Lunaria

A nevem Lumina.....

Sokan álmodnak arról hogy különlegesek legyenek,hogy fontosak, hogy híresek és közkedveltek legyenek..
Hát én nem álmodok erről,  mégse tehetek róla , valahogy a pusztán a létezésem már különleges. Édesapám maga Odin isten , míg édesanyám Iris istennő. Ezzel nincs is baj és nem is lenne, ha szeretnének . Ám az élet úgy hozta hogy engem a földre küldtek..egy laboratoriumba, ahol kisérleteztek rajtam. Hogy mikor és hogy kerültem oda? Kicsi voltam , így erre nem emlékszek....

Életem első 16 évét itt töltöttem és nincs is értelme részleteznem az ottani életem. Elmenekültem,igen el messzire onnan. Magam se tudom hova ,de el.Valahova jó messzi városba.. Kis apró város volt ez valahol a világ végén, vagy csak számomra világ vége ez a hely. Igazándiból csak 3000 lakos van ott? Szerintem csak annyi, de nem is töltöttem ott egy hétnél tovább. Városról  mesélni se tudok mivel oly rég volt ez már hogy nem is emlékszek rá milyen is volt a város. Annyira emlékszek hogy modern egy város .

Na igen ez eddig egy egyszerü történet lenne , na de mitől fantasy?  Tudni kell hogy még nem mondtam de 3556ban járunk jelenleg.

Akkor ez scifi nem? Még az. De nem sokáig. Miután apám Odin megtalált fizikailag elpusztitott engem, ám a lelkem meghagyta ,sôt új testet adott nekem . Majd egyszercsak egy kis városban ébredtem. Természetesen emlékeimtől megfosztva egy huszas éveiben járo női testben.  Ezután éltem 15-18 évet , majd megint eljött, megölt és újra kezdtük az egészet.

Ez ment egészen addig míg  egy hercegnő tökéletes másolata nem lettem. Sokadik életemben egy laborban ébredtem , ahol egy huszas éveit taposo férfi ült. Ahogy a szemeim kinyitottam az első ő volt kit megláttam. Egészen jól kinéző férfi,  fekete haj mely a válláig ér, tengerkék szem melybe ha belenézel valami oknál fogva szomorúságot látsz. Sápadt arc és hófehér bőr . Mivel ült így magasságát nem tudtam megállapítani , de véleményem szerint 180-190 centi lehet. Vagy nem. Így jóformán méregetem szemeimmel őt...

- Re..Resplecht szerelmem!

Szól hozzám a maga mély , szomorú hangján. Kissé megis sajnáltam őt . Viszont nem vettem észre hogy nekem beszél tényleg egészen addig míg megnem fogja a kezem.

- Szerelmem , kérlek szólalj meg!

Lassan odatérdel mellém és szemeimbe néz

- Öh szia..

-Resplecht jól vagy? Ugye tudod ki vagyok? Olyan ijedtnek tünsz!
- sajnálom de nem emlékszem rád....


És így kezdödött el életem azon szakasza amelyet nem kívánok senkinek....