Megbocsátás

Lassan kezd kitisztulni a fejem. De minél több dologra emlékszem, annál jobban fáj.
Nyöszörögve kelek fel egy padról. A pad ütött-kopott, összefirkált. Picit be is fogta a ruhámat. Sírhatnékom támad, ahogy magamra nézek.
Egy pályaudvaron vagyok, de egyáltalán nem ismerős a táj. A fejem lassan kezd kitisztulni, kutatva nézem át a zsebeimet. Megtaláltam a cigimet. Rágyújtok. Jól esik testemnek ez a káros szenvedély. Drága is, káros is, mégis jó valamire...

Felállok, leporolom magam és szitkozódom. Szidom azt, aki filcet ragadott és összerajzolta a padot. Bezzeg ha az Ő ruhája lenne. Mindegy végülis, annyira nem látszik, vagy csak én nem látok még annyira tisztán. Csak jöjjön ki valahogy. Haza kéne menni. De hol vagyok?!
Körbenézek. Két sínpár, egy előttem, egy pedig mögöttem, és egy végelláthatatlan peron.
Kezemet végighúzom arcomon, egy elfolytott morgást hallatok. Elindulok a keskeny betonúton, reménykedek közel van az otthon
Fáj mindenem, a derekam, a lábam de főleg a fejem.
Meglátok egy oszlopot, sietve lépek oda, hátha kiírják, hol vagyok. De tévedtem. Csak egy idős néni kézírásos, megkopott cetlije van kint, melyen keresi Kormi nevű macskáját.
Hitetlenkedve szétnézek, hát hogy a jó égbe jutott ide az a nő?! Továbbra sincs sehol semmi, se lépcső, se kiút, se semmi. Különbenis a sínek közvetlen közelében betonfal van. Az is össze van firkálva.
Ránézek a nadrágomra, és tudom, ha hazaérek megpróbálok valamit kezdeni vele.
A peronút még mindig végelláthatatlannak tűnt. Nincs kedvem sétálni. Kilépek óvatossan a sínhez, körbenézek. Reménykedek, hátha jön a vonat, de hogy kerültem én ide, este egy buliba voltam, és kocsival. A saját kocsimmal. Nem jön semmilyen vonat. De szerintem még csak az a macska se merészkedne erre.

A sínre lépek, lábam meg-megbotlik a nagyobb kövekben, mire eljutok a falig. Lábujjhegyre állok, így legalább kilátok. A fal mögött minden kopár volt, száraz. Sehol egy fa, egy ház. Egy hangot hallok:
- Szia! - olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam megszólalni az ijedtségtől. A hang irányába fordulok. Egy 8 év körüli kisfiú az.
- Látom még új vagy itt.
Zavartan bólintok a kérdésre, egyáltalán mi az az itt?!
Óvatos léptekkel megindulok felé, mikor a peronhoz érek mosolyogva nyújtja a kezét, hogy segítsen. Leülök a földre, és bosszúsan a nadrágomra nézek.
- Annak már mindegy - mondta a fiú, kitalálva a gondolataimat.
- Hol vagyok?
- Az Ítélet földjén.
Elég meglepődött arcot vághattam, mert a fiú elmosolyodott.
- Én se régóta vagyok itt. Várom a vonatot.
- Hogy kerültem ide?
- Csukd be a szemed, és gondold át az estédet.

Megteszem amit kér, talán rájövök, hogy hol vagyok most.

Egy buliba indulok. Szépen felöltözöm, utolsó pillantás a tükörben, nagy sóhaj, majd hallgatom barátomat, aki fél órája azt mondogatja, hogy el fogunk késni. Nem értem őt, ha mondja, ha nem, ígyis-úgyis el fogunk késni. Gyorsan felveszem a cipőmet, és kiszaladok a kocsihoz. Beülök és becsatolom a cipőm pántját. Barátom is beül mellém a kocsiba, még mindig zsörtölődik.
A negyed órás úton végighallgatom, hogy a nőknek miért kell mindig késniük mindenhonnan, és ez biztos valami genetikai hiba.
Végre megérkeztünk, azt hittem sose fogunk. Leállítom a kocsit, és mikor kiszállok, egy erős kéz fogja meg a karomat, már fáj. Barátom húz, hogy siessünk. Hiába mondom, hogy engedjen el, az nekem már fáj, meg se hall, csak húz előre. Végre odaérünk az ajtóhoz. Elengedi a kezem, megkönnyebbülve fogom meg a karomat, ahogy kiszabadult az ujjak szorításából. Nekitámadok, hogy ne rángasson, és többet ne merjen nekem fájdalmat okozni. Megüt. Az arcomhoz kapok. Érzem visszafordíthatatlanul elkezdek sírni. A szemébe nézve látom, hogy megbánta tettét, de nem érdekel, hisz megütött.
Elindulok gyors léptekkel a kocsi felé.
Hátulról magához szorít:
- Ne haragudj!
Megcsókolja a nyakamat:
- Szeretlek!
Kitépem magam a szorításából, és futok a kocsiig. Fülemben még mindig ott cseng a szó: szeretlen.
Beülök a kocsiba, elhajtok. könnyeimtől nem látok, ez lett a vesztem.

Éles fájdalom hasít belém.
- Meghaltam.
- Még nem. Rád szükség van! Te döntöd el mi legyen a jövőd. a sorsod te irányítod. Nézd!

A barátom az, egy kórházban van. Vörösre kisírt szeme, se megfáradt tekintete van. Egy üvegfal mögött áll. A másik oldalon én vagyok. Minden oldalamon gépek vannak.
Belép az ajtón barátom, zokog. Leül az ágyamra és megfogja a kezem. Azt hajtogatja, hogy sajnálom, míg a sírástól el nem csuklik a hangja.
Sajnálom őt, sajnálom az egészet, nem akarok mást, mint átölelni Őt.

- Nekem most el kell mennem - mondja a fiú.
- Vissza akarok menni, én nem akartam hogy ez legyen.
- Gyere velem, szállj fel rá - utat a hátam mögé. Ledöbbenek, hogy kerül ez ide, hisz ez egy mozdony, és én észre se vettem. Felszállok rá, az ajtóból visszanézek a fiúra.
- Én nem mehetek veled - hangjából a szomorúság érződik - Nekem nem lehet. A másik irányba megy az én vonatom.

A mozdony szép lassan elindul velem, a fiútól elköszönni se tudok, mert hátat fordít nekem, és elindult a másik vonathoz. Nézem, míg egyre kisebb nem lesz alakja, majd végülis teljesen eltűnik. Bemegyek a kabinba és leülök az ülésre. Elalszom. Valaki megszorítja a kezem. Fájdalmasan nyöszörgök egyet, majd megszorítom a tőlem telhetően a legjobban a kezet. Kinyitom a szemem. A barátomat látom. Szeme megtörten csillog, az arca beesett, az egész teste fáradtnak tűnik.
- Szeretlek - ejtem ki e szót alig halhatóan, mégis az Ő füléhez már úgy jutott el, mint egy kiáltás.
Egy mosoly fut végig az arcán. Átölel. Teste remeg. Arcomon érzem könnyes arcát. Kezemmel még mindig szorítom a kezét.
- Szeretlek - súgja a fülembe elcsukló hangon.