Mia és én 2. - Véres hold

Meredten bámultam a víztükröt. Úgy festettem, mint egy rossz zombi. A szemeim karikásak voltak, az állkapcsom csak fityegett és ilyen hülye hang jött elő a torkomból. Egyszóval sose voltam még ilyen ramaty állapotban. Több belet, vért, zsigert és ki tudja még mit láttam egy fél óra alatt, mint ahányat eddig a horrorfilmekben. Ahogy erre gondoltam, rögtön el is kapott az émelygés, megint telehánytam a wc-t. Az addigi nyugodt víztükör felbolydult, én meg undorodva töröltem meg a szám. Lehúztam, öblögettem aztán visszafeküdtem az ágyba. Már vagy huszadjára kelek fel, és dobom ki a taccsot és már nagyon unom. Egyáltalán mi a franc van még a gyomromban, ami még kijöhet?? Nem akartam többet felkelni, nem akartam újból hányni és nem akartam ilyen gyengének tudni magam. Egy ratyi ovis, aki sír meg kiabál, mert a másik levakarta a varrt a sebéről, és olyan undorító.
Hátradőltem az ágyamon és a plafont bámultam. Féltem. Nem kicsit, nagyon. Mint amikor rossz rémálomból ébred az ember, és még benne van az ott átélt rettegés, a teste meg le van izzadva, bőre forró és a pizsama (már ha van) hozzátapad. Most is így voltam. Csak nem volt hova felébrednem. Szemtanúja voltam három férfi lemészárolásának, és a tettes az a lány, akibe mindennél jobban beleszerettem. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi van ilyenkor. Bárcsak lett volna valami felejtető-tabletta.
Ezt a vágyamat rögtön meg is hazudtolva felléptem netre megnézni, hogy visszajelölt-e ismerősnek. És nem! Rohadt idegesítő látni, hogy minden kék, és egy fia piros vonalka sincs sehol, ami örömet csalhatna a szívembe. Mennyibe telne rányomni arra a kis hülye ikonra, és elfogadni. Főleg neki, aki papírként tépi szét a csontokat és izmokat. Na, ezt kár volt, beugrottak az emlékek, és újra éreztem, ahogy a hányás megindul végig a nyelőcsövemen, és elkezdi marogatni a torkomat. Viszont most dühös voltam, nagyon nem érdekelt milyen biológiai ürítést akar végrehajtani a szervezetem, ez a jelölgetés foglalt le teljesen.
Nem is hánytam többet. Reggel se. Gondolom ez olyan, mint amikor elkezdtem nézni a kedvenc zombis sorozatomat, és az első pár részben még a lábbal koponyát és agyat széttrancsírozó részeket az ujjaim közti résen szemléltem, aztán pár résszel később már drukkoltam a szereplőnek, hogy tépje már ki azt a felkarcsontot, hogy átszúrhassa a zombi agyát. Jó, mondjuk ettől az akklimatizációtól a pszichológusok nagy része tuti szívbajt kapna, de hát na.
Gyorsan betápoltam a reggelit (bent is maradt), és indultam a suliba, hogy minél előbb újra találkozhassak Miával. Azt reméltem, hogy ott vár majd az ajtó előtt és együtt megyünk, de persze nem volt ott. Ez a kis csalódás úgy-ahogy vissza is rángatott a valóságba, mivel eddig úgy vettem (bár ha logikusan végiggondoltam volna, nem tudom, milyen alapon), hogy kedvel a csaj. Nagyon. De ugye ez nem egy Dizni mese, ahol a pár száz éve ágyban fekvő csaj felébred egy csókra és egyből belezúg a neki csókot adóba, még akkor is, ha az egy barnamedve.  Ááá... nők. Ha normális az se jó, ha nem, az se.


Így, cikázó gondolatokkal az agyamban túlfűtve bolyongtam a suli felé, amikor valaki belém szállt oldalról. De így pont eltalálta a bordáim közét és kiszakadt a tüdőmből a levegő, szóval csak egy hangtalan nyögést tudtam produkálni, és már dőltem az út felé, de visszahúzott egy kar.
- Jaj, bocsi, annyira sajnálom! Jól vagy? Annyira ügyetlen vagyok - jött egyből az elnézés kérés.
A hang irányába néztem, és egy kicsit lefagytam. Na, most vagy nagyon mázlista vagyok, vagy nagyon peches, de egy csaj volt az. Tökre az ellentéte Miának. Mármint így stílusra. Testre simán felvette vele a versenyt. Mondjuk ő barna hajú volt, amit hátul kontyba összefogott. A szemei is barnák voltak, de olyan elevenséget és vidámságot sugároztak, amit csak az ilyen mini kölyköknél látni, akik még járni se nagyon tudnak, és az élet minden, számukra új és furcsa dolgaira tapsikolnak és nevetnek. Valami kék fölső volt rajta, meg szűk farmer, de valahogy a teste idomai jobban lekötöttek, mint hogy éppen mit is húzott rájuk.
- Ööö... azt hiszem, hogy most már eleget bámultál ahhoz, hogy kvittek legyünk - jegyezte meg somolyogva pár pillanattal később.
Egyből lángra gyúlt az arcom, és elkaptam a tekintetemet, meg valami suta mozdulattal a tarkómat akartam megvakarni, és valamiféle "bocsánatot" is nyögtem, csakhogy nem nő vagyok, és nekünk pasiknak ezek az egyidejű komplikált tevékenységek gondtalan kivitelezése nem működik olyan hatásfokon, mint a nőknek, és egy halom ügyetlenkedés lett a megnyilvánulásaim eredménye. Ő persze ezen jót mulatott, sőt láttam a szemén, hogy filózik, szívja-e még a vérem. De látva, hogy totál lefagytam, elhagyta a piszkálódó elemeket és csak kedvesen mosolygott.
- Ha már így összefutottunk, tudnál segíteni? -  folytatta, mintha mi sem történt volna. - A Zsigrótzy Mihály utcát keresem, de csak most jöttem a Városba, és fogalmam sincs, hogy mi merre van.
- Hát... - gondolkoztam el. Szerintem már mindenkinek volt ilyen élménye, hogy ízig-vérig helyi lakosnak hiszi magát, aztán jön valami külhoni és kérdez valami utcát és egyből jön a kék halál, hogy olyan egyáltalán létezik?! De szerencsére, miután már nem a rövidke sorttal takart hosszú, szexi lábait néztem, jobban tudtam gondolkozni, és beugrott. - felszállsz  57/A buszra, egy fél sarokkal fentebb és mész három megállót, a Szent Ignác térig. Ott kirak a  templom elé, majd jobb kéz felé mész még egy utcát és ott lesz.
- Köszi szépen! - majd órájára pillantott. Kis ezüstláncos, egyáltalán nem feltűnő darab, és elhúzta a száját.- Aj, sietnem kell. De legalább már tudom, merre kell menni. Legyél jó, vigyázz magadra, stíröld kevésbé a csajokat!
Erre már visszaszóltam volna frappánsat az öltözködési stílusával kapcsolatban, de szemében megint ott játszott az a gyermeki virgoncság, szóval én is csak elmosolyodtam.
- Te is! - integettem utána.
Néztem, ahogy elér a sarokig, ahol valami barátnője várhatta, de már elég messze voltak ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Bár még visszafordult és integetett egy utolsót.


A maradék utam a suliig totál érdektelen volt. Egész végig a lányon járt az eszem, meg hogy milyen dögösen is nézett ki. Össze is hasonlítgattam Miával, de hamar rájöttem, hogy felesleges: két teljesen más világ. A közös bennük, hogy mindketten újra definiálták bennem a szépség fogalmát.
- Szia! - csendült a kellemes női hang mellettem, és ahogy odafordultam Miával találtam szembe magam. Hosszú, fekete haja ki volt engedve, és ráomlott meztelen vállaira. Akaratlanul is összehasonlítottam a barna szépség kontyba tűzött stílusával, de még mindig nem tudtam dönteni. Észrevehette a zavarom, mert közelebb lépett, és halkabban folytatta. - Még mindig a tegnapin emészted magad?
Na, erre most köpni nyelni nem tudtam. Persze, hogy nem, de hülye leszek, ha elmondom egy vámpírnak, aki három embert gyilkolt le a szemem láttára tegnap a lelkiismeret legkisebb furdalását is mellőzve, hogy egy kb. ugyan olyan szép csajba, mint ő, buktam bele idefelé jövet. Érthető módon csak annyit nyögtem:
- Egy kicsit. De már jól vagyok.
Erre elmosolyodott és megszorította a kezem. Hűvös volt és olyan kicsi meg törékeny az enyémhez képest, hogy nehéz volt elhinni, hogy tényleg ezzel tépett le egy fejet.
Elindultunk a terem felé, de egyáltalán nem tudtunk szóba elegyedni. Egyszerűen nem tudtam, hogy hogy szóljak ehhez a tökéletes nőhöz. Nem akartam baromságokat rázúdítani, mert láttam milyen, ha bepöccen. Így viszont csak sután, némán ballagtam mellette és inkább hasonlítottam egy pincsikutyához, aki követi mindenhova a drága gazdit. Viszont Mia újból teljesen elvarázsolt. Végig stíröltem, nem tudtam betelni szépségével.  Az egyik hosszabbra  sikerült jólmegbámulás után észrevettem és figyel. De szemei inkább voltak incselkedőek és elégedettek, mint bosszúsak.
Aztán becsöngettek és beértünk a terembe. Mindenki unottan és méltatlankodva helyet foglalt és "nem érdekel a világ" arckifejezéssel várta a tanárt, hogy bejöjjön és megtartsa az óráját. Legnagyobb szerencsétlenségünkre be is jött, és meg is tartotta. De valami eszméletlen monoton volt. Valószínűleg mert még most kezdődött az év, vagy nem tudom, de koncentráltam az elején, hogy figyeljek, de 2 percig sem bírtam. Annyira ragadós volt az a massza, amit leadott, hogy már majdnem tisztelni kezdtem a strébereket, akik szorgalmasan körmöltek a füzeteikbe, hogy ők ezt bírják.
Végül az ofő mentette meg minket. Az óra negyedénél kb. bekopogott az ajtón, mire a tanárnőnk, egy "ki az, aki zavarni merészeli az órámat" tekintettel
nézett a fehér fa tákolmányra, ami mögött a nem kívánt személy rejtőzött.
- Igen? - bökte ki végül viszonylag udvariasan.
Erre az ofő bedugta a fejét, majd az egész testét is betette.
- Marika bocsánat, hogy zavarok, de halaszthatatlan dolog van - kezdte nyálas és  lekenyerező hangján. Persze nem ért semmit. - Kérhetnék pár percet?
Erre Marika tanár nő csak hátralépett, de nem szólt egy szót se.
Az ofő meg vállat vont (vagyis én annak láttam, de elég minimális volt a mozdulat, hogy bármi nevet lehessen neki adni).
- Kedves osztály, úgy tűnik idén nagyon szerencsések vagytok, mivel újabb két tanuló iratkozott át hozzánk.
Na ne. A suliból inkább mindenki menekül, nem pedig jön. Mi ez a baromság? Bár a tudatom mélyén valahogy már sejtettem.
- Had mutassam be nektek Henit... - emelte a karját az ajtó felé, mire bejött a barna csaj.
Kész. Padlót fogtam. Ennyi véletlen nincs az egész univerzumban sem. A fejemet rázva néztem Henire, de egyből el is hűltem. Ő nem ő. Vagyis de, de mégsem. Mindene ugyanúgy néz, ki mint annak a lánynak, az arca, melle, hátsója, a kék felső, a sort, minden 100%-osan egyezik, de a tekintete nem az övé. Henitől komoly megijedtem. Bejött, és úgy nézett végig rajtunk, hogy érződött, nem nagyon nyűgözzük le. Rajta nem a pajkosság és a játékosság, sokkal inkább, egyfajta poroszos szigor (életemben nem használtam még ezt a szót, úgy látszik, rá vártam hozzá) sugárzott belőle. Tényleg ő lett volna az, akivel reggel összefutottam?
- ... és Vikit!
És belibbent az igazi ő. Vidám, mókás, tele energiával és egy istennő bájaival. Sokkal lazább volt, mint a hasonmása és mintha az osztály is fellélegzett volna és kifújta volna a levegőt. Aztán csak úgy, lazán, mint valami régi ismerősnek, felcsillant Viki szeme és odaintett nekem. Köpni, nyelni nem tudtam, ráadásul Heni is belém fúrta ezután a tekintetét. Basszus, miért hívják Heninek?! Sokkal inkább Brünhild vagy valami hasonló érdes német női név kellene neki. A legrosszabb viszont az volt, hogy Mia is rám nézett, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Amint látjátok - folytatta vidáman az ofő -, ők ikrek.


Na igen. Az osztály teljesen be volt zsongva. Imádták az új lányokat, és nem telt bele sok idő, mire eldöntötték, hogy fogadóbulit rendeznek a  tiszteletükre. Péntekre rakták, hogy a standard szombati bulikba ne zavarjon bele. Engem igazából nem izgatott, jobban érdekelt, h az integetős eset után milyen beszélgetésben lesz részem Miával. Ott ültünk a kantinban és ettünk a menza fenséges fogásait, de nem nagyon szólt semmit. Kis, törékenynek tűnő kezeibe fogta a kést és villát, határozott mozdulattal ledöfte vele a tányérjára kiterített hússzeletet, és míg levedzett leszelt belőle egy falatot. Jó alaposan megrágta és közben az enyémbe fúrta smaragdzöld szemeit. Mikor lenyelte a falatot, önkéntelenül én is nyeltem. Erre csak felhúzta a szemöldökét.
- Mi az? Azt hiszed megeszlek, mert egy lány intett neked? - kortyolt egy kis vizet. (Vizet??)
- Nem...? - kérdeztem óvatosan.
Letette a poharat.
- Lehet, hogy tisztáznunk kellene, hogy mit is jelent pontosan, hogy hálás vagyok neked a segítségedért - bökött felém villájával a levegőben, de utána az ajkába is harapott, mintha ő se tudná. Aztán megcsörrent a telója.  Rápillantott, majd összeráncolta a homlokát és felállt, hogy megy. De aztán hirtelen odahajolt hozzám, én pedig a gyors mozdulattól összerezzentem és teljesen lefagytam. Viszont csak puha ajkait éreztem az arcomon, majd egy lágy suttogást a fülemben.
- Az enyém vagy - és mielőtt még bármit reagálhattam volna már elment. Akaratlanul is elmosolyodtam. Akárhogy is vesszük, a mai nap statja egész jó idáig.
- Szabad? - jött a következő kérdés és megint összerezzentem, majd leszálltam a földre. Felnéztem és Viki volt az. Nyögtem valamit, mire lehuppant velem szembe.
- Bájos a barátnőd - nézett el valahova mögém.
- Nem az ... mármint barátnő. Nem járunk - mondtam kicsit zavartan. Erre "te hülye vagy" tekintettel pillantott rám.
- Pedig elég egyértelműen kijelölte a territóriumát - filózott tovább. Aztán rám pillantott és végigmért, de nem bírtam a tekintetét és félrenéztem. - Na mindegy. Csak annyit akartam, hogy teljesen rossz buszt mondtál, vagy 4 saroknyit kellett még gyalogolnunk.
- Mi? - hökkentem meg.
- Bizony - bólogatott megjátszott felháborodással. - Gondolom nagyon megzavart, hogy hozzád szólt egy lány. Komolyan úgy bámultál mintha még soha életedben nem láttál volna nőnemű lényt.
Erre persze csak égett a pofám mint az állat, de nem tudtam mit válaszolni, ő meg nagyon is élvezte, hogy szívhatja a vérem. De viszonylag gyorsan leállt és előhalászott egy papírt.
- Nem írtad alá, hogy jönnél a bulira, és nekem kell a névsor, mert ismerek egy jó helyet, és a miénk lehet, csak kellenek a nevek. Szóval, jössz?
Rápillantottam a papírra, amire szinte az egész osztály felírta magát. Sőt, az én nevem is ott volt. Kikaptam Viki kezéből a papírt és megvizsgáltam, és az tényleg az enyém volt.
- Mi a fene - értetlenkedtem. - Már rajta vagyok.
- Ja, igen. Felírtalak. A ma reggeli alakításod után ez a legkevesebb - majd kis gondolkozás után hozzátette. - Meg nem akarod megünnepelni, hogy itt vagyok?
- De, miért ne... - sóhajtottam és visszaadtam a papírt. Erre felcsillant a szeme és elmosolyodott.
- És jelölj vissza - állt fel. - Utálom, ha megvárakoztat valaki. Szia!
Persze egyből előkaptam a telóm és tényleg. 1 új ismerősnek jelölt. Tényleg jó ez a mai nap. Aztán hirtelen jött még egy értesítés. Mia elfogadta a felkérésem. Király. Hátrapillantottam és megláttam Miát, aki a bejárati ajtó mellett időzött, és épp elrakta a telóját. Mikor észrevette, hogy észrevettem, kivágta a lengőajtót és kiviharzott. Kihallgatta volna a beszélgetésünket? Vámpír. Neki egy ilyen művelet nem nagy cucc.


3 nappal később eljött a várva várt nap. Mia nem tudott jönni, mert valami dolga akadt, ami nem is lett volna gáz, de olyan üzit írt, hogy ne nagyon akarjak kimaradni sokáig, és hogy nem minden szép lány csak szép lány, vegyem csak az ő példáját. Szóval ez megadta az alaphangulatot és egy ilyen ütős alapozással máris tele vidámsággal vettem az irányt a bár felé. Fogalmam sem volt, hogy bár, kocsma, diszkó, istálló vagy mifene a hely, mert arra a környékre nem nagyon jártam. A hely neve Kabuk volt, ami amellett, hogy elég idiótán hangzott, nem sokat árult el rendeltetésének mivoltáról. Viki azt mondta a 123-as busz visz ki oda, de inkább lecsekkoltam magam is, mert kinéztem belőle, hogy direkt más járatot mond, csakhogy revansot vegyen. Szerencsémre tényleg a 123-as volt az én járatom és ott is voltam már 10-re. Na igen. Mivel ez nem olyan parti valaminek volt meghirdetve, így egy 10-es időpont kezdésnek simán futott. Egyáltalán nem tetszett a hely, meg a környék se. Olyan volt mintha  kispórolták volna a világítást, ahol csak lehetett, métereket mentem a korom sötétben és nem volt olyan utca, amiből ne nyílt volna legalább egy sikátor. Olyan ideális környék volt ez a késes rabláshoz és a baltás gyilkoláshoz, mintha a kezdetek óta csak ezért a célért egzisztálna. Ehhez jött Mia kedves kis figyelmeztető üzenete, szóval úgy tettem be a lábam a bárba, mintha az egy templom lett volna, ami kívül tartja a gonosz démonokat. Hát de nem volt az. Mikor beléptem gyomron vágott a 120 decibel és majd széttrancsírozott a tömeg. Jó szokásához híven az osztály elhozta az egyes egyének barátját, barátnőjét, barátjának barátnőjét, barátnőjének barátját, barátjának barátját, barátjának barátnőjét, barátjának barátnőjének barátját, barátnőjének barátjának barátnőjét, barátnőjének barátnőjének a barátját és a kutyát, tehát a bent lévők alig kis százalékát ismertem. És mivel egész eddigi ráhangolódás stresszel ment el, kedvem se volt az egészhez. Iszok valamit és lelépek. Vagy annyit iszok, hogy maradjak. Majd lesz, ahogy lesz. Inni kell. Átpréseltem magam a tömegen, illetve próbáltam, ez kb. olyan volt, mint amikor az ember beugrik a Dunába, hogy átússzon a túlpartra és egy fél Magyarországgal lentebb sikerül máspartot érnie a sodrás miatt. De nagy az inni akaró ember akarata, így el is jutottam a pultig és megrendeltem a whiskym, meg a biztonság kedvéért a söröm is. A DJ tőlem balra volt, sokkal balrább, és a tömeg is inkább arra orientálódott, szóval itt volt levegő. Épp a söröm kortyoltam, amikor megszólítottak.
- Hány éves is vagy? - könyökölt elém Viki. Ujjatlan fekete egyen felsőben volt, ami enyhén nagyon jól hagyta kirajzolódni az idomait, haját pedig most lófarokra kötötte, de ez is ugyanolyan jól állt neki.
- Több mint te - böktem oda, és még mielőtt mondhatott volna valamit hozzátettem - Kérek még egy korsóval.
Erre álsértetten cöccögöt és kitöltötte nekem.
- Köszi. Azt hiszem bulizni jössz, nem dolgozni - ittam bele a hűsítően hideg sörbe.
- Próbáltam - biggyesztette le száját - De azt hittem csak az osztály jön, aztán mindenki elkezdte kérdezgetni, hogy ezt meg azt hozhatja-e és a végén annyian lettünk, hogy már elment a kedvem. Ismeretlenekkel bárhol bármikor tudok bulizni. Szóval így inkább beálltam ide segíteni a csajoknak.
Ekkor jött be a pult mögé a tesója, és ahogy elhaladt mellette hátulról átölelte.
- Szia. húgi!
- Szia! - szorította meg a karját Viki. Heni ekkor vette észre, hogy ki is az, aki leköti a húgocskája figyelmét és elfintorodott, és már ment is tovább. Utánanéztem, mert bármennyire is rémisztően hatott a tekintete, ugyanolyan dögös volt mint testvére, ráadásul hosszú fonatba volt fogva haja, ami jobb vállán át mellére borult, és tökre megtetszett ez a frizura.
- Miért pikkel rám? - fordultam vissza Vikihez, aki közben a környékbelieket szolgálta ki.
- Nem mondanám, hogy kifejezetten téged nem bír - mondta elgondolkozva a lány. - Csak így alakult.
- Megnyugtató - hörpintettem fel a söröm, és kértem újat. Minél többet iszok, annál inkább nem érdekel a külvilág és jobban megnyílok. Annyira viszont nem lazultam el, hogy részt vegyek a mögöttem való samanisztikus révületben,  bár egyszer elmentem vonaglani (táncolni nem tudok). Utána nem találtam Vikit, ezért direkt Heninél rendeltem, de a (pozitív) érzelem közlés legkisebb jele nélkül töltötte ki a whiskym. Aztán visszajött a kinti világból a húga, és egyből lepasszolta nekem.
- Igyál velem - fordultam egyből a lányhoz. Erre meglepetten nézett rám, de  Heni elhaladva mellettünk közbeszólt.
- A pult nem iszik - és már el is tűnt.
Viki figyelte, és ahogy tényleg teljesen eltűnt bájos sziluettje a boxok közt, kikapta kezemből a whiskyt és kiitta. Kicsit beütött nála, de gyors rendbe jött. Lehet igazából nagy piás, pont azért vállalta be ezt a munkát. Mindenesetre most itta el a pénzem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar piára és nőkre fogok költeni, de hát ilyen a felnőtté válás.
- Kösz a meghívást - mosolygott rám Viki és gyors nekilátott, hogy kiszolgálja a vályúhoz tévelyedett néhány marhát. Közbe folyamatosan figyeltem (na jó stíröltem) és megakadt a szemem a nyakláncán. Kis kereszt függött a mellei fölött.
- Vallásos vagy? - kérdeztem mikor újra csendesebb légkör volt.
- Igen - felelte és feltörölt valami kilötyögtetést a pultról.
Erre abbahagytam a sörkortyolást.
- Minden vasárnap mész a templomba? - kérdezte cinikusan.
- Igen - mosolyodott el.
Na ez ütött. Ki nem néztem volna belőle. Bár még fent állt a lehetősége, hogy kamuzik.
- Szerinted miért kérdeztem, hogy hol van a Zsigrótzy utca? Ott van egy jezsuita kolesz. Ott lakunk a nővéremmel.
- Csak szívatsz - tettem le a korsót. - Az olyan csajok, mint te, nem szorulnak rá, hogy templomba járjanak.
- Ez nem "rászorulás" - nézett fel a pillái alól. - Mert milyen lány vagyok?
- Hát... - vakartam meg a tarkóm. - Nem ez az apáca stílus. Meg milyen ruhákban jársz már. Nem tiltja a vallásod, hogy kirakd mindened? Meg egyházi koleszba vagy és egy bárban dolgozol? Ez hogy jött össze?
- Ez egy családi vállalkozás - szemmel láthatóan nagyon el volt foglalva azzal a kilöttyintéssel, és nem is nagyon nézett rám. - Anyuék hagyták ránk.
- Rátok hagyták? Mert?
- Mert meghaltak.
Ez is ütött. Utálok beletenyerelni az ilyenekbe, most mit kezdjek vele.
- Sajnálom, nem tudtam.
- Semmi gond - nézett mélyen a szemeimbe és elmosolyodott. - Már nagyon rég volt.
Ezután kínos csönd telepedett közénk. És be is álltam kicsit. Viki meg egyre kevesebbszer állt meg nálam. Hát jó, akkor ennyi volt ma estére, fél 1, talán Mia azt az estés dolgot 2 utánra értette. Ha minden jól megy, 1 óra alatt hazaérek. Intettem Vikinek, aki két csapolás közt keserűen elmosolyodott és visszaintett. Aztán Henit is megláttam, de ő még csak a pillantást se viszonozta.


Amikor kiléptem az utcára, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. hűvösebb volt, sötétebb, halkabb. Tehát minden érzékszervem új környezetbe került. Bár még most lett vége a nyárnak, pólóban kicsit hűvös volt, meg is borzongtam. Zsebre vágtam a kezem és elindultam balra a buszmeghez. Kicsit dülöngéltem, de semmi komoly, az az állapot amikor a szellemi képességeid 100%-ával bírsz, csak a tested kavarja össze picit a kiadott utasításokat. Így lépkedtem ebben a csodálatos sikátoros, homályos környéken. Nem mentem sokat, amikor az egyik sikátorból halk sírásra lettem figyelmes. Nem érdekelt. Hadd sírjon.
- Ne... kérem... - jött hozzá a kétségbeesett, de nagyon halk és gyenge rimánkodás. Felborzadt a hátamon a szőr és egyből halálra rémültem. Hallottam már ezt. Nem ezt a hangot, hanem ezt a hanghordozást. 5 napja, a parkban. Amikor Mia nekiállt, hogy lemészárolja a Hegyet. Annak volt ilyen rimánkodása. Könyörgés az életéért, a legkétségbeesettebb hangszín, amit hallottam. És most megint hallom. Teljesen ledermedtem, a félelem apró tüskékként futott végig az idegeimben és folyamatosan hallottam a saját hangom, hogy húzzak innen a francba, amíg lehet. De valami ott tartott. Fogalmam nincs, hogy mikor vesztettem el a normális emberi túlélési ösztönöm és kezdtem el vonzódni a halálhoz, de most ez volt. Remegő testtel megfordultam és nagyon lassan a közeli sikátorhoz mentem. Egy dolog hajtott csak. Ha Mia az,  talán meg tudom állítani. Majd hagyom neki, hogy inkább az én véremből szívjon, de ne bántson másokat. Főleg ne olyan hentelős módon, ahogy azt a minap tette. De basszus félek. Piszkosul. Mi a franc van velem, hogy mégis menni akarok. Ez nem elég indok. Tényleg ennyire meg akarok halni?
Elértem a sikátor szélét és belestem. Kukák. Csak azoknak a sziluettjét láttam semmi mást. Muszáj bemennem. Francba. Kéne valami fegyver. Francba inkább el kéne húznom innen a francba! A francba már nem igaz! Húzzál be abba a büdös sikátorba! Ne most kezdjek el gyerekes lenni. Beléptem és szinte rögtön ráléptem egy gallyra, ami kigördült alólam, én meg a kukának estem, felborítottam. Irtó nagy lármát csaptam, a kuka fémesen csörömpölve felborult, felborította mellette állókat a tartalmuk csörögve, kopogva kiömlött a betonra és hangos zenebonát csaptak. Egyből tudtam, hogy itt a vég. Ha ez egy rohadt vámpír, simán felfigyel rám és nekem annyi. De nem történt semmi. Vártam. A testem remegett,  hideg verejték futott le a homlokomon és a félelem bizsergése járta át az izmaimat. Meg fogok halni. De a halál késik. Miért? mi történt? Vagy mi nem történt? Hasra fordultam és elhánytam magam. A mozdulattal ugyanis észrevettem egy letépett kart magam előtt. Ezen csúsztam el. Egy vértócsában könyököltem, a kar felső végén tépett izomköteg himbálózott. Szerencsétlen. Már megölte? Megtöröltem a szám. Túl sötét volt, nem láttam semmit. Csak azt az eleven kart, ami ott feküdt a jobb lábam mellett. És mintha csak, ha a kérésemre várt volna, a holdat takaró felhő arrébb kúszott. Telihold volt, így a sikátor egyből sokkal világosabb lett. És egyből gyomorforgatóbb. A kar csak a kezdet volt. Ott volt a többi is. Egy egész test széttépve: a lábak, a törzs, teljesen kibelezve, a belsőségek széttrancsírozva a kukákon és a falon és végül a fej. Farkasszemet néztem a halott srác rémült, megfagyott tekintetével, és a fájdalommal és kínnal, ami még az arcára volt írva. Belőle nem ettek. Őt lemészárolták. Újra hánytam. Féltem, remegtem, el akartam tűnni, de nem tudtam. A vérszopó ugyanis még nem végzett. Ott volt pár méterrel előttem, a felborult kukák közt feküdt egy lányon, aki engem nézett, könyörgő, kérlelő tekintettel tekintett rám. Arca véres volt, és innen hallottam, hogy lefetyel belőle az a rohadt vámpír. A lány felemelte kezét, kérlelt, hívogatott, nem akart meghalni. Ugyanúgy rettegett, mint én. Szemeiből könnypatakok csorogtak és ajkai néma szavakat formáltak. Becsuktam a szemem és elfordítottam a fejem, el akartam menni. Egy rohadt nagy tahó vagyok, de... de ha maradok én is így végzem. Nem akarok egy vérző, rothadó húscafat lenni, amit holnap reggel egy járókelő talál meg heves öklendezés közben.
- Kérlek... - suttogta könnybefulladt hangon a lány. - Kérlek...
Nem igaz a francba is!  Ránéztem és egyszerűen nem tudtam mozdulni. Mi a fene most ez? Miért játszanám itt a hőst? Ki vagyok én ehhez? Irodalom órán mindig toljuk a művek szereplőinek erkölcsi és erkölcstelen döntéseit, a tanárok mindig telebeszélik a fejünkkel, hogy mit kell tennünk és mit nem, mindenkiről elmondják, megállapítják, hogy hogyan kellett volna helyesen cselekedniük, de basszus ők voltak egy ilyen rohadt vértengerben? Ők állnak most belek, vér és hányadék közepette nézve egy lány haldoklását, ahogy az életet egy elvileg nem is létező szörnyeteg szopja ki? Egy széttépet holttest már van a sikátorban. Egy félholtest is. Nem leszek harmadik. Én ugyan nem!
- Kérlek...
- Fogd be! - üvöltöttem rá a lányra, aztán elborzadtam. Megijedtem, hogy most mi lesz. El kap engem is. Hát nem ironikus? Ez a karma? Nem segítek, hát én is itt pusztulok. Ránéztem a lányra, aki behunyt szemmel sírdogált és lemondott mindenről. De a vámpír. Ide se nézett. Mi van vele? Ennyire el lenne foglalva? Ennyire el van foglalva. Leköti a mámor. Valamelyik vámpírregényben olvastam, hogy ez nekik olyan mint az orgazmus. És miért is hagyná ezt abba? De akkor van esélyem... A francba. Megteszem. Szétnéztem a sikátorban, de a lábaim már annyira remegtem, hogy majd összeestem. A kezeimet tördeltem és kerestem valami fegyvert. Ott volt egy fölmosóvödör a szemétben, egy ezeréves asztali lámpa, tejes dobozok, mindenféle használhatatlan vacak. Aztán megakadt a szemem a felmosó nyelén. Felkaptam és letörtem a végét. Most kapóra jött, hogy semmit nem tudok normálisan eltörni, hosszú hegye lett a rúdnak. Ránéztem a vámpírra. Még mindig a lánnyal volt elfoglalva. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegőt. Ideje komolyan venni. Piszkosul be vagyok tojva, de muszáj. Az a lány... Odasétáltam a vámpír mögé, felemeltem a kezem, a dárda hegye az enyhén fel-le mozgó dög hátának mutatott. Na te szemét, ezt kapd ki. Lecsaptam. Beledöftem a rudat a hátába, de borzasztó volt. Ez hús. Hús, csont, inak, belek. Enyhén rugalmas és puha volt a bőr és az izomszövetek, de toltam tovább,  éreztem hogy áttörök egy bordát, és a belsőségek... Egyszerűen undorító volt érezni, ahogy széthasítom ezeket a szöveteket. Meg is érezte a kis szemét. Felüvöltött és villámgyorsan megpördült, majd belém ütött. Így még nem pofoztak fel. Csillagokat láttam és elrepültem, a belsőségekben landoltam és a föld forgott velem. Kóvályogtam, próbáltam magamhoz térni, de nem ment. Aztán rám ugrott a vámpír és lenyomott.
- Ki meri megzavarni az étkezésem?! - hajolt centikre az arcomhoz, és ahogy köpte a szavakat vér és nyál csöppek zúdultak az arcomba. Elfordítottam a fejem és láttam hogy a lány a nyakára tapasztja véres kezét és félig mászva, félig kúszva az ellenkező irányba siet. Hál istennek ő el tud menni.
- Ki vagy ?! - üvöltözött tovább a vámpír. Aztán megunta elkapta az állkapcsom a kezével és visszafordította a fejem, hogy rá figyeljek.
- Most megdöglesz - azzal nyitotta a pofáját, hogy átharapja a torkom. Undorító volt. Sápadt arc, melyen a csontok erősen kiütköztek és löttyedt bőr fedte csak, véreres szemek, kígyószembogár. Haja alig volt, visszataszító kopasz fejbőr, aminek a széleiből lóg csak ki itt-ott pár hajcsomó. Ez az undormány kapott a nyakam felé, de megállt.
- Ki vagy te? - szimatolt körbe. - A fene essen beléd. Nem ehetlek meg.
Azzal elhajított három méterrel arrébb. Nagyot nyekkentem. Azt hittem, eltört valamim. Meg se bírtam mozdulni. Ő meg fogta a belé döfött rudat és kihúzta magából. Végig üvöltött közben, de aztán csak röhögött.
- Ne menj el kislány! - vigyorgott és elindult utána. Mint a partra vetett hal tapogattam magam körül valami eszköz után, és kezembe is akadt a letört rúd másik fele. A vámpír elsétált mellettem és már nagyon rákészült, hogy kinyírja a lányt, de fogtam a botot és teljes erőmből beledöftem a vádlijába. Felüvöltött. De kegyetlenül hangosan. Majd beszakadt a dobhártyám. Négykézlábra esetlenkedtem magam, hogy elmenjek, de belém rúgott. Elakadt a lélegzetem és iszonyú fájdalommal csúsztam a lányhoz a rúgás erejétől.
- Nem volt elég, hogy meghagytam volna az életed? - üvöltözött a vámpír. - Most már nagyon felhúztál, megdöglesz te is! Nem érdekel, ha nem törvényes. Meg akartad menteni a lányt? Hát nézd mit tettél!
Azzal odament a lányhoz és felemelte a hajánál fogva. A lány sírt, rimánkodott,de semmi sem használt, a vámpír belevágta a fogát és szívott belőle. De csak kicsit. Aztán ledobta a földre. Nem értettem, de rosszat sejtettem.
- Ne...! - kezdtem. De a vámpír rám se nézett. A lány elkezdett kúszni a földön, ő meg rátaposott a lábára. A lány felüvöltött fájdalmában, aztán hangos reccsenés és eltört a lába.
- Egy! - röhögött a vámpír és most nézett csak rám. - Csak meg ne haljon mielőtt végzek.
Nem tudtam segíteni. Ott fetrengtem a földön és még az ujjamat se tudtam megmozdítani. Találkozott a tekintetem a lányéval. Tudta, hogy meg fog halni. Én is tudtam. Kövér könnycseppek gördültek le az arcán, arca eltorzult a kíntól és kezét megint kinyújtotta felém. Ha nagyon akar, el tud érni. Könny gyűlt az én szemembe is. A vámpír lehajolt és megfogta a lány másik lábának bokáját, másik kezével a térdét és egy rántással széttörte a  lábát. A lány felüvöltött kinyújtott keze leroskadt, de mielőtt még földet ért volna újra megemelte. Sírtam. Véget akartam vetni a szenvedésének, de nem tudtam. Segíteni akartam neki, most miattam szenved. Az egész az én hibám. Én vagyok a legrosszabb a világon. Próbálta visszatartani fájdalmait, de az a mérhetetlen fájdalom és kín ott hullámzott az arcán, a könnyes, elmosódott sminkű szemein. De a kezét felém nyújtotta. El akart érni. A vámpír odalépett a bal karjához és felemelte, hogy merőleges legyen a törzsével.
- Ne, kérem! - üvöltöttem rá könnyes szemekkel. A vámpír csak röhögött és továbbnyomta a lány kezét, teljesen kifordította, hangosan recsegett, ropogott és egészen a hátára tolta. A lány kiáltása a lelkemig hatolt. Könnyes szeme az enyémbe fúródott. De jobbját nem engedte le. A vámpír most azt vette kezelésbe. A szörny nyújtott karját, hogy megragadja azt az utolsó, még élettel bíró testrészt. De ekkor fény villant és a vámpír karja leszakadt. Vér spriccelt spriccelt az arcomba és a kar a lány mellett esett le a földre. Mindannyian értetlenkedve néztünk fel. A vámpír mellett szinte közvetlen közel, nekiszegezett ezüstös pengés katanával egy lány állt. Egy lány elegánsan megkötött hosszú barna hajfonattal, ami jobb válla fölött mellére volt dobva. Baljában pisztolyt tartott, amivel egyenesen a vámpír fejére célzott.
- Ribanc! - sziszegte a vámpír.
Heni lőtt. Az első golyó telibe kapta a vámpír szemét, a második elől már elugrott, de felszántotta az arcát. Nem a lányra támadt, menekült. Heni gyorsan ránk nézett, majd a vámpír után eredt. Hihetetlenül gyors volt. Már-már nem emberi.
Közben a lány megérintette az arcomat. Összerezzentem és felé fordítottam a szemem. Engem nézett kék szemeivel, és bár tele volt fájdalommal és szenvedéssel, láttam még valamit, amitől megrendültem. Újra könnyek gyűltek a szemembe, és elakadt a torkom. Gyenge kezével végigsimította az arcom és utolsó erejével még kimondta:
- Köszönöm - és lehunyta a szemét.
Hangosan zokogni kezdtem. Miért? Miért kellett meghalnia? Miért kellett így meghalnia? Remegtek az ajkaim, folyt a taknyom. Miért? Miért? Én csak segíteni akartam neki.
- Nyugodj meg - tette rám a kezét egy másik lány. Felnéztem és Viki volt az. Végtelen bánat volt a szemében. Nem bírtam.
- Meghalt - sírtam tovább neki. - Meghalt miattam. Megöltem. Miattam szenvedett.
A lány mellém térdelt, megemelt és átölelt.
- Ez nem igaz - mondta halk, lágy hangján, de erőt adott. - Te meg akartad menteni. Mindent megtettél, amit tudtál.
- Hogy lehetnék nyugodt?! - zokogtam fel újra. - Megkínozták, szenvedett, meghalt.
- És megköszönte neked - tolt el magától Viki és belém fúrta szemeit. - A szenvedése közt te voltál neki a remény. A fény, az utolsó mentsvár. Elért téged. Még halála előtt elért. Át tudta, adni, el tudta mondani, neked, hogy hálás neked, amiért itt voltál neki az utolsó perceiben. Megmentetted őt a tényleges kínhaláltól. Megmentetted.
Nem tudtam mit felelni. Csak sírtam és sírtam. Lassan visszatért az erő belém. Viki átkarolt és szorosan magához ölelt. Fogott és én kapaszkodtam belé. Ő tartotta bennem a lelket. Láttam, hogy közben Heni elintézi a szörnyet. Nem kapkodott. Az indulatok ő benne is forrtak. Láttam. Láttam minden mozdulatában. A szemében a haja lengésében. A mai hold fénye mindannyiunkat leleplezett. Nem ölte meg egyből a vámpírt, pedig meg tudta volna. Telelőtte golyókkal, hadd szenvedjen. Aztán lemetszette a végtagjait. Brutális volt. De nem tudtam hibáztatni. De nem is éreztem megnyugvást tőle. Végül megölte. Egy karót döfött a földön vonagló törzsbe és az elégett. Vége volt. Szörnyű csend telepedett a sikátorba. A halál csendje. Odajött és leült hozzánk. A lányra tette kezét, behunyta a szemét és elmormolt egy imát.
- Rendben vagy? - kérdezte, mikor végzett. Kitöröltem a könnyeimet a szememből és bólintottam. Heni egy flaskát vett elő és odanyújtotta.
- Igyál!
Elvettem, és miközben lecsavartam a tetejét, a lány holttestét néztem. Újra könnyek szöktek a szemembe, de csak néztem.
- Köszönöm! - azzal lehunytam a szemem és felhajtottam az italt.