Lost in your arms... 2/2

2.

Két nap telt el azóta, hogy Keijo úgy elbánt velem. Az arcom kezdett javulni, de még mindig látszódott a két pofon nyoma. Tudtam, ha elmúlik, vissza kell mennem dolgozni, s már előre a félelem fogott el hiszen bármikor megteheti ezt velem újra és újra. Valamit tennem kellett, valakinek szólnom kellene erről az egészről, de mégis kinek? Akiben megbíznék egy utolsó tapló és úgyse hinne nekem, bármennyire is szeretem. Ilyen kérdésekben mindig is kegyetlen volt. Biztosra vettem, ha Nico megneszeli a dolgot, annak következményei lesznek. Nem csak Keijora nézve, mert abban biztos voltam, hogy ő sem úszná meg szárazon, hanem rám nézve is. Ennyire már ismerem Nicot. Nagyon büszke és nagyon makacs is. Nem véletlen borzongok meg, akárhányszor csak eszembe jut szúrós tekintete egy-egy balul elsült mondatom után. Én mondom, azokkal a szemekkel simán ölni lehetne. A másik lehetőségem Frank, de ahhoz el kellene neki mesélnem mindent, és nem tudom, hogy reagálna az egészre. Mindemellett ha mégse fogadná olyan jól a dolgokat, mint ahogy én azt szeretném, még a barátságát is elveszíteném. Attól nem tartok, hogy ez az állásomba kerülne, mert ennyire már ismerem. Franknél az üzletben nincs sem barát sem személyes kapcsolat. Nagyon komolyan veszi a munkáját, ezért is olyan sikeres, mint amilyen.

Kimentem hát a teraszra, majd leültem, s csak bámultam magam elé. Remek idő volt, a nap kellemesen sütött és sugarai megcirógatták arcomat. Ekkor jutott eszembe a zsebembe lapuló mobilom. Két nap után végre bemerem kapcsolni, s már előre tudom, hogy vagy kismillió nem fogadott hívás és sms-ek egész hada fog fogadni. Igazam is lett. Az sms-ek többsége Nicotól jött, de nem volt kedvem neki visszaírni. Kitöröltem hát mindent, majd letettem telefonom magam mellé. Nem volt kedvem sem magyarázkodni, sem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és minden a legnagyobb rendben lenne, de tudtam, hogy úgysem úszhatom meg ennyivel a dolgot.

Ismét bementem a lakásba, bevettem még egy nyugtatót és lefeküdtem aludni. A gyógyszer megtette hatását. Alig tíz perc elteltével úgy aludtam, mint akit leütöttek.
Álmodtam. Két erős kar ölelt magához, s egy ismerős illat zárt körbe. Nico feküdt mellettem, s csak némán ölelt, én pedig úgy szívtam magamba bódító illatát, mint a szivacs a vizet. Jól esett az ölelése és nem akartam elengedni. Megnyugtatott. Karjai közt újra biztonságban éreztem magam. Lassan kinyitottam szeme és az álom, mely eddig oly megnyugtatóan vett körbe valósággá körvonalazódott a félhomályban. Nico tényleg ott feküdt mellettem és engem nézett. Szemei, mint mindig most is tele voltak élettel, szenvedéllyel, s kellemes melegséget sugárzott a mogyoróbarna szempár.
- Szia… - mosolyogtam, és hirtelen még csak eszembe sem jutott, hogy a bal szemem alatt egy elég szép duzzanat húzódik.
- Jó reggelt csibém – csókolt meg gyengéden. Még sosem láttam őt ilyenek. Lehet, tudja mi történt azon az éjjelen? Villant át agyamon a gondolat, és amilyen gyorsan csak tudtam felültem az ágyba.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- Aggódtam érted. Két napja hiába kereslek, nem tudlak utolérni. Azt hittem haragszol rám valamiért, mikor véletlenül meghallottam bent a műteremben, hogy beteg vagy. Gondoltam eljövök és kikúrállak… - húzódott ajka egy kaján mosolyra, amiből én már rögtön tudtam, hercegem mit ért a kikúrálás szó alatt, s akarva akaratlanul is hangosan felnevettem.
- Bolond vagy – mosolyogtam.
- Te teszed ezt velem…
- Persze… az ózonlyukat is én gyártottam…
- Tényleg? – kérdezte komoly képpel, és olyan hanglejtéssel, hogy az ember már-már tényleg elhitte neki, hogy elhiszi ezt a mesét is.
- Hülye… - mondtam határozottan, de pár perc néma csend után már nem bírtam tovább és ismét nevetni kezdtem. Napok óta ezek az első olyan pillanatok, mikor felszabadultnak érzem magam. Ekkor forró ajkak tapadtak ajkaimhoz, némaságra kényszerítve ezzel, s mire észbe kaptam Nico nyelve már vad csatát vívott az enyémmel, s egyik keze derekamon játszadozott pólómmal, míg a másik gyengéden simogatta arcom. Semmi nem törhette meg ezt a pillanatot, legalábbis azt hittem, mikor hirtelen nyilallást éreztem arcomba. Hangosan felszisszentem és a hirtelen jött fájdalom egy könnycseppet csalt szemembe.
- Mi baj? - kérdezte aggódva.
- Semmi, csak pár napja véletlen nekimentem az egyik szekrény ajtajának. - füllentettem.
- Mutasd – kérte ellentmondást nem tűrő hangon, s felkapcsolta az ágyam melletti kislámpát.
- Tényleg semmiség az egész, csak még fáj kicsit.
- Csúnyán beütötted – suttogta, majd apró csókot lehelt rá.
- Már nem fáj annyira... - mosolyogtam.

Nico lassan újra csókolni kezdett, s kezei elkalandoztak. Becsúsztatta őket pólóm alá, majd megszabadított felső ruházatomtól. Nem sokkal később, egy határozott mozdulattal hanyatt döntött, s elindult testemen lefelé, végig csókolva mellkasomat egészen hasamig. Forró lehelete teljesen felborzolta érzékeimet és alig pár másodperc elteltével már úgy szabadított meg bokszeromtól, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Apró mosoly jelent meg szája szegletében, majd lassan kényeztetni kezdett. Halkan felnyögtem, mire a válasz sem maradt el, s ujjával óvatosan belém hatolt. Nem tudom mi történt, pánikszerűen menekülni akartam, és elfogott a rosszullét. Igyekeztem minél hamarabb kikeveredni alóla, s egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Rettenetesen émelygett a gyomrom, s tükörképem sem mutatott valami építő látványt. Egy fal fehér arc meredt rám, ekkor kintről halk kopogást hallottam.
- Bejöhetek? - kérdezte az édesen remegő búgó hang.
- Persze – válaszoltam kissé megfáradt hangon.
- Jól vagy? - ölelte át derekam.
- Már igen – füllentettem, de még mindig éreztem, hogy kavarog a gyomrom, s kicsit szédültem is.
- Pihenned kellene...
- Már jobban vagyok.
- Nekem nem úgy tűnik... Gyere, visszakísérlek az ágyba.
- Tényleg nem kell...
- Nincs vita! - parancsolt rám, majd derekam átkarolva visszakísért a szobába. Lefektetett, s gondosan betakart, majd ő is mellém bújt. - Kérsz valamit?
- Nem – ráztam meg a fejem. - Sajnálom...
- Csss...
- De, én....
- Nem kell semmit megmagyaráznod.
- Valamit el kell mondanom neked...
- Most inkább pihenj, majd holnap...

***

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, még úgy is, hogy Nico ott volt mellettem. Tudtam, hogy el kell neki mondanom mi történt akkor éjjel és már előre féltem a következményeitől. Nem elég, hogy marcangol a bűntudat, még neki is hazudtam, és Nico egy dolgot utál nagyon, a hazugságot. Csak abban bíztam, hogy a történtek ereje nagyobb lesz annál a tudatnál, hogy nem vallottam be neki az igazságot azonnal. Kimásztam mellőle, majd egy bögre kávéval a kezemben kisétáltam az erkélyre és rágyújtottam. Mindenem remegett és még mindig nem éreztem magam valami jól. Lehet, tényleg összeszedtem valamit, és nem csak az idegesség teszi ezt velem. Bár már ez sem érdekelt igazán. Úgy éreztem, bármi jobb lehet, mint az a szégyen, hogy ez történt, és ami még rosszabb, az, hogy be kell vallanom mindezt Niconak. Arról nem is beszélve, hogy össze-vissza hazudozom neki. Féltem, nem akartam őt elveszíteni, főleg nem egy ilyen alak miatt, mint Keijo. Csak remélni mertem, hogy Nico tényleg megváltozott valamennyire és ezek után is bízni fog bennem. Máskülönben nem tudom mi lesz velem. Nélküle úgy érzem nincs miért élnem. Olyan fél tíz fele járhatott az idő, mikor szőkeségem kimászott a teraszra és megdörzsölte még mindig álmos szemét.
- Jó reggelt… - mormogta.
- Jó reggelt hercegem – mosolyogtam felé.
- Hozol nekem egy kávét? – motyogta álmos hangon, s lehuppant az egyik székbe, majd rágyújtott.
- Hozok…
- Köszi csibém… - vigyorogta.

Ezzel a „csibém”- mel az agyamra tudott menni, és szerintem ezt ő nagyon is jól tudta, és direkt cukkolt vele folyamatosan. De ma valahogy elnéztem neki ezt is, no meg mást úgyse tudtam volna tenni ellene. Ha csak egy kis jelét is mutattam volna annak, hogy mennyire felidegesít ezzel, már csak azért is ezt hajtogatta volna, egészen addig, amíg vagy képen nem törlöm, vagy valami más aljas dolgot nem teszek vele. Persze ezeknek mindnek meg lett volna a maga édes, vagy épp kevésbé édes kis jutalma. Míg készítettem Niconak a kávét, gondolataim teljesen másfele kalandoztak, s már épp számba vettem a lehetséges kínzások minden féle formáját, amit jutalmul kaptam volna az ellene elkövetett merényletért cserébe. Szó se róla, már maga a puszta gondolat, ahogy elképzeltem, hogy Nico hozzám ér felborzolta érzékeimet, s elindított bennem egy olyan folyamatot, melyre az ember csak annyit mond: vágy.

Éles fájdalom rángatott vissza a valóságba, s kiejtettem kezemből a bögrét, mely hangos csörömpöléssel esett a földre és darabokra tört. Valószínű Nico is meghallotta a zajt, mert nem sokkal később már a konyhaajtóban volt és aggódó pillantást vetett rám. Elég érdekes látvány lehettem. Ujjamat számba kapva álltam a pult előtt, mint egy rossz kisgyerek és bámultam a darabokra tört bögrét.
- Forró volt… - motyogtam még mindig ujjammal a számban.
- Ilyenkor annyira gyerekesen festesz, ugye tudod? - mosolyogta, majd bejött a konyhába.
- De akkor is forró volt...
- Segítek feltakarítani – hajolt le, hogy összeszedje a cserép darabokat. Én pedig csak álltam ott szótlanul, mint valami kisgyerek és csak őt figyeltem.
Ismét gondolatok ezrei cikáztak át agyamon, nagyon szerettem őt. S már nem érdekelt semmi, csak, hogy újra magáévá tegyen, hogy újra odaadhassam magam neki anélkül, hogy undorodnék tőle. El kell neki mondanom, máskülönben soha többé nem lehetek vele, amit előbb utóbb úgyis megelégel, és akkor elhagy. Ezt nagyon nem akarom. Inkább dobjon ki azért, ami történt, inkább gyűlöljön meg, mintsem hogy azt higgye, nem szeretem. „A francba, megint bőgök, mint valami óvodás” , ami persze jelen helyzetben nem állt távol a valóságtól, főleg ha azt nézem, hogy az ujjam még mindig a számban van.
- Valami baj van csibém? - hallottam Nico búgó hangját, és ez kirángatott gondolataim sötét világából.
- Én... sajnálom...
- Csak egy bögre volt... - mosolyogta és átölelt.
- Nem a bögréről van szó Nico...
- Akkor mi a baj? - kezdte el simogatni a hátam.
- Hétfőn, mikor hazajöttem, Frank hívott, hogy lenne egy kis meló este fele. Bementem, megcsináltam, de amikor jönni akartam haza... - hangom megremegett - ...valaki elkapott hátulról a műteremben, a radiátorhoz bilincselt, és....
- És?
- ...és megerőszakolt... – suttogtam, és könnyeim újra potyogni kezdtek - ...hiába próbáltam tiltakozni, menekülni, nem tudtam. Akárhányszor megkíséreltem, hatalmas pofont kaptam érte... - nem bírtam tovább tartani magam, csak sírtam Nico vállára borulva, ő pedig szorosan magához ölelt. Pár perccel később mikor már kezdtem én is megnyugodni, óvatosan megfogta állam s felemelte fejem. Nem bírtam a szemébe nézni. Rettenetesen szégyelltem magam.

- Ki volt az? - kérdezte hűvösen.
- Nico, kérlek, ne beszéljünk róla...
- Tudni akarom! - mondta ellentmondást nem tűrően. Összeszedtem minden bátorságom, és szemébe néztem, mely újra hűvös volt és gyűlölettel teli. - Ha nem mondod el, kiderítem magam...
- Keijo Torikka...
- Az a szemét, megemlegeti azt is, hogy a világra jött.
- Kérlek ne... - öleltem át.
- Csibém, van fogalmad róla, mit tett velünk az a barom?
- Kérlek... - suttogtam remegő hangon. Tudom mire képes Nico, ha dühös, és azt semmiképp sem akartam. Viszont tisztában voltam azzal is mire gondol. Sok minden megváltozott azóta, mióta megtörtént az a dolog. Tudom, hogy Nico nem gyűlöl, nem rám haragszik, de tudja, hogy nehéz lesz újra elérnie, hogy bízzak bárkiben is, aki egy kicsit is közeledik hozzám testileg. És abban is biztos voltam, hogy továbbra is ő akar maradni ez az egyetlen valaki, de nem lesz könnyű. Neki se és nekem se. Hisz bármennyire is szeretnék már újra vele lenni, nem rajtam múlik. Ez a tüske még sokáig ott marad...
- Te reszketsz...
- Semmi bajom, csak ölelj át, kérlek – kezdtem el sírni ismét, ő pedig szorosan magához húzott.
- Cssss... már nincs semmi baj, ígérem neked, többé nem bánthat senki...
- Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget, nem éri meg.
- Megígérem – mosolyogta, majd ajkaink egy csókban forrtak össze.

***

Gyönyörű napsütéses reggelre ébredtem. A szobámba beszűrődő fény kellemessé tette ébredésem első perceit, felültem az ágyba és megdörzsöltem szemeim, s tekintetem automatikusan Nicot kereste, de ő már nem volt mellettem. Kibaktattam hát a konyhába. A pulton egy csésze kávé várt és egy cetli :
„Jó reggelt csibém, elmentem a műterembe, majd hívlak! N.”
Mosolyogva kortyoltam bele a kávéba, majd hirtelen belém nyílalt a felismerés. Nico a műterembe ment. Ha találkozik Keijoval, annak beláthatatlan következményei lesznek. Meg kellett akadályoznom, hogy valami ostobaságot csináljon Nico. Amilyen gyorsan csak lehetett magamra kaptam valami ruhát, felkaptam a kulcsomat és mindent otthagyva elindultam a munkahelyemre.

Rettenetesen aggódtam, s abban reménykedtem, hogy még idejében odaérek. Bármennyire is bíztam hercegemben, tudtam, mi történne akkor, ha meglátná Keijot. Nem hiányzik a botrány, neki se, és nekem sem. Órámra néztem. Tizenegy óra tíz volt. Nem tudtam pontosan Nico mikor végez, de azt tudtam, hogy Keijonak fél tizenkettőkor fotózása lesz, így amennyire csak tudtam próbáltam sietni, hogy megelőzzem Keijot és még idejében utolérjem Nicot.
Két percem volt odaérni. Már messziről kiszúrtam az utcán Keijot. Gyorsítottam hát lépteimen, de ez sem segített. Alig pár pillanat elteltével Nico is kilépett az épületből, és balszerencsémre egyenesen Keijo felé tartott. Esélyem nem volt odaérni időben.
- Te rohadék – üvöltötte Nico teljesen kikelve magából.
- Mi bajod? - kérdezte meglepetten Keijo.
- Tudod jól mi bajom, de most megfizetsz azért, amit tettél Alexszel! - mondta még mindig emelt hangnemben szőkeségem, s már emelte is kezét ütésre. Még éppen idejében értem oda, hogy lefogjam.
- Nico, hagyd abba! - kiabáltam, de ő rám se figyelt, s egy egyszerű mozdulattal ellökött magától és ismét Keijo felé vette az irányt.
- Szóval elmondta – vigyorgott –, remélem azt is elmondta, hogy mennyire élvezte.
- Te rohadék – húzott be egyet Keijonak, aki az ütés erejétől megtántorodott. Én pedig ledermedve figyeltem az eseményeket.
- Fáj, hogy nem te voltál neki az egyetlen igaz? - gúnyolódott tovább. - Tudod Nico, nem is érdekel már a te kis fotósod. Alkalmi cafkának jó, de másra nem alkalmas. Jobb lenne ha te is elfelejtenéd.
- Hogy mered... - szorult ökölbe szőkeségem keze ismét.
- Gyerünk, üss csak meg még egyszer, mire vársz? Vagy talán mégis igazam van, azért nem teszed?

- Nico... - nyögtem, s a sírás kerülgetett. Mi lesz, ha tényleg neki hisz és nem nekem. Azt a szégyent én nem élem túl, és még őt is elveszítem.
- Na mi van szőkeség? Megnémultál?
- Nem hiszek neked, amit pedig velünk tettél, azért súlyosan meg fogsz fizetni.
- Ugyan már... nézz csak magadra, ugyanolyan puhány vagy, mint ő. Na tűnj innen. - mondta lekezelően, s elindult befelé a stúdióba.
- Még nem végeztünk – morogta Nico, s megragadta Keijot. A finnek se kellett több, s már nem volt megállj, verekedni kezdtek. Valamit tennem kellett, de sürgősen. Megpróbáltam, hát közéjük férkőzni.
- Hagyjátok abba! - üvöltöttem.
- Tűnj innen! - lökött félre Keijo.
- Nem megyek sehova barmok, fejezzétek be!
- Takarodj! - lökött félre ismét.
- Nico kérlek... - könyörögtem hercegemnek.
- Maradj ki ebből Alex, ez a mocsok megfizet most mindenért...
- Fejezd be te idióta – üvöltöttem, ám hiába. A verekedés hevében azonban kikeveredtünk az út szélére, és amikor újra kettejük közé akartam állni, akaratlanul is beleszaladtam Keijo egyik ütésébe, s megtántorodva estem ki az útra. Hatalmas pofont kaptam, s próbáltam felállni, mikor valahonnan a semmiből megjelent egy autó. Hatalmas dudálásba kezdett és hallottam, ahogy a kerekek csikorogva csúsznak végig az aszfalton. Menekülni akartam, de nem tudtam felállni. Pár pillanattal később azt éreztem, hogy valaki félrelök, majd egy hatalmas puffanás következett. Hátra pillantottam. Alig pár méterre az autó előtt Nico feküdt. Odakúsztam hozzá, de mindenem remegett a félelemtől.
- Tarts ki kérlek – vettem fejét ölembe, s könnyeimmel küszködtem.
- Saj… nálom – suttogta.
- Csss, nincs mit sajnálnod, csak maradj velem, könyörgök.
- Ne haragudj csibém, az lehet már nem fog menni...
- Ne beszélj marhaságokat Nico, meggyógyulsz, és minden olyan lesz, mint régen.
- Szeretlek...

***

Öt nap telt el azóta, hogy Nico itt hagyott. Nem bírtam elfogadni azt a tényt, hogy nincs többé velem. Két nappal a halála után idegileg összeomlottam, és nem szóltam senkihez. Az egyetlen társaságom Frank volt, de neki sem sikerült elterelnie a gondolataimat. Csak ültem az ágyamban, és hol könnyeim potyogtak, hol pedig szótlanul bámultam ki az ablakon. Nem sokat tudtam aludni, és azt a keveset is csak nagyon erős nyugtatókkal. Meg akartam halni, hogy újra Nicoval lehessek, hogy újra átöleljen. De ezt sem hagyták nekem. Halk kopogásra lettem figyelmes, majd Frank lépett be a szobámba.
- Gondoltam, szólok, holnap után lesz a temetés a Központi temetőben, fél négykor. Beugrom érted ha megfelel. - Nem szóltam semmit, csak bólintottam. - Kérlek Alex, ne emészd magad tovább, ezt Nico sem akarná...
- Ugyan mit tudsz te arról mit akarna ő... - morogtam hidegen.
- Sajnálom, holnap benézek hozzád ismét...
Nem válaszoltam, kimásztam az ágyból és kimentem a teraszra rágyújtani. Már tényleg nem érdekelt semmi...

…Egyedül maradtam a temetőben, a hűvös őszi szellő megcirógatta arcomat, s csak mereven bámultam a fekete márványba vésett arany betűket. Az apró mécsesek lángjai lassú táncba kezdtek, s gyönyörűen megvilágították a hideg követ. Már nem volt erőm sírni.
- Hiányzol... - nyögtem ki halkan - ...remélem, megbocsátasz nekem, azért amire most készülök, de nem tudok így élni tovább. Szeretlek és nélküled nincs értelme ennek az egész felhajtásnak, amit életnek nevezünk. - húztam ki lassan kezemet kabátzsebemből – Nemsoká találkozunk – mosolyogtam, majd fejemhez emeltem a pisztolyt, amit tegnap szereztem. Vicces, hogy az ember mennyi mindenhez hozzájuthat, ha van egy kis pénze. A búcsúlevelem, még tegnap megírtam Franknek. Biztos megérti majd, mért kellett ezt tennem. Behunytam szemem, majd éreztem, amint két erős kar magához ölel, s ismét hallottam azt az édesen búgó hangot, mely annyiszor megborzongattatott. Megkönnyebbülten sóhajtottam és csak ennyit súgtam bele a sötétségbe:
- Elveszve karjaidban újra biztonságban leszek....