Még mindig

A házat lenge szélfuvallat járta át a kinyitott ablakokon keresztül. Felemelte a szilánkokat, megtáncoltatta őket a padlón, hogy újra elengedhesse őket. A milliméteres üvegdarabok a nappali közepén elhelyezkedő széttörött üvegasztal által terítették be a tisztára sikált fapadlót. A jobb oldali fal mentén állt egy komód. Tetejét bekeretezett képek foglalták el. A birtokosa nagy hangsúlyt fektetett rájuk életében, hiszen nyoma sem volt egyetlen egy porszemnek. A helyiségben viszont nem a rendetlenség volt a különös, hanem egy ember. Egy ember, aki ott feküdt az asztal darabjai között, holtan.

Ott álltam mellette. Az izzadságtól nedves kezemben tartottam az elsütött fegyvert. Egy röpke pillanat volt, amíg a töltény átgázolt a termen, és belefúródott a szívébe. Nem könyörgött, nem kiáltott, némán rogyott össze.

Ott álltam mellette, arcomról peregtek le árva könnycseppjeim és éreztem, hogy fáj. Térdemre ereszkedtem, kezemben erősen szorítottam a revolvert.

Másik kezemmel végig simítottam fehér, hideg arcbőrén. Égszínkék tekintete pedig a semmibe meredt. Nem csillogott se az örömtől, se az élettől, semmitől.

Nagyon régóta vártam azt az alkalmat, hogy előttem essen össze, de mégis fáj.

Megöltem. Én voltam az - az ember, aki végzett vele. Én voltam, vagyok és leszek a gyilkosa. Másoknak akartam jót, hiába, hiszen én lettem a rossz. Gyűlöltem őt, pedig könnyeztem. Magamat sajnáltam, tönkretett a félelem, majd a várakozás, hogy mikor jön el az idő. És mikor elérkezett, sajnáltam a férfit is, akit rezzenéstelenül öltem meg. Addig a pillanatig hittem, hogy nem hiába rázkódtam a félelemtől, a szenvedéstől és, hogy nem volt kár menekülnöm. S hogy talán évek múlva újra visszakapom az elveszett boldogságot.

A kezem még mindig rajta nyugodott. Lassan lecsuktam a szemhéjam és merengtem emlékeimben.

Láttam magam újszülöttként édesapám karjaiban. Láttam magam anyukám gondoskodása mellett. Láttam, ahogy reménykedem és álmodozom. Láttam magam a barátaim körében ülve, boldogan, szívből kacagni. Láttam a szeretteimet könnyezni és aggódni. Láttam az életem, ami megváltozott attól a perctől kezdve, hogy megtudtam: megölöm vagy meghalok. Éreztem, hogy soha nem leszek már a régi önmagam, hiszen a sors számomra kegyetlen életet szánt.

Ahogy észbe kaptam, az emlékek elpárologtak, a kezem még mindig a halott arcon pihent. Már semmihez nem volt erőm.

Megöltem. Meg kellett tennem. Erről szólt az életem. Tudtam, hogy eljön az a nap, amikor a gyilkosává válok. Azért mentem el azon az éjszakán, hogy megtegyem azt, amire más nem lett volna képes, csak én. Végezni egy emberrel, hogy mindenki nyugodtan éljen, hogy végre én is. Szabadságot mégsem éreztem, csak keserűséget, önmarcangoló tehetetlenséget.

– Megöltél, mégis te vagy az egyedüli áldozat – suttogta egy ismerős hang a kihalt falak közé.

~

Én, Naomi Larson verejtékben úszva ültem fel hálószobám ágyában. Rémálmom volt, a legszörnyűbb rémálmom. Majd’ három évvel ezelőtt végső győzelmet arattam Leon  – az igazságtalan, kegyetlen, de irgalmas és hataloméhes albán maffia vezér – felett. Azóta minden éjjel arra riadtam fel, hogy ismét átélem azt az éjszakát. És minden álom úgy végződött: Naomi Larson alul maradt a csatában.

A végső küzdelem után, a nappalaim üressé váltak, az éjjeleim pedig rémálmot hoztak. Gyűlöltem magam emiatt. Egy olyan teher nyomta ismét a vállam, amit nem tudtam megoldani önerőből.

– Mindegy – gondoltam – ha ez az ára annak, hogy Leon kilépett az életünkből, akkor, ha beleőrülök is, de megfizetem.

– Szerinted el múlnak valaha is a rémálmaim? – kérdeztem anyámtól, mikor belépett a redizenciámba, de nem vártam választ, mert láttam, ahogy a szeme könnybe borult.

– Soha – válaszolt Leon a fülembe.  – Örökké kínozni foglak, mert gyenge vagy és sebezhető. Te tényleg azt gondoltad, hogy legyőzhetsz?

Én, Naomi Larson verejtékben úszva ültem fel hálószobám ágyában. Rémálmom volt, a legszörnyűbb rémálmom. Majd’ három évvel ezelőtt végső győzelmet arattam Leon  - az igazságtalan, kegyetlen, de irgalmas és hataloméhes albán maffia vezér - felett. Azóta... még mindig... a mai napig a férfi diadalmaskodik felettem.