Megtallàk

Késő este volt már.  Egy hete itt vagyok és várom a percet.  A percet, melyben a bosszú beteljesedik.  Nézni az eget,  és várni a csodát, mely úgysem jön el,  az a legrosszabb dolog az egész világon. És én mégis vártam. Vártam, Hogy a nap,  nem kel fel.  De, újra virradt, és tudtam,  hogy semmi sincs veszve.

A kis családi ház tökéletes volt.  olyan hely,  ahol szívesen nevel gyerekeket az ember. A kis szőke lányka az udvaron szaladgált.  Egy nagy,  mégis szelíd kutya rohangált mögötte.  Nem tudtam ellen állni. Kezem lábam ösztönösen cselekedett. Ki szálltam a kocsiból, és a nagy cseresznye fa mellől néztem, ahogy az ártatlan kis lányom ott szalad az udvaron. A gyermek, akit ki téptek a karomból, akit évekig egyedül neveltem. Az álmaim, az életem a mindenem. A földre szerettem volna rogyni Bent hibáztatva, de nem tettem. Csak néztem a gyönyörű lányom,  és ott abban a percben úgy éreztem ,  hogy újra élek.
Nem tudtam magamtól elszakítani a látványt, hogy ennyi év után újra látom, de azt tudtam,  hogy nem engedem el. Ebben a pillanatban fordult ki a házból Ben. És oda hívta magához Anát.