My life is not a nightmare

Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem lázadni. Lázadtam a családom ellen, az iskola ellen, az egész rohadt világ ellen. Kezelhetetlen voltam, ittam, dohányoztam, és nem akartam megváltozni. Az egyetlen dolog, amit sikerült megőriznem ez idő alatt, az a szüzességem. A becsületemet, a kitartásomat, és egyéb erényemet mind egy szálig elvesztettem. Hagytam elveszni.

Tizenöt évesen a lázadásom első hulláma az volt, hogy fogtam magam, és nem mentem többé iskolába. Még a negyedévi vizsgáimra sem toltam be a pofám. A következő lépés az volt, hogy csináltattam egy piercinget a szemöldökömbe, amiről nem tudott senki. Csak amikor másnap felcsatoltam a hajam, akkor látták meg. Általános kiakadás, majd pedig : "Nem is olyan csúnya ez." Ma már csak nevetek ezen, de akkor eléggé rosszul esett a nyilvánvaló irónia érzékelése tinédzser lelkemnek. Betöltöttem a tizenhatot, és akkor kezdődött igazán a tortúra. Újabb piercing, ezúttal nyelvbe, mindennapossá váltak a nagy alkoholivászatok. Csak a számítógép előtt ültem, és nem csináltam semmit.

De egy idő után kezdtem unni. Mégis, éreztem, nem lesz elég erőm felállni, és újrakezdeni mindent. És mégis. Valahonnan megmagyarázhatatlan erő szállt meg, már nem létezett akadály, visszakaptam az önbizalmam, és a kitartásom. Bizonyítani akartam. Magamnak.

Bementem az iskolába. Emelt fővel. A vizsgáim elhalasztását kértem, és gőzerővel kezdtem tanulni, mert tudtam, hogy akarok valaki lenni. És nem egy tudatlan vidéki libus, akinek még érettségije sincs. A környéken nem voltak barátaim, így hát nem kellett attól tartanom, hogy a tanulás ritmusából kicibálnak. Nyugodtan készülhettem a nagy összecsapásra.

Azelőtt sokszor próbáltam öngyilkos lenni. De többé már az sem érdekelt. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt : legyőzni a korlátaimat, és valakivé válni. Éjjelente nem aludtam. Nem is ettem, csak tanultam, megállás nélkül, tántoríthatatlanul. Magamnak.

A vizsgáimat sikerrel és négyes átlaggal sikerült letennem. Büszke voltam magamra, mert tudtam, megmutattam, mit tudok. Boldog voltam. Ennek örömére csináltattam egy harmadik és negyedik piercinget is. A szám szélébe mind a kettőt. Nem éreztem magam csúnyának vele. Olyan vadul néztem ki, amilyen vad a lelkem és a természetem volt. Ha tükörbe néztem, nem egy idegent láttam. Hanem azt, akivé mindig is akartam válni. A szerelem nem érdekelt. Nem volt rá szükségem. Nem kellett visszahúzó erő, alkotni akartam.

Nem tudtam, milyen munkát kellene végeznem. Legyek képzőművész? Biológus? Énekesnő? Zenész? Sosem tudtam igazán, mire vágyom. Még ma sem. De mivel már lassan egyetemre megyek, ideje lenne eldöntenem, miről szóljon az életem.

Nem tudom, hogy ez segít-e bármit is. Az olyan embereknek legalábbis, akik átélték az én helyzetemet. Talán igen. Talán nem. Többet már nem tehetek. Leírtam az életem egy részét, és ettől boldog vagyok.