Október

Csend van. Nem hallom, csak a saját szívdobogásom, és a tiédet. Olyan végtelenül sötét van, csak a hold és az utcai lámpák világítanak. Valahol a keresésedben én is kihunytam. Talán megtaláltalak.
Gyermeteg álmaimban ilyenkor mindig a csillagokat bámultuk, de a városban sosem látszanak a csillagok. Néha azt hiszem, már nem is léteznek.
Az illatod édes és ragacsos, akár a naplemente. Lehunyt szemmel hajolok rövidke hajadba, és mélyeket lélegzek, hogy érezzem, míg el nem száll, mint szeretkezésünk illata az október éjjeli hűvös szélben. Sosem akarom elfelejteni azt, ahogyan szerettelek, még ha nem is ismertelek.

Ahogy először megláttalak, már éreztem, hogy egyszer majd meg kell kapjalak. Akkor elsőre még azt hiszem azt sem tudtam, hogy fiú vagy-e vagy lány. De ez nem is számít igazán, most, hogy itt fekszel mellettem, mozdulatlan, csukott szempillákkal és csak én látom a pihegésed, rezdüléseid, most még biztosabb vagyok benne.

El kell mondjam, mert sohasem sejthetted. Őrjítően szexi, ahogy a cigarettát a szádhoz emeled, és ahogy kifújod a nikotinszagú füstöt. A naplemenete is füstszagú. Gyönyörűek a kezeid, elég rájuk néznem és olyan vad gondolataim támadnak, hogy még te is belepirulnál, ha valaha meghallanád. A zene, amit hallgatsz, annyira te vagy, még ha nem is szól, úgy tűnik, mintha folyton körbelengene. Ahogy a szemüveged mögül rám nézel, tudom, hogy nem látsz engem, de ujjongok, és legszívesebben kibújnék a bőrömből, és a tiéd alá másznék. A tökéletesen beállított hajad, mióta csak először láttam legszívesebben érzékien összeborzolnám. Mindig is kíváncsi voltam, vajon mit szólnál hozzá. És az ajkaidat, a piercingeddel együtt, annyiszor kívántam az én ajkaimon érezni…

Most már éreztem, egy álom vált valóra. Valószerűtlenül boldog vagyok és nyugtalanul tompa. Látni és érezni nem ugyanaz. Egy idegen test fekszik előttem. Puha bőr, ami csak az érintésemre áhítozik, simogatom, körmeimmel karcolgatom egészen lágyan, és nem is olyan lágyan, de te nem ellenkezel. Domborulataid éppen a tenyerembe illenek, a szád érintése éget, a pihés nyakad közelről még csábítóbb, körbefonom a kezeimmel.
Egyébként eszembe se jutott volna, hogy birtokoljalak. Te és én annyira mások vagyunk, nem tudnánk meglenni egymás mellett, még ha akarnánk sem. De persze te nem gondolnál rá… Kettőnk közül csak én vettem észre, hogy mégis hasonlítunk. Egy tőről fakadunk. Te az én egyik verzióm vagy, én a te egyik verziód vagyok. Vajon milyen sors vezetett minket ilyen különbözőkre? Azt hiszem, sosem fogom megtudni.

Mennyi mindent akartam mesélni neked, és még mennyivel többet akartam tudni rólad, de most mégis hallgatok, te is hallgatsz, én nem kérdezlek. Minden szó feleslegessé vált, ismerlek, éreztem a tested a testem alatt, ennél többet nem tudnék mondani. Minden, ami voltam, minden, amit tettem semmissé vált. Mindannyian egyek vagyunk a pillanattal.
Szép vagy, mint mindig, mezítelen tested ugyanolyan szép, mint ruhával takarva. A legtöbb ember inkább érdekesen stílusosnak tart, de én mindig is tudtam, hogy szép vagy. Ruháid elvesztével nem tudom, más mit gondolna rólad, nem tudom, hány ember eddig, mint gondolt rólad, de nem is akarom tudni. Olyan szép vagy.

Szerettelek, és örülök, hogy az enyém voltál, és örülök, hogy csak egy éjjelen át. Örülök, hogy elváltunk. Boldog vagyok, még ha vörös nyomodat soha többé nem is tudom kimosni a szőnyegből és mocskos testemről.
Hallom, hogy nyöszörögsz, oldalra billen a fejed és sóhajtasz egy mélyet.
Hajnalodik. Csend van. Nem hallom, csak a saját szívdobogásom.