Mia és én 3. - Sodródás

Penge villant és következő pillanatban egy kettészelt felsőtest hullt a porba. A vér spriccelt és fröcskölt, a csonkból ömlöttek a belsőségek és az arcon fagyott arckifejezés ült. A halál, félelem, rettenet, düh, őrült vigyor és ki tudja még mi. Odafagytak az élet kiröppenése pillanatában, és feltehetőleg a rothadásig ottmaradtak volna, ha egy ló nem tapossa pépes masszává, ahogy átvágtázott rajta. Baromság. Olyan művi és mesterkéltnek tűnt az egész, hogy majdnem elnevettem magam. Csak azért nézem, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem akartam gondolkozni, nem akartam érzékelni. Csak vegetálni, csak lenni, csak sodródni az életben, semmit sem tenni. Már második alkalommal voltam szemtanúja egy totális mészárlásnak, és ez szép lassan kezd kicsinálni. Az első még nem volt vészes, viszonylag gyorsan kihevertem, de ez a második… Egy szadista állat halálra kínzott egy lányt, csakhogy engem megleckéztessen. Ott, a szemem előtt zúzta szét a csontjait, én meg tehetetlenségemben végignéztem a haláltusáját. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy lelkileg megtört. Valószínűleg összeomlottam volna, ha nincs ott Viki. Annyira még visszaverte belém a lelket, hogy ne essek teljesen darabokra, és ne szoruljak rá egy diliház barátságos vendégszeretetére. Az egész szombatot rám szánta, de ma nem akartam vele találkozni. Ma átadom magam a teljes letargiának, megnézzük, túlélem-e nélküle a mai napot. Ha igen, valószínűleg rendben leszek. Ha nem, akkor felesleges tovább élnem, úgyis idegroncs leszek. Szóval a mai nap azzal telt, hogy próbáltam annyi hentelős filmet nézni, amennyit csak tudtam. Ha valaki fél a víztől, menjen vízbe, ha a magasságtól fél, másszon magasra, ha a mészárlástól fél, nézzen mészárlást. Ez volt a mottóm. Később kiderült, hogy rohadt nagy baromság, de sose az eszemről voltam híres. Tehát ott ültem az ágyam előtt a földön törökülésben, redőny lehúzva, pléd magamra terítve és az egyedüli fényforrás a tévé volt, amiből idáig annyi vér folyt, amivel Dunát lehetne rekeszteni. Na, jó. A telóm is fénylett. Viki 2 percenként hívogatott, 3 percenként üziket írt. Nem érdekelt. Ma nem. Reggel azzal kezdtem, hogy death metalt hallgattam full hangerőn és úgy néztem horrort. Most már csak a horrort nézem. Ez fejlődés, nem igénylem a 100%-os lekötöttséget, szóval gyógyulok.
Kopogtattak. Először nem is hallottam meg, annyira lekötött az agyatlan kibelezés művészete. Csakhogy annyira kitartóan végezte valaki ezt a tevékenységet, hogy a film egy csendesebb jelenetében pont meghallottam. De nem érdekelt. Majd elmegy. Anyuék nincsenek itthon, ők nem fognak ajtót nyitni, arról pedig, hogy én kinyitom, arról ne is álmodjon senki. Tuti Viki az, aki megunta, hogy legalább 7 órája viszonzatlan marad az aggódása, ezért élőben jön el babusgatni. Kell a francnak most. Megoldom magam. Mindig is megoldottam, ha valami bajom volt. Csakhogy a kopogás nem állt el. És nem ez az átlagos időtartam volt, amit a házalóügynökök szoktak teljesíteni kezük ütemes ajtóveregetésével, hanem tényleg jó 20-30 perc. Bár Vikinél ezen nem csodálkozhattam. Ő egy vadász, az, hogy nem nyitnak neki ajtót, és egész nap kell kopogtatnia, az semmi. Tegnap teljesen felfedte a lapjait, hogy mik is ők a testvérével, hogy képezték ki őket a papok, és hogy egy különösen veszélyes vámpír után jöttek, aki már 3 rendtársukat megölte ebben a városban, így őket, eliteket küldték, hogy göngyölítsék fel az ügyet. Lényeg a lényeg: Miára vadásznak, csak ők ezt nem tudják.

Jaj, az a rohadt kopogás, igazán abbahagyhatná már az illető! Mindegy mit terveztem el, lemegyek, és Viki szemébe mondom, hogy ma nem kérek a világából. Ledobtam a plédet és lesiettem a lépcsőn az ajtóhoz. Az ajtóban lévő tejüvegen átlátszódott a lány karcsú alakja, ami kicsit elbizonytalanított, hisz elég csábító egy olyan istennő társaságában lenni, akinek a célja, hogy én a lehető legjobban érezzem magam, de újra kopogott és ez az idegesítő hang felhúzta az agyam; szinte kitéptem az ajtót, és úgy förmedtem rá.
- Hagyj békén, ma nem akarok veled lenni! – aztán jobban körülnéztem és kicsit ledöbbentem. Mia állt ott, feszes zöld csőtopban, pont amilyen a szeme is volt és kérdőn nézett rám.
- Szóval nem találkozunk 3 napot és már mindenféle nőszeméllyel együtt vagy? – fonta össze mellén kezeit.
- Nem… - javítottam ki magam. – Nem erről van szó, csak most egyedül akarok lenni. Ennyi. – és már nyúltam is az ajtóért.
- Nehogy rám merd csukni azt a ronda faajtót! – szisszent fel dühösen a lány, mire összerezzentem félelmemben. Egy pillanatra újra előtört az éjszakai sikátor a vérző hullákkal és a megkínzott lánnyal. Mia is érzékelte a változást és visszább fogta magát. – Öltözz, elmegyünk. Nincs „de..” – emelte fel ujját még mielőtt egyáltalán a számat kinyithattam volna.
– És persze fürödj le! Rettentően bűzlesz. Itt várok.
Egy ideig tényleg úgy voltam, hogy rácsapom az ajtót és visszamegyek begubózódni, de végül csak sóhajtottam és engedelmeskedtem. Fél órába telt mire elkészültem, de ő tényleg ugyanott várt. Meg merem kockáztatni, hogy egy centit se mozdult. Bezártam magam mögött az ajtót és felé fordultam.
- Hova megyünk? – kérdeztem, de ő csak intett a fejével, hogy kövessem.
Némán sétáltunk. Át se villant az agyamon, hogy beszélgetést kellene vele kezdeményeznem, hisz lényegében elrabolt engem. Vagy legalábbis kényszerített, hogy vele menjek. De ő azért megszólalhatna. Kiráncigál ide a külvilágba, de meg se mukkan és bandukolunk egymás mellett, totális kussban, mint két béna első randizó. Rápillantottam az arcára, hátha le tudok olvasni róla valamit, de rezzenéstelen volt, csak egy sima tűnődő arckifejezés volt rajta, semmi több. Nem sokkal később beértünk a parkba. Mindig erre járok, ha hazafelé jövök suliból, és mások is nagyon kedvelik ezt a kis zöldet, ami a betondzsungel közepén virít, mint egy aprócska oázis. Állandóan tele van emberekkel, vagy csak napoznak, vagy kutyát sétáltatnak, vagy egyszerűen kiülnek és szórakoznak. Egyszóval nagy a zsivaj, csak úgy pezseg az élettől. Balra tőlünk, a kis földúttól, amin sétáltunk volt egy tó. Általában csónakázni szoktak benne, de most a fürdőzők is ellepték, és ha nem figyeltünk mi is belekeveredhettünk egy hevesebb vízfröcskölő csatába. Olyan vidáman szórakoztak az emberek, és olyan nyugalommal nem csináltak semmit, hogy az már fájt. Itt élvezik az életet, fogalmuk sem volt arról, hogy milyen mészárlás történt a Városban néhány napja.
- Hallottam az esetről – törte meg a csendet Mia végre valahára, de egyből el is komorodtam. – Sajnálom, hogy belekeveredtél. Mindent megtettem, hogy a testi épségedet megvédjem, de a lelkedet nem tudtam – itt mély levegőt vett, megállt és mélyen a szemembe nézett. – Ugyanakkor hamar túl kell tenned magad rajta. Egyszerűen rossz rád nézni. Elmegy az ember életkedve tőled. Férfi vagy nem? Tégy is úgy!
- Mintha ilyen egyszerű lenne! – fakadtam ki. Bántott a vádló hangsúlya, és hogy csak így semmibe veszi a történéseket. Akármilyen nagy vámpírmicsoda is ő, az én életemhez nem tartozik hozzá az emberek napi kibelezése. – Tudod te milyen érzés végignézni valaki szenvedését, ami miatt te vagy a hibás? Tudod, hogy milyen a szemébe nézni, amiből árad a kín és a fájdalom, és ezeknek a gyötrelmeknek mind te vagy az oka? Tudod, milyen egy olyan utcában sétálni, ahol egy másik embertársad belei és csontjai hevernek mindenfelé?
A végére már egész felhevültem, és igencsak erélyes hangsúllyal dobáltam a szavakat Miának. Ő viszont állta a tekintetemet.
- Igen, tudom – mondta csendesen, amikor befejeztem. Kicsit összerezzentem erre a válaszra, hisz eszembe jutott, hogy tényleg megmutatta nekem, milyen szenvedéseken is ment ő is keresztül. – De ez mind nem ok arra, hogy így elhagyd magad. Nem téged öltek meg ott abban a sikátorban, nem a te életedet vették el olyan kegyetlenül. Te élsz, túlélted, és mégis el akarod ezt dobni magadtól, mert inkább hagyod, hogy lehúzzon az önsajnálat iszapos masszája, mintsem hogy a sarkadra állnál.
- Mi az, hogy hagyom, hogy lehúzzon!? – akadtam ki Miára. Úgy látszik, nagyon el van szállva magától, mert kicsit idősebb, mint én. – Lemészároltak a szemem előtt egy embert. Egy olyan embert, mint én. Nem egy filmben láttam, vagy valaki mesélte, hanem ott voltam, alig egy méterre tőle, és hallottam minden kiáltását, sírását, üvöltését. Hogy a fenébe lehetne ezt csak úgy, egyik napról a másikra elfelejteni. Ez nem olyan, amit direkt én akarok, hogy letaglózzon!
Mia erre dühösen fújt egyet.
- Ti emberek annyira hülyék vagytok! – bukott ki belőle és félrekapta a fejét. Idegesen rágta az ajkait, majd újra a szemembe nézett, amitől hátrahőköltem, annyi érzelem kavargott benne. – Az a lány már rég hallott. Nem maradt belőle semmi. Egy rothadó hús- és csontkupac egy zsúfolt temető mélyén.
- Hé …!
- Ne! – emelte fel tenyerét és fojtotta belém a szót. – Elfelejtettétek, hogy a halál ugyanúgy az élet része, mint az evés, ivás vagy éppen a születés. Az evést és ivást automatikusan szükségszerűnek veszitek, nem gondolkoztok el rajta, a születésre, a saját magad születésére, meg úgy se emlékezel, ezért nem is tudsz elgondolkozni rajta, de a halál… Na, az betesz nektek. Egy nagy, csúnya valami, ami után azok a dolgok, amin nem gondolkoztok el, megszűnnek. Féltek tőle, nem ismeritek, egy rejtélyes dolog, ami eltöröl mindent, amit az életben tapasztaltál, de eltörli azt is, amiről nem is tudtad, hogy egyáltalán létezik. Olyan mitikus ködbe burkoljátok ezt a halál dolgot, mintha ez lenne a világ vezérlő istene. Nem voltatok mindig ilyen tudatlanok, régebben tisztában voltatok vele, hogy a természetes folyamat, a születés, az élet és végül a halál, bármilyen rövid is legyen az élet maga. De most… Folyamatosan kutatjátok, hogy lehetne az életet növelni, növelni és növelni. Éltem olyan korban, ahol a 30 éves már öregnek számított, olyan korban, ahol az utca szélén félholtak feküdtek, ahol a nők mindegyike majdnem belehalt a szülésbe, ahol 10-ből 3 gyerek ha megélte a felnőttkort. És sírtak a halál miatt? Hogyne sírtak volna. De hiába lebegett sokkal közelebb a fejükhöz a halál szele, hiába táncoltak sokkal közelebb a halál szájához, nem omlottak úgy össze a halál láttán, mint egy mai ember. Sokkal nagyobb borzalmakat álltak ki, mégis sokkal jobban belenyugodtak az élet rendjébe.
- Az élet rendjébe mi? – kérdeztem gúnyosan. – Elnyomták az agyukat mindenféle humbug tanokkal és tévhitekkel, amik miatt nem tudtak fejlődni, amik miatt volt ez a sok halál, és nem azért nyugodtak bele az „élet rendjébe”, mert ennyire megértették volna, hogy valóban ez az „élet rendje”, hanem mert nem is tudták, hogy lehetne jobb életük. Egyszerűen csak hozzászoktak, mint amikor beleülsz a kád forró vízbe és pár perc múlva már nem is lesz forró, mert hozzászoksz.
- A fenét! – mérgelődött fel Mia is egyre jobban. Egyre szorosabban fogta össze mellén keresztbe tett karjait, és szinte minden megszólalása előtt behunyta pár pillanatra a szemét, hogy nyugalmat erőltessen magára.
- Önzőek vagytok, állandóan csak élvezkedni akartok, és a legvégső és leghatalmasabb dolog, ami ebben megállíthat, az a halál. Természetes hát, hogy féltek tőle. Nem attól féltek, hogy meghaltok, hanem attól, hogy ezután már nem élhettek a vágyaitoknak. Sőt, hogy nem teljesítettétek azt, ami miatt éltetek. Lejárt az idő, ami idő alatt azt teljesíteni kellett volna, de elcsesztétek az időt és mindenféle olyan dologra pazaroltátok, amivel kielégíthetitek az érzékszerveiteket és az egótokat.
- Na, várjunk már! – kezdett nagyon felhúzni ez a mindentudó kis maszlagja, amiben egy felsőbbrendű fajként állapít meg dolgokat. – Úgy kezelsz minket, embereket, mint valami férgeket, akik a lehető legprimitívebb módon élnek, és bár tényleg tudunk egy két cifraságot, te egy vámpír vagy könyörgöm! Kiszopjátok az emberek vérét, gyilkoltok, hogy élhessetek, és ne mondd nekem, hogy ez olyan mint, mikor mi ölünk le egy állatot, mert mi nagyon nem vagyunk egy szinten az állatokkal. És mi ez a hülyeség, hogy azért félünk a haláltól, mert az egy nagy számonkérés kezdete? Ki a fene mondta, hogy létezik valami nagy számonkérő fószer, akitől majd fejmosást kapunk a halálunk után? Mi ez a hülyeség?! Az ember azért ember mert él. Él, vagyis kiélvezi minden egyes percét annak, hogy létezik. És ezt úgy teszi, ahogy neki a legjobb, nem pedig valami ópiumot szívott - tökre ugyanolyan ember, mint a többi tanítására -, aki tízezer önsanyargató szabályt ír elő, hogy majd, talán, ha egyáltalán van valami halál után, akkor jó helyre kerüljünk azt betartva.
- Szóval azért élsz, hogy élvezd, hogy élsz? – kérdezte Mia egyszerűen, nyugodt hangon.
- Azért élek… , mert élek. Mit tudom én. – komolyan, hogy a fenébe keveredtünk világmagyarázati vitába, holott engem kéne pátyolgatni?! – Nem én akartam élni, csak úgy megtörtént, és most próbálom a legjobbat kihozni belőle.
- Úgy, hogy próbálod kiölni magadból az érzelmeket, hogyha következőnek gyilkosságot látsz, ne reagálj semmit? – kérdezte tovább Mia hűvös nyugalommal. – El akarod érni, hogy az az ajándék, hogy érzel, hogy tudsz szeretni, utálni, félni, irigykedni, izgatottnak lenni, reménykedni és még számtalan érzelmet produkálni, amit nem tudsz megnevezni, de átfut rajtad az események pillanatában, megszűnjön és csak egy külső szemlélőjeként létezz ennek a világnak?
- Persze, hogy nem! – vágtam rá gondolkozás nélkül.
- Akkor, hagyd abba azonnal ezt a begubózódó életformát és élj végre! – parancsolt rám keményen – Lehet, hogy sok mindenben nem értünk egyet, de abban, hogy amíg a földi napjaidat töltöd, addig élned kell, abban igen. Kész vagy erre?
- Igen…? – néztem rá kérdőn. Erre fújt egyet, megragadta a vállam és smaragdzöld szemeit az enyémekbe fúrta. Nagyon lecsökkent közöttünk a távolság, szinte éreztem az arcomon a leheletét, és ilyen közelről bámulni vörös ajkait, pici kis orrát, hosszú szempillái alól előbukkanó igéző szemeit, meglehetősen nagy hatással voltak rám. Akaratlanul nyeltem egyet.
- Mi történt veled péntek este? – kérdezte és nem engedte, hogy máshova nézzek, csak az ő szemeimbe.
Nem akaródzott válaszolnom, de folyamatosan szuggerált nem tudtam mit tenni.
- Semmi – nyögtem ki.
- Mi történt veled péntek este, mondd el! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Megkínoztak egy lányt, én pedig végignéztem a szenvedését! – mondtam a képébe és ökölbe kellett szorítanom a kezemet a hirtelen rám törő dühtől. De ez nem volt neki elég.
- Mi történt veled, mondd el! – folytatta a vallatást, kicsit se enyhülő hangszínnel.
- Már mondtam. Hagyjál! – de erre csak még jobban szorította a vállam és közelebb hajolt az arcomhoz. Akaratlanul is mélyzöld szemeibe bámultam, teljesen elvesztem bennük.
- Mi történt? – kérdezte halkabban, de szorítása nem enyhült. Nem bírtam. Túl sokáig bámultam a szemébe és íriszének mintái összemosódtak a szememben, kavarogtak, forogtak, az estét idézték fel, az összezúzott csontú lányt, a vértócsákat, a röhögő vámpírt, a kínt, a fájdalmat, amit átéltem, a mérhetetlen kétségbeesést és halálfélelmet, amik hideg dárdaként döfték át mellkasom és moccanni se tudtam. Aztán a katana villanását, Viki ölelését, testének melegét, Heni küzdelmét és győzelmét, az égő vámpír bűzét, és… és végül a lány utolsó szavait, kezének érintését, a hálát és megkönnyebbülést, amik hangjából áradtak. Nem bírtam, szemeimben könnyen gyűltek. Lehunytam őket, Mia pedig magához ölelt.
- Féltem – mondtam rekedt hangon. – Nagyon féltem. Azt hittem meghalok. Nem akartam meghalni. Élni akartam.
- És most? – hallatszott Mia lágy hangja. – Most is élni akarsz?
- Igen – suttogtam.
- Élni, mint ezek az emberek itt? – kérdezgette tovább halkan Mia. – Nem törődve a bajaikkal, önfeledten és vidáman szórakozni, amíg csak tehetik?
- Igen – nyitottam ki a szemeimet és néztem azokra az emberekre, akik a tragédiámról semmit se tudtak, csak élvezték életüket a parkban. – Igen, úgy, mint ők.
Mia erre eltolt magától és rámosolygott. Még mindig szorosan öleltük egymást, és egyikünknek sem akaródzott elengedni a másikat. Egymás arcát fürkésztük és próbáltuk nyújtani a pillanatot.
- Köszönöm – mondtam neki, mire elmosolyodott és kivillantak hófehér fogai, de nem mondott semmit.
Egyre jobban múlni kezdett a pillanat, bennem meg egyre jobban tudatosult, hogy egy istennővel ölelkezem a tó partján futó kis földúton, és arcaink igencsak közel vannak egymáshoz. Nem szúrhatom el ezt az alkalmat. Lassan közelebb hajoltam hozzá, ő pedig nem hajolt el előlem. Kis mosolyféle futott át a szája sarkán, és amikor már biztosra vettem a sikert, homlokát az enyémhez nyomta. Meghökkentem.
- Vámpír vagyok – mondta elmélázva csukott szemmel. – A szaglásunk elég… érzékeny. Fél órát vártam rád, hogy elkészülj, de fogat nem mostál. Ne is álmodj róla, hogy így megcsókolhatsz.
Az utolsó mondatánál felpattantak a szemei és hihetetlen gyorsasággal mellkason pöckölt a mutatóujjával. Bár nem tűnt komoly mozdulatnak, kifutott a szusz belőlem és elrepültem hátra, egyenesen a tavacskába. Nagy csobbanással értem vizet, a környékbeliek pedig mind szétfutottak. A hideg víz egyből észhez térített, mintha álomból ébredtem volna olyan érzés volt. Gyorsan talpra álltam és a hajamat kisöpörve a szememből és prüszkölve a víztől haladtam a combig érő vízben Mia felé. A lány szája elé tett kézzel kacagott. Legalább ő jól mulat az eseten. Nagyon zavaró érzés volt vizes göncben lenni, mindenhonnan folyt belőlem a víz, a ruhák pedig szorosan a bőrömhöz tapadtak, kényelmetlen volt.
- Segítenél, ha már belöktél? – nyújtottam Mia felé a kezem, amikor már elég közel értem a parthoz. A lány széles mosollyal jött oda.
- Hát persze! – nyújtotta ki ő is a kezét.
Csak erre vártam, megragadtam és teljes erőmből megrántottam. A lány arcán meglepődés futott végig, majd beborult a vízbe.