A vágyak

Az, hogy újra láttam, nem okozott eksztázist. A szivem, kissé hevesebben vert, de semmi egyéb. Valjon kihalt belőlem minden érzés? Nem, azt nem hiszem. Vagy lehet. Hogy az,  hogy vérbe fagyva küzdöttem, az utcán az életemért, amíg Andrew meg nem mentett megölte azt aki voltam.
Az a lázadó fiatal lány sosem jön vissza. Meghalt azon a karácsony éjszakán.
Másnap reggel kinn álltam a mólón Zamárdi felsőn, és néztem magam elé azon tűnődve, hogy évekkel ezelőtt még az esküvőm napján voltam itt.
És a kis pavilonból az a szám szólt,  ami aznap. Tudtam, hogy itt van. Éreztem, mielőtt még meg szólalt volna.
- Tudtam, hogy itt talállak.
- Tudtam, hogy meg találsz.
- Szóval akkor most mi lesz?
Nem válaszoltam. Megfogta a kezem, és a pavilonba húzott, át fogta a derekam,  mintha csak hozzám tartozna,  és ugyanúgy táncolt velem mint akkor.
- Ha már meghalok, akkor legyen értelme.
- A halálod nem egy értelmetlen dolog. Neked meg kell halnod.
A szám a vége felé járt.
- Tudod, hogy megbantam amit tettem.
- Tudod szoktam még álmodni. De egyszer fel kell ébredni.
- Mi lenne,  ha egyszerűen csak álmodnál tovább?
- Megölted az álmaimat.az az ember aki voltam, meghalt hat évvel ezelőtt.
- Sajnálom ami történt.
- Nem sajnálni kell, a kést nem kellett volna belém mártani.
Lefejtettem magamról a kezeit és szokás szerint magam mögött hagytam.