Hajsza 3

Ana felkapta a fejét, és az apjához sétált.  Ben pedig hirtelen oda kapta a pillantását,  ahol álltam,  tudta, hogy meg fogom találni. Tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni, hogy elvette a gyermekem.
Lassan indultam felé, és nyitottam ki a kaput.  Még mindig nem szolt.  Ana pedig csak állt és nézett engem.  Amikor az arcomra pillantott tudta,  hogy ki vagyok.  Olyan volt mint én.  Le sem tudtam volna tagadni. A szeme volt csak zöld de az arca az enyém.
Rám nézett,  össze szorította az ajkait,  úgy ahogy én szoktam.  Düh áramlott belőle,  megfordult,  és bement a házba.
-szóval itt vagy.
-tehát itt vagyok.
-Anáert jöttél?
-Nem csak érte jöttem. Hoztam neked valamit.
- Azért kár bepiszkolni a kezed. Nemsokára úgyis meghalok. 
Rá néztem úgy ahogy csak rá tudtam régen. Abban a pillanatban ugyan az a fiatal lány voltam. De csak abban a pillanatban. - Ugyanaz, mint anyámnak.
Nem éreztem semmit. Csak szánalmat.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnállak. Mert már rég kinőttem belőle.  Bennem irányodba nem maradt más csak a harag.
-Barbi szeretném ha...
-Mit? Hogy üljek az ágyad szélén amíg meg nem halsz?  Fogni a kezed és reményt adni. Hogy túl éled? Mit szeretnél Ben?  Hogy hazudjak?
-Azt szeretném. Ha megölnél.  Mielőtt rosszabb lenne.
A döbbenet végig söpört rajtam. Nem hittem el, hogy tényleg ezt mondta. De ezt mondta.  És abban a pillanatban úgy éreztem nem fogom megtenni.
-végig fogom nézni,  ahogy meghalsz.  De segíteni,  azt nem fogok.

O,  igen milyen egyszerű elbújni a dolgok mögé és nem nézni előre.  O,  igen,  milyen szép dolog ülni a Balaton partján, és nézni.
Nem hagyhatom hogy a szívem fel engedjen,  hogy a fagy, mely körbe vonta, lassan olvadjon fel. Ben lassan meghal,  és a világomból,  Anán kívül nem marad semmi.
Olyan mintha nem is lett volna.  Mintha Ben,  sosem hagyott volna el,  sosem vert volna össze, Andrew sosem talált volna meg.  Ana jó anyja lettem volna,  és akkor ma talán más lennék. Nem lennék szívtelen,  nem lennék gyilkos, és sosem szomjaznék más vérére.