Mint a galambok

Az emberi sorsok olyanok, mint a csillagok - mondják az élet legbölcsebb ismerői, a nagyon idősek.
Van, akinek fényes pálya, másnak pillanatnyi ragyogás jut.

Éva és István az egyetemen ismerkedtek meg. Igazi álompár voltak, olyanok, akiket mindenki irigyel. Nagyon szerették egymást akkor is, ha nehéz volt, és akkor is, ha könnyű: egymásnak teremtette őket az Isten.

A diploma megszerzése után összeházasodtak. Született egy gyönyörű kislányuk. Égszínkék szemei, mindig érdeklődő tekintete maga volt a csoda.

Az orvosok Évának azt mondták: sohasem lehet gyermeke. És...lett. Egy apró tündér a csodák világából.

De a testvér csak nem akart összejönni. Egy, két, öt év, és semmi. Már feladták a harcot, amikor a kicsi Éva 16 éves lett.

Az öccse ugyan 7 hónapra született, de úgy akart élni, ahogy a titánok harcoltak, ahogy a fa hajt ki a legharagosabb tél után...Zolinak mélybarna szem jutott, és a tudat, hogy csodaként tekintenek rá. És tudta, hat éves koráig tudta, hogy Ő maga is egy apró csoda. Nincs szó, nincs szín vagy hang, ami elmeséli az Ő létezését.

A kis Évi orvos lett. Éppen diploma előtt állt, amikor megtudta: annyira imádott öccse rákos. Vérrák, mondták a bölcsek, nem gyógyítható.

És Évi, összeszedve minden erejét és energiáját, kutatni kezdte a vérrákot. Megszállottan, határozottan, ahogy csak lehet.

Akkor is kutatta, amikor imádott öccsét, Zolit kórházba vitték. Akkor is kutatta, amikor Zoli már csak gépek segítségével élt. És akkor is kutatta, amikor Zolit egy igen nyirkos decemberi napon a föld alá tették.


Az idő telt-múlt. Évából ígéretes kutatóorvos lett. Éppen a harmincadik születésnapja után jött a diagnózis: vérrák. Éppen, mint az öccséé.

Őt nyáron temették. Nagyon sokan jöttek végső búcsút venni... talán ezren is voltak.

Éva és István azóta csendben, békében élnek. Hangos szó, káromkodás nem hangzik el náluk. Éppen úgy élnek, mint akik megjárták az élet minden szikláját. Éppen úgy élnek, mint akiknek már nincs mit veszíteni:- mindent elveszítettek.

Éppen úgy élnek, mint a galambok. És hiszik, igaz szívvel hiszeik, hogy valahol, valamikor az Ő két szép gyerekük újra örül majd nyárnak, télnek, vagy csak az életnek. Valahol.

Mint a galambok.