Második esély

Második esély

„Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre.”
Pittacus Lore

Ahogy John úton volt a szobája felé. Vivien ajtaja előtt, nem megszokott neszt hallott.
Szegény lány! Mennyire szenved! Miért nem írnak fel neki orvosi marihuánát? Vagy a metamfetaminból készült Desoxyn-t? Az legális, és gyerekeknél is alkalmazzák. Attól mindjárt boldogabb lenne az élete! Csak bevesz egy tablettával és máris – elkezdett vigyorogni -  derűlátóbb – gondolt vissza a saját „boldog” életére. Mondjuk a mariska is jó, csak arra kell vigyázni, hogy idővel ne kívánjon meg valami erősebbet. Nem úgy, mint én – ahogy ez eszébe jutott rögtön lefagyott a vigyor róla.
Még csak tizenhét, kiskorú. Várnia kell, amíg be nem tölti a huszonegyet – gondolkodott el a lányon. – Vagy inkább ne! Ne várjon semmire, csak élje az életét. Mert, hogy ha ilyen szerek a hatalmába kerítik, akkor nagyon nehéz lesz leállnia velük – előtörtek az emlékei a több napos szenvedéséről, amikor már nem kaphatott többet a megszokott kokain adagjából. Biztos volt benne, hogy azt nem éli túl!
Talán jobb lenne, ha fájdalom helyet a hálára figyelne. Ha az álmait leírná, abból még egy könyvet is kiadhatna! Elvégre túlélt egy nem szokványos, halálos betegséget! Újból él, vagy még mindig, és ez ritka. Kapott egy második esélyt. Mint ahogy én is - megrohamozták a fiatalkori emlékei - Ha akkor nem tartóztatnak le, már rég a föld alatt lennék.
Megállt. Sóhajtott egy nagyot. Visszafordult. Beszélek vele – gondolta és kopogott.

Vivien, éppen toples ült a számítógépe előtt, és a melleit simogatta. Meghallva a kopogást, megijedt. A francba! Ki a fene keres ilyen késő este? – mérgelődött magában - Pont a legrosszabbkor. Pedig már Roughwolf is mutatott volna valamit magából!
Online volt, livechatelt és a Roughwolf nevű barátjával írt. Éppen egymás testét akarták volna felfedezni, és ő ahhoz volt „öltözve”.
Írt neki, hogy egy perc múlva folytatják, de most kopogott be hozzá valaki. Gyorsan magára kapta a blúzát, és sietve ajtót nyitott.
-    Te vagy az? Anyám küldött? – kérdezte meglepetten, amikor meglátta a kertészt. Ő volt az utolsó, akit várt.
-    Szia. Nem, dehogy is! Magamtól jöttem. Bemehetek? – Jobb, ha mások nem hallják, amit mondani fogok – gondolta. Nem akarta mindenkinek végigszajkózni az életét.
-    Ha nagyon akarsz! –  szólt Vivi egy kissé kényesen, és jobban kitárta az ajtót. John gyorsan belépett, és magukra zárta.
Miért van félre gombolva a blúza? – nézett végig a lányon döbbenten. Majd amikor rápillantott a gépére, és látta, hogy melyik weboldal van nyitva, rájött és csak mosolygott magában. Hát persze, tizenhét! Csak úgy dúlnak a hormonok. Egy perccel később megszólalt.
-    Tudom, ezt már sokszor hallottad, de nagyon sajnálom ami veled történt. Ilyet senki sem érdemel – Vivi ezt hallván vágott egy grimaszt, de a kertész folytatta mondanivalóját. - Arra gondoltam, hogy könnyebb lenne, ha nem a fájdalomra koncentrálnál. Tudod,... 
-    Elég nehéz nem arra koncentrálni! Rettenetesen megőrjít! Nem hiszem, hogy tudnád miről beszélek, mert senki nem él ilyen fájdalomban! – fakadt ki magából Vivien John szavába vágva. 
Mint a nagyanyja! Még akkor is, ha nem vér szerinti rokonok. Annak is hiába beszél az ember, úgyis a sajátját hajtogatja! – jutott John eszébe - De meg van! Ez volt az a bizonyos mondat, amit váram tőle! Végre megmutathatom neki! - lassan elkezdte kihúzni ingét a nadrágjából, miközben beszédét ott folytatta, ahol abbahagyta.  
-    Észre kellene venned, hogy nem csak neked van bajod. Ha tudatosítod, hogy másoknak is van valamilyen egészségügyi problémája, akkor tudni fogod, hogy egyáltalán nem vagy egyedül – mondta, miközben már az ingét gombolta ki. Ezt a szöveget ő is végighallgatta az elvonón, de arra nem gondolt, hogy ez még neki is jól fog jönni. 
A lány, ahogy meglátta, hogy a kertészük a szobájában kezdett el vetkőzni, bepánikolt.
-    Jesszus úristen! Mi a fenét csinálsz? Mondd, hogy nem azt akarod csinálni, amire gondolok! – élcelődött az ifjú hölgy - Vagy te komolyan gondoltad azokat a provokációkat? Azt hittem, tudod, hogy csak heccelek. De azt azért csináltam, mert majd meghalok az unalomtól! – mondta ijedten és így folytatta:
- Sajna még nem állok készen arra! Nekem csak a szám jár! – pánikolt és becsukta a szemét. Egyáltalán nem rossz pasi, annyi szent! Nem is néz ki negyvennek! – gondolta magában Vivien, majd folytatta:
-    Oké, jól van, megleckéztettél! Soha többet nem foglak bosszantani! Ha gondolod a szemed elé sem kerülök! Légyszi, ne erőszakolj meg! – mondta Johnnak reszkető hanggal és csukott szemmel.
-    Nyugodj meg! Egyrészről, soha ne mondd, hogy soha. Másrészről, miért akarnálak megerőszakolni? Nem vagyok perverz! Harmadszor, én a te helyedben a számítógépet az ajtónak háttal helyezném. Akkor a vendégeid nem látnának, hogy milyen oldalakat böngészel. – mutatott a gépre - Valójában, csak meg akarom neked mutatni azt, amit senkinek sem mutatok szívesen.
John, mire végig mondta, addigra már levetkőzött, ott állt az ijedt lány előtt. Majd amikor észrevette, hogy a leányzó semmit sem lát, megfogta reszkető kezét, és maga vezette. Rátette a kis kacsóját, végigsimította a lány tenyerével, hogy érezze, milyen a felülete.
-    Te jó ég! Ez beton kemény, és hatalmas! – kiabálta Vivien csukott szemmel - Miért ilyen érdes? – kérdezte meglepődve, amikor engedte, hogy a kertész irányítsa.
-    Nyisd ki a szemed nyugodtan, nem fogsz megvakulni! – mondta John, majd pimasz mosolyát felöltve hozzátette: Remélem!

Jean, a komornyik már a szobája felé ment. Elvégezte az összes betervezett dolgát a házban, és ahogy minden este kilenc óra körül, visszavonul a szobájába aludni.
Hát ez a nap is véget ért. Holnap jön az újabb. Valahogy egyre nehezebb. Az ötvenedik születésnap után már szinte minden. Az ember nem él, hanem csak vonszolja magát napról-napra. Milyen kár, hogy egyszer minden elmúlik – merengett az idős komornyik. Lassan ballagott a folyosón nyögésekre lett figyelmes a Kishölgy szobájából. Ahogy a lány szobájához közeledett, annak ajtaja kinyílt. A kertész – szétgombolt ingben - jött ki onnan. Megfordult, és ezeket mondta a szoba lakójának:
-      Ez volt az első, és az egyetlen alkalom! Megegyeztünk? Senkinek egy szót sem! – adta ki az utasításokat John. Vivien pedig ott állt mögötte, enyhén félregombolt blúzban, kipirosodott arccal, enyhén lihegve, és csak bólogatott. John  anélkül, hogy észre vette volna a komornyikot, átszaladt a saját szobájába.
Mi a fene folyik itt? – gondolta Jean. -  Tudtam, hogy ez a kertész veszélyes! Nem kellett volna őt felvennie az Asszonyságnak! Vagy tán azért vette fel, hogy a szeretője is legyen egyben? Miért nem tudtam, hogy még a lányával is osztozik? Én is voltam kanos kisfiú, de felnőttként nem tettem a magamévá egy gyereket sem! De ha hozzám is benyit, úgy tarkón vágom, hogy reggelig nem áll le! Milyen iszonyatos világban élünk! – mérgelődött Jean, akinek egyáltalán nem esett jól, hogy ezt nem vette észre korábban. Neki mindig tudnia kell arról, hogy mi történik a házban! Függetlenül attól, hogy mi az.