlamenti elnökséggel is.
– Köszönöm, drága jótevőm, holdfény kapitányom! Ha isten velünk, ki ellenünk?
– Senki, mert miénk a hatalom és az eszme. Egyedül az idő az, ami ellenünk dolgozhat.
– Miért?
– Nézd, meg kell várni, amíg befagy a Duna. És az nem minden évben fagy be.
– De minek? Mondd égi időmágus, holdfény-kapitányom, mit számít az idő?
– Nem az idő a jég számít, de az nagyon. Ha nincs jég, akkor nincs választás. Na, kapizsgálod már?
– Aha, csak nem? Uram! – sikkantott a miniszterelnök és hasra vetve magát átölelte Tóni lábait, így fohászkodott – Királyt csinálsz belőlem, úgy, mint Mátyásból... Rákosmezején, a Duna jegén akarsz királlyá koronázni!
– Eltaláltad! Saját kezemmel teszem a fejedre egy év múlva a szent koronát! Na, proszit! Éljen I. Győző – harsogta Tóni. Az intésére belopakodó zenészek pedig belecsaptak a húrokba. Győző király és Holdfény kapitány összekapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst.
3.
Másnap s kabinetfőnök átadta Tóninak az Uniós csatlakozási követelmények listáját. Benne volt három autósztráda, két új vasútvonal, harminc szennyvíztisztító-telep, valamint a Tiszai Természetvédelmi beltenger, ősláp készre jelentése. Erre voltak kíváncsiak a szemlészek. Ha ezek elkészültek, akkor jóváhagyják az eddig elköltött egymilliárd Euró felhasználását és további négymilliárdos keretösszeg megnyitását, engedélyezik. Tóni, hóna alá csapva a követelménylistát, beülve roggyant Trabantjába, hazautazott szeretett városába, az acélipar fellegvárába, büszke Sztálinvárosba, azaz ahogyan újabban nevezik: Dunaújvárosba.
Hazaérve azonnal hozzákezdett a szervezéshez. Maga mellé vette Primőrt táskahordozónak. Ez igen felelős beosztásnak számított, ugyanis a táskába helyezte el kristály-jogarát, varázsingáját és erőrúdját. Ezek mind az égi csatornára való ráhangolódás, a legfelsőbb hatalommal, magával a Mindenható Atyával való összeköttetés eszközei voltak. Ezen kívül Lófejet alkalmazta testőrként és személyi szolgálattevőként. Feladata a kiürült poharak újratöltése, a kvártélyozás megszervezése és személyes testőrzése voltak. Csócsát pedig felfogadta sofőrnek százéves Trabantjának vezetésére. Mégsem vezetheti maga az autóját egy ekkora beosztásban lévő ember.
Három nap és három éjjel tanácskozta meg a legmegfelelőbb kapcsolatával stratégiáját. Megkapta a kódjeleket, hogy mikor mit kell alkalmazni a különböző trükkök előhívására. Stratégiáját néhai Patyomkin hercegtől lopta. Patyomkin, mint Katalin cárnő szeretője kapta a feladatot a cárnőtől a nála időző nyugati országok császárainak és udvartartásának elkápráztatására. Egy csodálatos volgai hajóutat szervezett nekik. Kibérelt és átalakított egy kiszuperált szénszállító hajót. A moszkvai Taganka színház díszletmestere által megtervezett díszletekkel úszó palotává alakította a rozoga bárkát. Aztán, hogy elfedje a parton látható iszonyú nyomort, a két part mentén tíz kilométeres mélységben kitelepítette a lakosságot. És a díszletmester vezetésével egy úgynevezett díszletfalut, építettet furnérból, s kartonból. Felfogadta a Taganka színház társulatát és beöltöztette őket díszmuzsikoknak. Az volt a dolguk, hogy amíg éjjel aludtak a vendégek, elvigyék a műfalut díszparasztostul a következő kikötőig. Ez az ötlet bevált.A nyugati hatalmasságok elájultak az orosz föld szépségétől, az egyforma falvaktól, a vidám csinos falusiaktól, a jóléttől és bőségtől.
Na, ezt ültette át magyarra Tóni. Ő egyelőre senkit sem kívánt kitelepíteni, hanem a Mindenhatótól kikölcsönözte a délibábot egy időre. Amint megérkeztek a szemlészek, rögtön elindultak a 8-as, 12-es, majd a 20-as sztrádákat szemlézni. A dolog a következőképpen nézett ki.A légpárnás meseautókba bepakolt szemlészekkel elérkeztek az Osztapenkóig. Innen indult a nyolcas. Tóni átvette szárnysegédjétől, Primőrtől a varázstáskát és ingájával megteremtette az égi összeköttetést. Aztán a varázspálcával lehívta a délibábot, és elindultak a kátyúkkal, gödrökkel teli M7-en. A légpárnás autók zökkenőmentesen siklottak a gidres-gödrös út felett, s a szemlészek előtt egy nyolcsávos, szupermodern út délibábja láttatott. A virtuális út szélén halászcsárdák, bő-gatyába öltöztetett csikós-gulyás parasztok lóháton nyargalászva, ökörsütő lakodalmas népek, falusi vidámvásárok, heverésző meztelen libapásztor lánykák láttattak.
A szemlészeknek leesett az álla ennyi szépség láttán. Amikor azonban ki akartak szállni, egy kissé elvegyülni a pórnép közé, azt Tóni mindig megakadályozta. Kiszállni csak az előre felkészített vendégfogadókban lehetett. Így járták körbe a patyomkin sztrádákon a fél országot. Ugyanezt játszották el a vasúttal is. A szétrohadt talpfájú, girbe-gurba síneken kanyargó Interszitiket égi segítséggel robogó mágnes-vasúttá varázsolta a mester. Pillanatokon belül körbeszáguldozták az országot. Esténként a legszebb örömlányokkal és csippendél fiúkkal berendezett fővárosi szállodákban kábították a szemlészeket.
Meg is lett mindennek az eredménye. A szemleutat befejezve hatalmas nemzetközi fogadáson számoltak be a szemleút eredményeiről a szemlészek. Jelen volt mindenki, aki számít. A CNN, a BBC és még számos külföldi, s hazai televízió sztárriporterei közvetítették a jeles eseményt. Magyarország újabb lépcsőfokra hágott az Európa küszöbét ostromló tülekedésben. A nap hőse a főminiszter mellett a csoda megalkotója Zarvahustra Züriel csatlakozási miniszter volt. A sok frakkos, zsakettes úriember, ruhakölteményekben pompázó dívák és dámák között kirítt kopottas, kitérdelt, kockás nadrágjában, pepita zakójában és esetlenül megcsomózott régimódi, divatjamúlt pálmafa alatt álló meztelen nővel dekorált nyakkendőjével. A múlt évezred jampiira emlékeztetett inkább, mit egy ilyen fontos személyiségre. Hiába tukmálták rá a legfinomabb frakkokat, alpakka és velúr öltönyöket, ő ragaszkodott extravagánsnak ható Chaplini öltözékéhez.
Valóban a csetlő-boltló kisembert formázta inkább, mint a világmegváltó dandyt. Itt is minden riporter őt faggatta, minden kamera őt pásztázta. Az est fénypontja az eredményhirdetés volt. Maga az Unió elnöke lépett a mikrofonhoz, és így szólt.
– Hölgyeim és Uraim! Világcsodának lehetnek tanúi, és egyben résztvevői is amikor értékeljük a csatlakozási versenyfutás utolsó előtti szakaszát. A kis Magyarország jól használta fel az Uniótól kapott Phare milliárdot. Kifogástalan minőségű, osztályon felüli autósztrádáit ezennel Euró-kompatibilisnek minősítjük, és ma éjféltől átvágjuk a határzárakat. A legjobb minőségű úton lehet ezentúl száguldozni Madridtól Bukarestig, Londontól Szarajevóig oda és vissza!Csak magas fokon tudunk beszélni villámsebességű vasúti pályájukról, vonataikról és percnyi pontos menetrendjükről. Hiába akarta a kommunista gonosz birodalma eldeformálni, ledarálni ezt a kis nemzetet, most megmutatta, hogy ki a magyar a gáton!
Minősítésünk: kiváló. És mindez kinek köszönhető? Ennek a kis szürke eminenciásnak, a háttérben a szálakat mozgató emberkének, akivel most kezet fogva, összekapcsolom Magyarországot Európával! – fejezte be a szónoklatot, és kezet rázott Züriellel Tomboló éljenzés hangzott fel mindenünnen. Zürielt a levegőbe dobálva éltették végkimerülésig. Mikor csitult az éljenzés, az Unió Phare ügyekért felelős miniszter kért szót.
– Tisztelt Vendégeink! Ezzel még koránt sincs vége a munkának. Elkezdődött egy folyamat, amit hamarosan be kell fejeznünk. Az Unió négymilliárd Eurót szavazott meg Magyarországnak a mezőgazdaság kompatibilissé tételére, az ökoszisztematatizálásra és a nemzeti parkok kiépítésére. Éppen ezért befejezem a szónoklatomat. Mit is kívánhatnék egyebet Zarvahustra uramnak, mint munkát, verítéket és dicsőséget. Munkára fel! – kiáltotta és Züriel kezébe, nyomta a bőrkötésű tervezetet.
Züriel alias Zingerminger Antal nyakát behúzva, mint egy megszeppent kisgyerek ott állt a pódiumon és már azon morfondírozott, hogyan lehetne innen eltűnni, de minél hamarabb. A főminiszter észrevette, miben sántikál és záróbeszédet mondva megragadta Tóni grabancát, s maga mellett tartva kettejük nevében ígéretet tett a feladott lecke mielőbbi megoldására. Aztán sorra kitűzdelték kitüntetéseiket a nagykövetek Tonca kockászakójára. Megkapta a máltai keresztet, a francia becsületrend arany fokozatát, az Amerikai szabadság érdemrendet, a Mária Terézia valagrendet az összes szarcsimbókokkal. Végül úgy nézett ki, mint egy feldíszített karácsonyfa. És ezzel véget is ért a protokoll hivatalos része.
Az országház márványtermébe vonult a társaság, ahol már a vak zenészekből álló tambura zenekar hangolt. Ki-ki a hidegtálakhoz, italos gondolákhoz zarándokolt, majd az egyre tüzesebb zene bekúszott a nők szoknyája alá és táncra perdítette lábacskáikat. Elkapva egy-egy facér férfipartnert vadul ropni kezdték az echte magyar csárdást, Tónit pedig húzták-vonták, hogy csak úgy röpködtek a kabátján fityegő kitüntetések. Hajnalra ért véget a dáridó. A vendégek eltávoztak, a miniszterelnök mától fogva főminiszter pedig magával cipelve ovális dolgozószobájába Toncát a tervezet tanulmányozásába kezdtek.
4.
A főminiszter kiteregette a papírokat és egyenként a kezébe véve őket, tanulmányozásukba mélyedt. Tonca csak forgatta, forgatta, állítgatta a lapokat, de nem tudott az íráson elmenni. A miniszter pedig csak mondta, sorolta a tennivalókat.
– Hát, innen a papírokból.
– Egy szót sem értek belőle – vakarta a feje búbját Tóni, – nem héberül van ez, vagy valami kotyvalék nyelven.
– Angolul komám!
– Az annyát, s te érted?
– Hogy értem-e, nem hiába tanultam Oxfordban! Perfekt vagyok, kérlek, perfekt. – kérkedett a miniszterelnök. – Csak azt nem értem, hogy mit is akarnak ezek tőlünk. Hogy azt mondja egyharmadával csökkenteni a mezőgazdasági termőterületeket, felére az állatállományt. Megszűntetni a libatömést, befejezni a májexportot! Hű az anyját! Ebből zavargás lesz!
– Hát komám a pénzükért megtehetik – kotyogta bele Tonca, s a kivörösödött képű főmufti képébe bámult. Az meg csak ült a papírok között és a kockás zsebkendőjével törölgette gyöngyöző homlokát.
– Mondasz valamit, kérlek, mert az ellentételezést is kilátásba helyezik. Aki parlagon hagyja a földjeinek egyharmadát vagy az egészet, az állami dotációként annyi pénzt kap, mintha a legjobb termést takarította volna be.
– Az anyjukat! Ezek azért fizetnek, hogy ne termeljünk?
– Bizony barátom: ez a stratégia. Így kerülik el az árudömpinget. Hát nem hallottál még a holland vajhegyekről?
– Miről? – guvadt ki Tonca szeme. – Hegyekről Hollandiában? Lapos az, mint az asztal! Még hogy hegyek! – méltatlankodott.
– Nem olyanok te, hanem a tehénállomány túltengése miatt hegyekben áll a vaj náluk. Tengerbe öntik hektószám a tejet, hogy tartani tudják az árakat. Máshol meg búzával tüzelnek, nehogy búzaár robbanás legyen!
– Megkezdtük mi is! A Karsai már az országház lőtt égeti a búzát. Mi sem maradhatunk le, nem adhatjuk alább az imperialistáknál! – tromfolt rá Tóni. A főminiszter elmosolyodott, ilyetén fogékonyság láttán és így folytatta.
– Kedves jótevőnk, azon kellene inkább elgondolkoznunk, hogy először is hűséges párttagjaink, szekértolóink, seggnyalóink között hogyan osszuk el ezt a potom négymilliárd Eurót. Na ezt én a kabinetemmel kidolgoztatom Addig is betesszük a pénzt a Bukta bankba. Innen majd szépen átutaljuk a Komondor szigeti adóparadicsomban lévő kirendeltségemre. Veszünk ott egy birtokot, felépítjük a pártüdülőt, golfpályát kuplerájjal, szaunával meg kacsalábon forgó villákkal. Na, szóval meglesz a pénznek a helye!
– Jó, ez eddig rendben – vetette közbe Tonca, de miből csináljuk meg a struktúraváltást?
– Hogy miből is? Hát, miért vagy te itt Tónikám? – nézett rá a főminiszter és átölelve a szabadkozó holdfény-kapitányt, megpaskolta whiskytől kipirosodott orcáját. – Bízom benne, hogy megoldod ezt is.
– Na nem, ezt már nem! Hogy kivegyem a munkát a nép kezéből... Meglincselnek, megköveznek, kiherélnek, főnök!
– Legfeljebb hősi halottat csinálnak belőled. Kinevezlek vitézzé!
– Nem kell! Visszautasítom!
– Megkapod a térdszalagrendet. Lovaggá üttetlek a máltaiaknál!
– Nem húzol be még egyszer! – tért ki a beígért jutalmazások elől Tóni, és menni készült. A főminiszter a grabancába kapaszkodott és kivágta a legfőbb adut.
– Lemondok a koronáról! Saját kezűleg teszem a fejedre, ha kihúzod az országot a szarból cimbora! – mondta nekihevülve. Na, ez hatott. Megitták az újabb áldomást, és a stratégia boncolásához kezdtek.
– Idenézz csak, a tizenhatodik fejezet harmadik bekezdés azt mondja, hogy egy hold föld után évi ötezer Euró jár, ha termel, ha nem termel rajta a paraszt. Aki pedig lemond a földhasználatról életjáradékként havi ezer Euró kegydíjban, részesül a földhasználat fejében holdanként.
– Jó, jó, de mit tegyünk ennyi munkanélkülivel?
Nem érted, még mindig nem érted? Hát ötször annyit keresnek a semmittevéssel, mint a melósok, akik inaszakadtáig rabittyolnak a gettóban (gyárban).
– Majd elirigylik tőlük a prolik, azt fellázadnak.
– Az lesz a jó, akkor pedig bezárjuk a gyárakat, s leromboljuk őket!
– Zseniális, épp ez kell az Uniónak! Itt olvasom, hogy hét éven belül el kell sorvasztani az ipart, hogy meg tudjuk nyitni a piacot a nyugati árudömping előtt. Tizedannyiért hozzák be a kínai bilit, zoknit, gatyát, vattakabátot a kínaiak, pufajkát, Kalasnyikovot az oroszok, mint a ti ócska vasgyáratokban vagy a többi kócerájotokban előállítottátok. Na, érted mán, kapizsgálod problémamegoldó főmettőrkém?
– Igen is meg nem is. Megkérdezem a legfelsőbb kapcsolatomtól, mit tanácsol – mondta Tóni és a hatalmas ingakoloncát lábai között meglengetve félórás tanácskozásba kezdett a Mindenhatóval.
– Hagyd magad sodortatni az árral. ne ellenkezz! Ha okosak lesztek, kihúzzátok az országot a csávából. Európa visszaadja nektek, amit Trianonnal elvett tőletek, és én még megtoldom a török elleni harcok, a kommunizmus feltartóztatása terén végzett halált megvető bátorsággal véghezvitt Európa-mentő akciótok honorálásául azzal, hogy rátok szabadítom a Kánaánt! Kinyitom nektek a bőségszaru száját. Csak mindent úgy tegyél, ahogy én tanácsolom neked, akkor nem lesz baj.
– Köszönöm mennyei Atyám! – fejezte be Tóni a konzultációt és megnyugodva kötélnek állt. Belecsapott a főminiszter kezébe, és átvette a parancsnokságot mindhárom minisztérium felett. A miniszterelnök kinevezte az európai csatlakozási ügyek kormánybiztosává. A stratégiai megbeszélés sikerére megitták a maradék italokat és összekapaszkodva az asztal tetején eljárták a guggolóst, majd a tápéi darudöbögőst. A szilaj jókedv fokozására kinyitották a szárnyas-ajtót, és beengedték a vak zenészeket, meg az udvari talp- és seggnyalók seregét, hogy hozsannájukkal éltetve holdfény-kapitányt, megadják az est bukéját. Folyt a bor, whisky, pálinka és a dinom-dánom. A végén a zenekar rázendített a kanásznótára. „hej, élet, élet zsiványélet, ez aztán az élet, ha megunom magamat, új hazát cserélek...”, zúgott, harsogott az átköltött alkalomra szerzett, új tartalommal megtöltött ősrégi kanásznóta. Az udvari népség meg összekapaszkodva csak járta, járta a kanásztánc dallamaira a bolondját. Ekkor még senki nem gondolta, hogy előre ittak a medve bőrére.
