Nem szól semmiről

Az ablakon sok-sok esőcsepp. Nézem őket.
A vihar odakinn tombol, de most nem ijesztő, mert nappal van. Délután öt óra.
Állok, és nézem őket. Minél közelebb hajolok az ablakhoz, annál homályosabb lesz. Bepárásodik a leheletemtől. Kezemmel tisztítom meg, de hiába: összemaszatolom a már régóta piszkos üveget. Nem túl idilli a környezet, nem színpompás, drága bútorokkal telerakott szoba ez. Csak egy szoba, melynek ablakából figyelem a vihart.
Mindent beborít a víz, de engem nem ér el.
Amikor megunom, besötétítek, félhomályba burkolom a kicsiny szobát. Lefekszem az ágyba, magamra húzom a takarót. Meleg van.
Hallgatom, ahogy az esőcseppek a földre hullnak, ahogy megdörren az ég, ahogy ketyeg az óra. Az óra. Nem áll meg egy pillanatra sem. Monoton, de nem idegesít, megszokom.

A vihar szeszélyes, mint mindig. Tombol, csendesedik, tombol,
csendesedik. Csak lassan szűnik meg az ég haragja. A szívem egyre gyorsabban ver, üt és kalapál. Nagy zajt próbál csapni, de csak én hallom. Valami felzaklatta. Ugyan mi? A vihar hevessége? A ketyegő óra hangja? A félhomályba borult szoba? Mi lehet az, ami ennyire nem hagyja nyugodni?
Ahogy fekszem az ágyban, a melegben, a puhaságban, szépnek érzem magam. Micsoda buta gondolat! Ha felállnék, kimennék a másik szobába, és belenéznék a tükörbe, akkor látnám: nem vagyok szép. Az arcom unalmas, üres, gyermeteg. Nem fejez ki semmit, sosem csalogatott.
Fekszem, és örülök, hogy nincs előttem tükör, hogy csukva van a szemem, és nem látom a világot. Reménykedem, hátha az sem lát engem.
Tudom, hogy tévedek. A világ lát engem, bárcsak ne tenné! Ha lát, akkor megítél, meg akarja mondani, milyen vagyok, és azzal fájdalmat okoz. Nem akarom érezni.
A vihar elvonult, s elvitt magával valamit. Azt a hangulatot, érzést, amit csak ő tud elhozni, semmi más. Ugyan elment, de majd visszajön, és akkor újra érezni fogom az érzést, amit elhozott.

Szeretek élni, mint ahogyan a virágok szeretik a rájuk hulló esőcseppeket. Jó élni. Jó hallgatni az esőt, hallani a mennydörgést, és sírni. Jó besötétíteni a szobát, és elmerengeni olyan dolgokon, amelyeket - ahogyan a bölcs Quintus Horatius Flaccus megmondta - nem lehet befolyásolni. Nem tudok újraszületni, szép arccal, szebb külsővel.
De, talán nem is kell. Talán így is élvezhetem az életet, így is lehetek ember. Olyan ember,akinek mindig az fog számítani, hogy mi van belül, sosem az,ami kívül van.
A szívem már nem ver olyan hevesen. Újra tisztán látok mindent, befejezem a felesleges és szánalmas önsajnálatomat. Csinálom azt, amit eddig csináltam. Visszatérek önmagamhoz. Ahhoz az emberhez, aki mindig ember lesz, és sosem lesz nő. Én nem tudok nő lenni. Képtelen vagyok rá. Nem tudok valakié lenni. Csak önmagamé vagyok. Be vagyok zárva magamba, és nem jövök ki soha.
Az óra tovább ketyeg. Menjen hát mindenki tovább, azon az úton, amin eddig járt. Én majd nézem. Nézem az utat, amire sosem léphetek rá.
Nem baj, ha nem érted, mit olvastál. Köszönöm, hogy elolvastad.