Naplemente a dombon

Félrehajtott fejjel ülök, és csak nézem, ahogy a Nap narancssárgára fest mindent. Ahogy a festő forgatja az ecsetet, olyan finom vonásokkal árnyalja a képet, amin dolgozik. Gyönyörű a város ebben a fényben. Bárcsak látnád!
Egyedül ezen a kis dombon, minden olyan mesteri. A fűszálak simogatják a sziklát, amin ülök. Minden felett vagyok, s ahogy felém hozza a nyüzsgés halk és távoli hangjait a szél, megemelkedik a mellkasom, és mélyen beszívom a levegőt. Bárcsak látnád!
Egyik kezemmel a zsebembe nyúlok. Elő veszem a cigimet, és rá gyújtok. Végig marja a torkom a füst, és a fájdalmat, amit érzek, vele együtt kifújom. Fodrozódik előttem, aztán elszáll messzire, mint valami hűtlen kurva. Groteszk ez a kép. Gyönyörű naplemente van, és én fodrozódó füstöt nézek. Bárcsak látnád!
Odalent az emberek épp gyűlölnek, szeretnek, hazudnak, rohannak, féltenek és versengenek. Én pedig itt fent, ürességgel a lelkemben lebegek. Kiszállt belőlem minden, amikor ide ültem. Nem rohanok sehova. Akár örökké ráérnék. Fénytelen a szemem, és nem remélek. Elszállt belőlem a gyermek úgy, mint ahogy most a csikk, amit messzire pöckölök. Órák óta ülhetek így itt, mozdulatlanul. Bárcsak látnád!
Nem várok semmire és senkire. Tudom, hogy majd jönnek értem. Nincsenek terveim, csak figyelem, hogy mi történik nélkülem.
Lepillantok magamra. Szánalmas látvány vagyok. Még most is olyan minden, mint amikor ide jöttem.
S jobb kezemhez feketére alvadt hűtlen véred tapad. Ez piszkítja hófehér ingem is.
Arra gondolok, hogy, milyen volt, amikor a jéghideg acél átvágott téged, mint egy cafatot. Becsukom a szemem és látom, ahogy erőtlenül tátogsz, és üvegessé válik könyörgő tekinteted. Az utolsó lélegzeted halk, és felületes volt, de a szám még utoljára megperzselte a tiédet, s tudom, hogy még hallottad:
- Erre emlékezz a túlvilágon, ahova taszítalak.
Aztán véget ért ez a pillanat, s engedtelek a földre zuhanni.
Kinyitom a szemem, és elmosolyodom.
Bárcsak látnád!