Őszi tölgylevelek

Lopva még ott bolyongott a Nyár az erdő fái között a langyos délutánokon, de hajnalban már az Ősz simogatta dermesztő érintéssel a leveleket.
Már két napja elindult valami. Az öreg bika megérezte ezt. Amióta orra megszimatolta azt a csodás szagot, nem tudott parancsolni a vérének. Bolyongott az erdőben egy ideig, aztán úgy érezte, cselekednie kell. Hajtotta egy érzés, egy vágy, és lábai öntudatlanul vitték a hatalmas testet. Sokat látott bajnok volt már. Tizenegy év ínsége és bősége, kemény tele és forró nyara tanította az életre. Tizenegy éve járja már ezeket az utakat, ismeri az erdőt. Lábai alatt őszi tölgylevelek ropognak néha, és ő csak megy, és megy. Néha sóvárogva felbődül, és orrlyukait tágra nyitva szívja a levegőt, az imádott szag után kutatva. Hirtelen megtorpan. Lábai megmerevednek, és magasra tartott fejjel figyel az öreg tízes: halkan hozza felé a szél egy háremúr győzelmi dalának foszlányait.

Nekiindul. Tudja, hogy itt harc lesz, lovagi torna az imádott hölgyek kegyeiért. Tüdejéből harcra hívó hangok törnek elő, agancsát nekiverdesi a környező bokroknak, s nagy recsegéssel közelít a csata színhelye felé: őszi tölgyleveleken.
Hallja már ellenfele dübörgő lépteit a talajon, amint a folyató tehenet kergeti, és érzi már azt a csodálatos illatot is egészen közelről, egészen erősen! Harcra hívja a csapatbikát. A dübörgés megszűnt. Helyette hatalmas fújás, benne a düh minden tüzével, hogy valaki megközelítette birodalmát. Aztán kilép a bokrok közül a birtokháborító öreg tízes, szinte beesve az alig szobányi tisztásra. Az öt tehén nyugodtan csipeget a harmatos fűből, ide-oda sétálgatnak, csak a csapatbika áll mozdulatlanul közöttük, szemét a jövevényre tapasztva. Lábai belevesznek a hajnal lehelte tejfehér ködbe, orrából párafelhők törnek elő.
És megindulnak egymás felé. Lassan, kimérten, mintha erejüket tartalékolnák a hatalmas ütközetre. Leszegett fejjel közelítenek egymáshoz, s azt hinnénk, most mindjárt összecsapnak, de nem!

Körözni kezd a két pompás állat, egymás agancsát vizsgálgatják, s közben bőgésüktől visszhangzik a környező erdő. Egyformán esélyes lehet mindkettő. Az öreg kisebb, mint ellenfele, de ezt a hátrányát kárpótolja arányos felépítésű agancsa, és kissé talán túl hosszú szemága. Vetélytársa testre nagyobb ugyan, de agancsa kevéssé alkalmas a harcra, mint a tízesnek. Fejdíszükkel a földet szaggatják, lábukkal kapálnak, s közben csak bőgnek, és csak bőgnek.
Majd összecsapnak. Messze hangzanak az őszi erdőben a tompa koppanások, amint egymásnak szalad a két állat. Izmaik megfeszülnek, elnyújtott nyögések, morgások hallatszanak a hajnali erdőn. A felkelő Nap vöröses fényétől övezve küzdenek, lábaik alatt döng a föld, halkan morzsolódnak szét patáik alatt az őszi tölgylevelek. Körös-körül felvagdossák maguk alatt a talajt, néha térdre buknak, úgy folytatják a küzdelmet. Azt hinnénk, most mindjárt letörik valamelyikük agancsa, hisz olyan erővel fezsülnek egymásnak. De nem fáradnak.
Az öreg gyakorlott harcos már, a csapatbika pedig csupa erő, izom, amott a tapasztalat, emitt a megtestesült Erő. Néha szétcsúszik a két pompás agancs, de gazdáik újra megállíthatatlanul törnek egymásra. Mindketten egyformán akarnak uralkodni a tehéncsapat felett, a szaporodás ősi parancsa ott csörgedezik vérükben, ami azt parancsolj, hogy küzdj, és szaporodj! De csak a legjobbaknak van joguk arra, hogy utódokat nemzhessenek.

Ebben a küzdelemben az öreg tízes bizonyult jobbnak. Tartalékolta erejét, nem indított annyi rohamot, mint a csupa tűz fiatal csapatbika, nem fáradt ki annyira. Érezte már, hogy ma itt ő lesz a győztes, hát egy utolsó, megállíthatatlan rohammal tört vetélytársára, s az kénytelen volt feladni a harcot. Kifáradt, és hátha másutt szerencsével jár. Lesüti fejét, aztán úgy, mintha bókolna, lassan meghátrál.
Az öreg tízes torkát diadalittas győzelmi bőgés hagyja el. Kergeti még egy darabon a vesztest, aztán megáll, s lassan visszasétál a tehenekhez. Fejével minden lépésnél bólint, mintha nehéz teher lenne agancsa. A tisztáshoz közeledve megtorpan. Idegen szagot hoz felé a szél. Amíg ő az elvert bikával törődött, addig egy éretlen kamasz a tehenei körül legyeskedett, s ő éppen akkor ért oda, amikor az éppen az egyik tehenét készült borítani. Kimordult hát a fák közül. Az idegen kamasz megmerevedik. Ez a hang tiszteletet parancsol. De nem fut el. Nem tudni mi járhat a fejében. Talán azt gondolja, megnézi magának ezt a mérges öregurat. Azt megnézhette. Szinte kirobbant a tízes az erdőből, és elkergeti a kíváncsi ifjoncot: őszi tölgyleveleken.
Reggel van már. Befelé készül az erdőbe a csapat. A bika még kint áll a tisztáson, és bőg. Fejét hátrahajtja, oldala megrándul, s száját vastag pára mellett bőgések sorozata hagyja el. Az utolsó fiatal kis üsző megáll a tisztás szélén, s visszanéz a bőgő tízesre. Az meglátja, s mintha azt mondaná: „Ilyen szíves invitálásnak csak nem állhatok ellent.” – s bekocog ő is lassan, méltóságteljesen a bokrok sűrű szövevényébe. Bent elbődül még párszor, aztán elcsendesedik.

Nappal lett. A bikák bőgnének ilyenkor is, de a tehenek nem hagyják őket. Az ő agyukat nem égeti a szerelem tüze, és nem vállalják azt a veszélyt, hogy nappal is mutatkozzanak. A vezértehén bevezényli a csapatot nappalra a sűrűbe, ahol biztonságban érzik magukat. A bika meg követi őket. Hiszen elvégre miattuk rendezi itt ezt a nagy zenebonát, illendő hát, hogy velük tartson. Normálisan persze ő is megtérne a nappal világossága elől a hűvös, nyugalmat adó félhomályba, de hát most a szerelem elveszi minden eszét. A csapatban pedig nem ő parancsol. Az összes tehén, és üsző a vezértehén akaratának veti magát alá, aláveti hát a bika is. Máskor dehogy vetné magát alá! Elkerüli a nagyobb csapatokat messziről. A nyugalom és a csend az ő barátja. Az öregek magányosan járják útjaikat, s csak télen verődnek össze kisebb csapatokba. Ezek aztán sokáig együtt maradnak.
De most ősz van. A bikák egymás ellenségeivé váltak. S ha leszáll az éj, bajnoki tornákkal döntik el, ki is a legény a csárdában. Dehogy adnak az óvatosságra! Világgá kürtölik szerelmüket, és bőgnek szakadatlanul. Tőlük hangos az egész erdő. Máskor a világért sem szólalnának meg, el nem árulnák hollétüket, de most kilométerekről rájuk lehet találni. Hiába: buzog bennük a Szerelem.

És nem csak az öregekben, akik a tehénháremek felett uralkodnak. Fiatal bikák egész serege járja vágyakozva az erdőt, vágyuknak megfelelő hangot is adva. Egy csapatbika körül akár hárman-négyen is settenkedhetnek, várva a megfelelő pillanatot. Mihelyt a háremúr harcba bocsátkozik, máris tettre készek. Kifelé hát a bokrok közül, mondják, és már rajta is vannak a teheneken.
Ha az öregek nem vették észre a turpisságot, akkor sikerült a dolog. De ha rajtakapja őket, akkor aztán lesz haddelhadd. Árkon-bokron keresztülkergeti a szemtelen kamaszokat, nemtetszésének morgó bőgésekkel adva hangot. A szemtelen kamaszok pedig mentik a bőrüket. Dehogyis akarnak ők egy kiadós verést! De a következő harcnál újra ott vannak, újra szerencsét próbálnak.

A csapatbikáknak pedig a fejük is belefájdul az egész szerelembe. Terelgetik a teheneket, akik mindig másfelé akarnak menni, mint ahogy ők akarják. Figyelniük kell a mellékbikákra is, nehogy az ő utódaiktól legyen hangos pár év múlva az erdő. Aztán pedig akárki párbajra hívhatja őket, elveheti tőlük az imádott teheneket. Nem esznek, inni is csak alig isznak, és csak néha csattannak bele valami sáros pocsolyába, hogy lehűtsék magukat. Lesoványodnak az örökös futkározásban, és a bőgés végére ugyancsak cudarul néznek ki. De ha sikerül nekik akár csak egy tehénnel is párosodniuk, akkor azt mondhatják, megérte! És a következő Ősszel is ugyanúgy terelgetik a teheneiket. Teszik ezt persze akkor is, ha nem sikerült a dolog.
Az öreg tízesnek sikerült. Amióta elverte azt a másik bikát, akitől a teheneket megszerezte, mindenkit legyőzött. Büszkén, gőggel járt a csapatában, néha megállt, hallgatózott. Csak egyszer akadt ellenfelére.
Hajnal volt. Ébredeztek a madarak, s ő készült bevonulni a csapattal. Akkor pedig megzördült a sűrű. Hang nélkül jött az ismeretlen idegen, akinek még csak a szagát érezte, és már tudta, hogy bika. Csak azt nem, hogy miféle. Végül kilépett az ismeretlen.
Állt, és nézett. Nézte a tízest. Öreg bika volt már. Olyan, amiről azt hinnénk, nem harcol már többet. De ez harcolt. Nézte egymást a két állat. Lassan megindultak egymás felé, aztán körözni kezdtek, a tízes mély basszusa, és az idegen harcos rekedtes, öreges hangja bezengte az erdőt. A tízes azt hitte az öreg bika nemsokára odébbáll, hiszen azt hitte róla, nem lesz benne elég erő, hogy felvegye vele a harcot. És amikor a legkevésbé várta, akkor lendült támadásba a vén tizenkettes!

Ekkora erőt nem várt a tízes. Alaposan meg kellett lábait vetnie a talajon, hogy a másik fel ne lökje. Izmai összes erejével harcolt. A tizenkettes újabb és újabb rohamokat vezetett ellene, és küzdöttek rendületlenül. A vénség nem fáradt. Volt még benne erő, és a tízes már azt hitte veszíteni fog. Fellángolt benne a düh. Mindenkit elvert, aki felvette vele a harcot, s most egy ilyen vén szivar akar kikezdeni vele?! Azt már nem! És újult erővel vetette bele magát a harcba. Már vagy negyedórája viaskodtak eredménytelenül, amikor a tízes cselhez folyamodott.
Amikor a tizenkettes új rohamot indított, úgy tett, mintha fogadná a támadást. De miközben ellenfele lecsapott, akkor meghátrált, és a vén tizenkettes a nagy lendülettől térdre bukott. És lecsapott a tízes. Most ő volt fölényben. A tizenkettest megzavarta a nem várt roham. Ijedten csapkodott ide-oda, mikor furcsa hang hasított a csata zajába. Olyan, amikor rongy szakad, rögtön utána sípoló hang; a tizenkettes megroggyanva hátrált meg. Oldalán seb tátongott. Azt a tízes ejtette rajta. A dárdás hegyű szemág beleszaladt az öreg harcosba, s most már a tízes lett a nyertes.
Büszkén nézett halálra sebzett ellenfele után. Aztán bajnoki bőgéseket hallatva, bevonult a tehenekkel a bokrok közé.

Csend lett. Csak az a furcsa sípoló hang hallatszott még, amint a megsebzett tizenkettes lélegzetet vett. Aztán tompa moraj, gallyak recsegése, levelek suhogása. Összerogyott a vén bika. S csak a sípolás hallatszik már egyre halkabban, és halkabban…

Eőri Pista már második napja nem aludt. Amióta megérkezett a vadászházba, az izgalom úrrá lett rajta. Most volt másodjára szarvasbőgésen. Először húszévesen fiatal lelkesedétől hajtva indult a szeptemberi erdőnek. Két évig spórolt élete első szarvasbikájára. Egy hétig hallgatta a bőgő bikák fenséges koncertjét. Csodás volt. Soha nem fogja elfelejteni azt, amikor élete első szarvasát meglátta. Egy nagy tisztás szélén állt, vagy tíz tehén vette körül. És akkor elbődült. Fejét méltósággal hajtotta hátra, és pont akkor, amikor a Nap aranykorongját a fák csúcsa alá tolta, elbődült! Milyen gyönyörűséggel hallgatta azokat a szaggatott nyögéseket! Nem tudott volna arra a bikára fegyvert emelni. Az a bika olyan élményt adott neki, amit, míg él nem fog elfelejteni. Nem cselekedte volna azt, hogy elveszi az életét. Mindig azt a szaggatott nyögést hallotta volna, a kis rétet látta volna, s üldözte volna a lelkiismeret, hogy a bikának, aki bemutatta neki a természet szépségét, azzal fizet, hogy lelövi.

Eőri Pista jó vadász volt. Nem volt mohó, és nem kapta el a hév, amikor egy-egy nagy lehetőség előtt. Biztos kézzel kezelte a puskát, szívesen hívták téli fácánhajtásra, disznóra. S most is vendégként van ebben a gyönyörű vadászházban.
Az első két nap csak ismerkedett az erdővel, a lehetőségekkel. Azt már előre megmondták neki, hogy jó bőgés várható. De ilyenre nem számított. Igaz, még csak egyszer élhette át ezt a fenséges koncertet, de ez még azt is felülmúlta.
Első éjszaka nem tudta szemeit lehunyni. Kiült a tornácra, onnan hallgatta a szerelmi szózatokat. Mély bariton hasított bele először az éjszaka csendjébe. Utána rázendítettek. A magas nyöszörgéstől kezdve, a mély morgásokon át, a rekedt böffenéseken keresztül mindenféle hangon csábították a bikák a vadászszíveket. A kereső bikák vágyakozó felbődülései, teheneit nyugodtan terelgető öregurak, mind-mind megszólaltak azon az éjjelen, mintha külön csak Eőri Pistának rendeztek volna koncertet. És hallott még valamit. Amit látni még sosem látott csak most hallott először. Szarvasbikák verekedtek az éjben: agancsuk tompa koppanásaival sokáig játszottak az erdő fái. Eőri Pista nagy reményekkel feküdt le. Másnap már hajnal előtt fent volt. Az öreg Likas, a fővadász, mosolyogva szemlélgette a készülődőt.
- Nyugodjon meg. Ma vagy holnap meglövi azt a bikát bizonyosan. E felől jótállok. Nem kell itt idegeskedni. Csak nyugodtan, semmit sem elsietve. Akkor lesz szerencséje. – nyugtatgatta az öreg Eőrit.

És megindultak az első cserkészetre. Az öreg Likas ment elöl, nyakában a bőgőkürt a messzelátó, utána Eőri, vállán a nehéz golyós. Lassan haladtak. Az öreg minden lépés után megállt hallgatózni. Nem sietett. Tudta, ha valamit megugraszt az ok nélküli sietséggel, láthatatlan őzbakot, vagy hallgatag bika mellett álló teheneket, akkor tönkreteszi az egész reggeli cserkészetet.
Alig haladtak ötszáz métert, amikor keletről, mély öreges basszus szállt feléjük a levegőben.
- Ehen! Megvan már! Hallgassa csak! Olyan mintha a föld alól jönne, vagy csizmaszárbul. Ez lesz a mienk. Öreg tízes, minden évben azon a tájon szokott lakodalmazni. Na, induljunk neki a vén legénynek. – szólt Likas, és megindultak.
Eőri megborzongott örömében. Ilyet szeretett volna már lőni régóta, nagy tízest. Az első szarvas szép, koronás páros tizennégyes volt, ez pedig tízes lesz: persze ha sikerül a dolog. De hát Eőri Pista bízott nagyon magában, no meg persze az öreg Likasban.
Csigalassan múlott az idő. Úgy tetszett neki, mintha nem haladtak volna azóta tíz métert sem, mióta meghallották a mély hangot. De közben lábuk falta az utat. Óvatosan persze. Likas sietett már, hiszen nemsokára beváltanak a bikák nappali sűrűjükbe, és ha még kint érik akkor meglőhetik. Ha meg nem, az se baj, legalább megtudják, hol van a nappali pihenőhelye, merről várhatják akkor, ha ez a cserkészet nem sikerül.

Nem sikerült. Már a közelében voltak az agancsos nagyúrnak, kint volt a tisztáson, amikor lábuk előtt, nagy kakatolással kelt egy fácánkakas, felverve az erdőt. Elhallgatott a bika. És a tehenek is felfigyeltek. Csend borult a tájra. Lélegzetüket visszafojtva várták, hogy elmúljon a tehenek ijedelme. A bikával nem törődtek, az zavartalanul bőgött tovább. Lassanként harmatos fűért hajoltak le a nemrég még feszülten figyelő fejek. Néha még oda- odanéztek, de aztán már nem törődtek a dologgal. Az öreg Likas kézjelére lassan a bokrok mellé csúsztak. Látták a bikát, de folyton takarva volt a tehenektől. Lassanként pedig megindultak a szarvasok a velük szemközti erdőrészbe. Nemsokára csak a bokrok közt lépkedő bika imbolygó agancsvégei látszottak. Eőri Pista úgy érezte itt az alkalom. Lassan emelte a fegyvert.
- Pszt! Az Isten szerelmére, nehogy lőjön! Ezt most elbaltáztuk. Hanem ma este már nem piszkáljuk a környéket, nem büdösítjük össze az erdőt. Holnap hajnalra ugyanitt meglőjük ezt a bikát. Bízzon! Nem fog csalódni. Holnap ilyenkor már feküdni fog a bika. – suttogott az öreg.
Halkan visszahúzódtak. Csendben oldalogtak el a kis tisztás mellől. Eőrinek csak a szarvas járt a fejében. Egész nap az óráját nézte. Csigalassúsággal telt el a délelőtt, még lassabban a délután. Este megint ugyanúgy hallgatta a fenséges koncertet, mint tegnap. És hogy megdobbant a szíve, amikor a koncertbe belezendült, az öreg tízes mély basszusa. Csak azt figyelte már. Nyugodtan bőgött. Nem zavarta környékét semmi, hallatszott a bőgésén.
Azután meghasadt a hajnal. Eőri már nem izgult a cserkészeten. Higgadtan, kapkodás nélkül mentek az öreg Likassal. A bika, mint maga a beteljesülés bőgött előttük. Az öreg Likas az utolsó felbődülésnél biztatóan nézett vissza Eőrire.

Csendesen közeledtek a tisztáshoz, akár az áldozatát becserkésző ragadozók. Gondosan ügyeltek minden lépésükre. Százszor szétnéztek, hová rakják a lábukat. Mikor közel értek az öreg tízes csapatához, lelapultak és csigalassan csúsztak a nyílt területet övező bokrok mögé. Gyanús mozgolódás volt odakint. Pistának majdnem a szíve ugrott ki a helyéről, amikor kilesve az apró résen azt látta, hogy ismét befelé készülnek a tehenek és velük együtt a bika.
- Elkéstünk. Már megint egy cserkészettel kevesebb! Holnap haza kell utaznom. – súgta oda a fővadásznak. Az érezte hangján a kétségbeesést.
- Csak semmi pánik. Azért hoztam a bőgőkürtöt, hogyha a tízes megint a sűrűbe vágyna, akkor visszafordíthassuk. Töltse meg a puskát, aztán tegye ide a vállamra, nehogy eltáncoljon a célgömb. Ha remeg a keze, ne lőjön! Hogyha biccentek a fejemmel, akkor húzza meg a ravaszt, de csak akkor. A szívére célozzon! – tanácsolta az öreg. Pista szót fogadott.
Az öreg szájához emelte a kürtöt. Kezével megcsapkodta a mellettük lévő bokrokat, és a harcra hívó bikák hangján utánaszólt a befelé igyekvő tízesnek. Az megmerevedik. Horkant egy mélyet, és fülelve állt a tisztáson.

Még egy bőgés, és a dühös háremúr a bőgés forrása felé fordul. Kiválik tehenei közül, és keresi a kihívót. Visszaválaszol. Hangjából nem lehet semmi jót sejteni. Lép kettőt a vélt ellenfél felé, amikor biccent a fejével az öreg Likas. A bika még bőg egy utolsót, amikor Eőri meghúzza a ravaszt. A tízes elhallgat, és pár pillanatig két hátsó lábán ágaskodik, majd megfordul a levegőben, és öles ugrásokkal menekül. Érzi testében a fájdalmat, de nem áll meg. Fut egyre csak messzebbre, messzebbre. Előtte meredek oldal áll. Ha nem bőgéskor kapja a lövést talán nem indul neki. Sőt, biztos nem. De most igen. Vérében még ott csörgedezik a szaporodás ősi parancsa. Testében szétterjed a fájás. Lábai meglassúdnak, szemeit is elhomályosítja már a közelgő Vég.

De menekül addig, ameddig tud: ám már sehova nem jut. Még rugaszkodik egy utolsót, és a levegőben van már, amikor kihuny belőle az élet utolsó szikrája. A lendülete még felvitte a légbe, de nagy robajjal visszahengeredik: immár élettelenül. Eőri most ér oda mellé. Remegő térdekkel áll meg a halott bajnok mellet, aki örökre lezárta szemeit, és elnémult a szája. A meghatottságtól szédelegve markolássza az agancsot. Az öreg Likas nem zavarja meg a meghitt perceket. Visszagondol arra a pillanatokra, amikor ő is szarvasbikái mellett állott ilyen meghatottan. Eőri egy marék füvet tép, és a bika szájába teszi. Aztán jön mosolyogva az öreg fővadász, és kalapján nyújtja az elejtőnek a véres kis tölgygallyacskát. A két vadász egymásra néz, és szó nélkül összeölelkeznek. Eőri Pistán most tör ki a két nap fáradtsága. Eddig nem érezte, de most lábai remegnek, alig bír rajtuk megállni. De azért leveszi a kalapját, és az öreg Likassal ketten néma csendben gyászolják az erdő halott lovagját. Aztán Pista leül egy fatörzsre, az öreg pedig nekilát a zsigerelésnek.
Mire elkészül, odaér a szekér is. Leveles gallyakból ravatalt készítenek a koronás nagyúrnak, és felteszik a szekérre. Utolsó útjára indul az öreg tízes. Mintha búcsúzna az erdőtől, feje meg-megbiccen néha, és élettelen teste alatt halkan megzördülnek: őszi tölgylevelek.