Mindig veled vagyok

Az űrhajó szédületes sebességgel száguldott a végtelen, határtalan Mindenségben, fedélzetén egyetlen emberrel. John Goodman az előtte lévő csillagszeletet szemlélte a vezérlőpult fölött elhelyezett hatalmas képernyőn. A csillámló pontokkal teleszórt, mindennél mélyebb feketeséget. A tér, az idő, a lét néma tanúját. A Mindent magába záró semmit. A Kozmoszt, mindig hűséges barátját, akiben nem kellett csalatkoznia soha. Szíve békével, nyugalommal telt meg, agyában kenetteljes csend honolt. Úgy érezte, boldog, de legalábbis közelít a teljességhez. Ahogy mind jobban távolodott a Földtől, annál inkább sikerült kirekesztenie elméjéből azokat a kegyetlenül kínzó, rossz emlékeket, melyek megszomorították, beárnyékolták életét. Szerette volna hinni, hogy csak egy rossz álom volt az egész.

Egy olyan világot hagyott hátra, ahol az embereken úrrá lett a keserűség, a szomorúság, a félelem mindentől és mindenkitől, s az utálat minden és mindenki iránt. Egy olyan világot, mely maga volt a Pokol, túlszárnyalva minden elképzelést, melyet az emberek valaha is társítottak ezzel a szóval. Maga volt a földre költözött és az egész világra kiterjedő fertő, posvány és rothadás. Fizikai és szellemi nyomor, visszataszító ragály, brutális kegyetlenség, csúf, könyörtelen halál.

John nem látott más kiutat, minthogy távozzon. Tudta, hogy sokan maradtak ott még olyanok, akiket nem tudott teljesen behálózni a rút árnyékvilág, akikben él még egy halvány remény, még pislákol a hit és a szeretet. Fájt a szíve, hogy ott kellett őket hagynia, de ezt kellett tennie. Tudta, érezte, hogy ez a küldetése, ez a célja. S talán, ha sikerrel jár…
A Bolygó egyre nagyobb részt követelt magának a képernyőn. Sivár, homokos, meteoritok ütötte sebektől tarkított teste már a fél monitort elfoglalta. Egy szikár, puszta, kietlen szikla a Kozmosz végtelen óceánjában, mégis volt benne valami megfoghatatlan, természetfeletti méltóság, le nem festhető szépség, amit a szívével, s nem a szemével lát az ember. John nem keresgélt leszállóhelyet, a megérzésére hagyatkozott, s amikor kilépett a bolygó felszínére, ment, amerre a lábain keresztül a szíve vezette. Nem szólt, nem nézett körül. Csak ment, amerre mennie kellett.

Kissé meglepődött, amikor egy egyszerűnek, hétköznapinak tűnő barlangnyílás előtt találta magát, hiszen nem ezt várta. Egy kristálypalota vagy egy karcsú tornyokkal, oszlopokkal, ólomüveg ablakokkal, párkányzattal, méltóságot sugárzó szobrokkal díszített, monumentális katedrális jobban illet volna Hozzá. Bár, ha mélyebben belegondolt, így volt jó, így volt tökéletes. Tenyerével megérintette a nyílást szegélyező sziklát. Így állt némán néhány pillanatig, behunyt szemmel, majd belépett a tátongó, hívogató nyílásba.

Pár lépés után a barlang balra fordult, s Johnt koromsötétség vette körül. Lépteit százszorosan verték vissza a falak, fülét szünet nélkül érték a különféle zörejek, sikolyok, bömbölő, rikoltó, vagy éppen a halk, sejtelmes, s ettől idegborzoló hangok. Az összes, de a még nem létező szőrszálak is felmeredtek rajta. Borsózott a háta, amikor az egymást érő szavak és zajok nagy kavalkádjából egy alig hallható, mégis világosan érthető mondat szűrődött ki olyan vészjósló, kegyelmet nem ismerő hangon, melyet talán még a pokol legmélyebb bugyrában sem hallani. Mintha maga a Sátán szólt volna legvisszataszítóbb orgánumán. „Ha tovább mész, Halál fia vagy!”

A lelke mélyéig hatoló hangot nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Még a szívverése is kihagyott egy pillanatra. Mindezek ellenére mégis úgy határozott, hogy ha már idáig eljött, közvetlenül a cél előtt nem fog meghátrálni. Összegyűjtötte hát minden testi-lelki erőtartalékát, vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét, s elindult. Tudta, hitte, hogy nem eshet bántódása. Bízott önmagában, mert bízott abban a hatalmas erőben, mely vezette eddig is, s fogja ezután is. Tudta, hogy nincs egyedül!

Ezért nem is csodálkozott, mikor egy alkalommal, közvetlenül azután, hogy megállt, egy lándzsa keresztezte előtte az utat a nyaka magasságában. Lehajolt és ment tovább. Transzszerű állapotban folytatta útját. Kizárta a külvilágot, mintha nem létezne, mintha sohasem létezett volna. Csak arra az egyetlen ragyogó pontra, arra a mindennél tisztább gyertyalángra figyelt, mely elméje legmélyén világítva vezette, s amellyel most egyesült. S bár az a pokoli, könyörtelen hang minél inkább megpróbálta befolyásolni, ő annál erősebb, határozottabb lett, s nem hagyta magát eltéríteni a helyes útról.

Maga sem tudta, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak ott állt nyitott szemmel egy hatalmas, Fényben és Szeretetben úszó teremben, vele szemben pedig ott állt hófehér lepelben egy ember. John harmincas éveiben járónak nézte, de a homloka, s főleg a szeme több százezer év alatt felgyülemlő gondokról és szívbe markoló szomorúságról árulkodott. John a legszívesebben odament volna hozzá, hogy megvigasztalja, de a férfi ekkor elmosolyodott, s halk, de méltóságteljes hangon megszólalt:
- Hát eljöttél hozzám, John.

Johnra ez a lágy, mézédes hang úgy hatott, mint hosszú évek fogságából szabadulóra egy énekesmadár lelkesítő, vidám csicsergése. John térdre borult, s arcát elöntötték a könnyek, megszabadítva a régóta felgyülemlett feszültségtől, fájdalomtól, kétségbeeséstől. Potyogtak a könnyei megállíthatatlanul.
Egy kéz érintette meg a vállát. Teste rázkódása enyhülni kezdett. Lassan felemelte a fejét, belenézett a másik szemébe, s szája örömteli mosolyra húzódott. Azután felszabadultan nevetni kezdett. A fehér leples ember pedig egy kőpadhoz vezette és leült mellé. Előttük egy kisgyerek játszott, fakockákból várat épített. Egy halk dallamot dúdolt. Nem törődött semmi mással, számára most csak a színes kockák jelentették az egész világot.

Egy ideig őt nézték, majd újból egymás szemébe néztek, s John beszélni kezdett.
- Egy szörnyűséges világot hagytam magam mögött. Egy olyan világot, melyet mi magunk tettünk tönkre. Újra megtalálhattuk volna az elveszett Édent, de ehelyett hazugsággal, irigységgel, gyarlósággal, a szeretet, a megbecsülés, az elfogadás hiányával egy velejéig romlott világ alapjait tettük le, s építjük most is, s ki tudja még meddig. Talán amíg az égig nem ér vagy azon is túl? Hol az a hit, megbocsátás és béke, mely erőre kapva, önmagát táplálva, szeretet-atombombaként robbanva porig rombolná a falakat, melyek köztünk és közted, illetve az emberek között emelkednek?
Én mindent megpróbáltam, ami emberileg lehetséges, bár tudom, én sem vagyok tökéletes, én sem vagyok hibátlan. Ezért eljöttem hozzád, hogy legalább az egyik kapcsolatot helyreállítsam, hogy veled, hogy melletted lehessek.

- De hiszen mindig veled vagyok.
- Itt viszont én is állandóan veled lehetek. Nincs, ami elterelné a gondolataimat rólad, nincs, ami megkísértsem és bűnre csábítson.
- Látod, ebben tévedsz. Ezen a bolygón nem csak mi vagyunk. Kénytelen vagyok megosztozni rajta valakivel. Ugye tudod, kiről beszélek, hiszen te is hallottak őt, idefelé jövet, bár most sikerült fölé kerekedned. De maradt még elég trükk a tarsolyában.
- De én tudom, hogy ezután is legyőzném. Én…
- Tudod? Hiszen még én sem tudok mindent. Jusson csak eszedbe a Jó és a Rossz Tudás Fájának gyümölcse. Hidd el, nem voltam rá lélekben felkészülve, mert bíztam az Emberben. Gondolhatod, hogy milyen rosszul esett.

- Jó, akkor hiszem, hogy ellen tudnék állni.
- Szép dolog a hit, fontos dolog, s tudom, hogy benned nagyon mély ez a hit, különben nem is találtál volna ide. De hidd el, hamar elunnád itt magad. Akármilyen rosszak is az emberek, mégiscsak közéjük tartozol. Hidd el, hiányoznának egy idő után. Nekem elhiheted. Ezt viszont tudom.

John elgondolkozott egy kicsit a hallottakon, majd azt mondta:
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nekem úgy tűnik, mintha azt szeretnéd, ha elmennék.
- Igen, de ne érts félre. John! – mondta Ő, és mélyen a szemébe nézett, majd folytatta, kihangsúlyozva minden egyes szót. – Szükségem Van Rád, Hogy Megvalósítsam Tervemet. A követem leszel a Földön. Az lesz a feladatod, hogy hirdesd az Igét! Hirdesd a Szeretet szükségességét, nagyszerűségét és mindenhatóságát! Követőkre fogsz találni, hiszen mindenki, még a legelvetemültebb gyilkos is ártatlan csecsemőként kezdte, ezért mindenkiben megvan az eredendő jóság. Ezt kell megmutatnod mindenkinek. Ennek a magnak kell kihajtania, fává terebélyesednie és virágot bontania. Te vagy a Szeretet. Engedd hát, hogy ez a Szeretet szétterjedjen, eljusson mindenhová és megérintsen mindenkit. A szeretet, az önzetlen szeretet gyógyít. A Te feladatod, hogy megkezdd a gyógyítást.

Ekkor egy kis lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd a játszadozó kisfiú felé fordult.
- Látod ezt a gyermeket? Most még kicsi, nem sokat tud a világról, de ha felnő, mindenkinél többet fog tudni. Az ő útját kell előkészítened, az ő eljövetelét kell hirdetned. S ha eljön az idő, s leküldöm közétek, neked kell elmondani az embereknek, hogy ő az, akire várnak… Vállalod hát, John?
- Vállalom. – felelte John megilletődve.
- Állj fel!… Megáldalak téged, John Goodman, és megáldom az utat, mely rád vár. – Ezzel megérintette John homlokát.
- Áldott legyen az Úr! – rebegte John, majd letérdelt és a földig hajolt.
- Kelj fel, John, indulnod kell! – hangzott a lágy, lelket simogató hang.
- Ugye még találkozunk?
- Ne feledd, mindig veled vagyok.
- Köszönöm. Köszönök mindent.

Ezennel megfordult, egy búcsúpillantást vetve a Gyermekre, majd elindult a folyosó felé. Boldog volt.

John ismét a Földön járt, s más szemmel kezdte látni a világot. Míg azelőtt csak a fegyvert, a nyomort, a halált látta, most észrevette és szívből örült egy virág szépségének, a szivárványnak, az anyai szeretetnek.
De őt is kezdték másképp látni. Először csak a közvetlen hozzátartozók, majd a szűkebb környezete, végül egyre többen. Különleges, azelőtt nem volt képességekre tett szert. S az emberek követték. Egyre több ember követte, hiszen ő volt a Szeretet. És a Remény.
Egy Jobb Világ Reménye.

S közeledett a Gyermek eljövetelének napja.