Lépcső a mennyországba

Lépcső a mennyországba


Írta: Thomas J. Redfield



1.

Michelle a kocsiban ült, a volánnál, és idegesen figyelte a szélvédőre szállingózó hópelyheket. A motorháztetőn már összegyűlt egy kisebb, két centis réteg. Éjszaka volt. Szenteste, éjjel tizenegy óra, öt perc. Az utca kihaltnak tűnt, csak néhány lakás ablakából áradt ki a már önmagában is melegséget sugárzó fény. Itt-ott égősorok is villogtak, mintha az ünnepnek az lett volna a célja, hogy a sötét utca is fényben fürödjön, és az arra járó, eltévedt lelkek boldogsággal ámítsák magukat. Ez járt Michelle fejében, de közben idegesen fészkelődött az ülésen. A motor berregő hangja fokozta, mint ahogy minden várakozással töltött pillanat is, nyugtalansággal töltötte ki az időt két lélegzetvétel közt. Egy kissé túlságosan is belemélyedt a környezetében zajló, nyugodalmas életek elképzelésébe az ott töltött tíz perc alatt, mert meg sem hallotta az egyre hangosodó lépteket a hóban. Az ajtó kattant, és a hideg beszökött. A nő inkább megborzongott, mint megrémült. A férfi beszállt mellé, és rámosolygott.
- Induljunk, itt nem biztonságos. - mondta, mire a nő rálépett a gázra.
Az otthonok fényei távolodtak. Amikor kiértek az országútra, a férfi elővette a gyűrött borítékot a kabátzsebéből, és kivette belőle egy fényképet. Megmutatta a nőnek. Michelle arcán átfutott valami. Egy érzés, ami talán a szörnyű felismerés lehetett, és hírtelen sírni kezdett. A férfi, bár ő is rettentően félt, megpróbálta megnyugtatni a nőt, és megfogta a combját, de az fel-alá rángott. A kocsiban megváltozott a légkör: kitört a pánik. Üvöltés és sikoltás szelte át az éjszaka meghitt csendjét. Aztán az autó kisodródott az útról, és egy fának vágódott. A robbanást hallani lehetett a város szélénél is, de segítség nem érkezett időben. Mindketten a lángok martalékává váltak, a fényképpel együtt, aminek az aljára az volt írva: „És ő vesz egy lépcsőt a mennyországba.”


2.

Hatvannégy nappal korábban Michelle még bele sem gondolt szörnyű végzetébe a férfival, mert még semmi nyoma nem volt a közelgő veszélynek. Egy Party Time nevű étteremben dolgozott felszolgálólányként, minden hétköznap és szombat este. A hely, a nevével ellentétben nem sok szórakozásra adott lehetőséget, se vendégnek, se dolgozónak. Egy egyszerű kis útszéli kajálda volt a sok közül, ahol maximum a részeg emberek csinálták a műsort pár liter sör után. Nem kapott sok pénzt a munkájáért, de arra épp elég volt, hogy fizetni tudja az albérletet, és ő, meg Brittany nevű macskája elkerüljék a lassú éhhalált. Ő lakott ott egyedül abban a szerény (lepukkadt) kis lakásban, illetve ha a macskát is számoljuk, akkor ketten voltak. Nem voltak igazán barátai, sem barátnői, akikkel legalább a munkán kívül elüthette volna a nap unalmas részét. Ha tehette, nem járt emberek közé, inkább főzött magának egy teát, és lekuporodva az ágyára, krimiket olvasott. Imádta az orvosi könyveket, az összes Robin Cook regényt kivégezte, némelyiket harmadszor is. De emellett volt még egy elfoglaltsága: az Internet. Naponta két-három órát chat-eléssel töltött. Itt tudott magának társaságot szerezni. Olyan embereket, akik elhitetik, vele, hogy kedvelik, hogy okosnak és szépnek tartják, és csak annyit vártak el cserébe hogy ezt ő is viszonozza feléjük. Elektronikus csoportterápia. Nagyon sokat flörtölgetett, már amennyire flörtnek lehet hívni egy teljesen arctalan és eléggé személytelen társalgást, de ő pont az anonimitás miatt űzte eme hobbiját. Az álarc, ami mögé bújt megvédte a külvilágtól, és annak minden fenyegető kockázatától. Michelle nem kockáztatott. Habár szüleivel évek óta nem tartotta a kapcsolatot, és magányosnak érezte magát, mégsem járt el ismerkedni sehová. Sokan kértek már tőle randevút, de ezeket az alakokat sorra lekoptatta valami nagyon gyenge kifogással. (például.: abba az étterembe nem mehetünk. Allergiás vagyok a fűszeres kajákra. Valójában az éttermi kaják 99%-ára allergiás vagyok, és amúgy is… van barátom… ő ott a főnök. Mármint az étteremben.) Egyszerűen csak kerülte a kockázatot, ami az általános döntéshozatallal járt, abból pedig minden párkapcsolatban volt elég.

Egy teljesen átlagos és szürke munkanap után, pontosan hatvannégy nappal a halála előtt, talált egy borítékot a postaládájában. Először valami felszólításnak hitte, mert tudta, hogy volt egy-két elmaradása, de amikor jobban megnézte, látta, hogy nem hivatalos küldemény, és semmi sem utal a feladó kilétére. Csupán a bélyeg látszott rajta, meg az ő neve és címe, nagy, nyomtatott betűkkel. Visszacsukta a postaládáját. A lift megint rossz volt, a héten már másodszorra ment tönkre, megint mászhatott fel gyalog a harmadikra. Nagyot sóhajtott, és egy pillanat erejéig azt gondolta: belerúg a felvonó ajtajába, de ezt az ötletet nem értékelte volna amúgy is fájós lába, és a lift sem javult volna meg tőle, így inkább csak elindult felfelé.
Brittany felkapta a fejét a kulcs zörgésére, és odasurrant az ajtóhoz. Az ajtó kinyílt, és a megfáradt nő belépett rajta. Táskáját és kabátját a fogasra akasztotta, a levelet pedig letette a kis faasztalkára és közben megpróbált ügyet sem vetni a lábának dörgölődző, nyávogó macskáról. Legalábbis eleinte. Néhány lépés után felkapta az állatot, és az arca elé emelte. Az még mindig nyávogott.
- Nincsen. Én is éhes vagyok, de nincs itthon semmi. Talán a maradék főzeléket leszámítva, de te azt úgysem eszed meg…

Ebben talán tévedett, Brittany keserves nyávogással jelezte, hogy igényt tartana a főzelékre is. Michelle nagyot sóhajtott, letette a macskát, kivett egy lefóliázott tányért a hűtőből, és betette a mikróba melegedni. A macska felugrotta konyhapultra, és onnan kémlelte a zajos, világító dobozt. Michelle ledőlt a kanapéra. Rég nem volt ennyi részeg állat a Party Time-ban. Valószínűleg valamelyikük a társaságból a környékre kötözött, és most idecsődített mindenkit, akiket a kocsmák nagy része tiltólistán tarthat. Hoztak magukkal egy kis hordozható tévét, és foci közvetítést néztek a középső boxban. Egyedül Michelle szólt nekik, hogy egy kicsit vegyenek vissza, de erre csak kikezdett vele az egyik nagydarab, aki már eléggé be volt rúgva. A többiek balhéztak, hogy hallgassanak már el, mert nézni akarják a mérkőzést, míg a nő próbálta kirángatni a karját az irdatlan szorításból. A végén a pasas elengedte, de mérgében összetört néhány korsót, és a társaságával együtt elkotródott.
- Soha többet ilyet… - mondta magának Michelle, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
A mikró csengésére nyitotta ki ismét. Feltápászkodott, és visszament a konyhába. A főzelék még ehető volt, kettéosztotta, egy kisebb és egy nagyobb részre, majd a kisebbet belekotorta a macska tányérjába, aztán leült az asztalhoz és nekiállt enni. Miközben vacsorázott, végig ott hevert előtte a boríték. A különös boríték, amiről nem tudni: kitől jöhetett, és hogy mit tartalmaz…
- Valakinek végre eszébe jutottam. Talán levélbombát küldött, hogy megmentsen ettől a nyomorúságos élettől. - morfondírozott magának tele szájjal.
Valójában nem járt messze az igazságtól.


3.

Michelle az ágyán ült, és a fényképet nézegette. Nem értette. Egy jó vágású, harmincas férfit ábrázolt, akinek rövid, sötétbarna haja volt, és mélykék szemei. Valahol, talán egy parkban készülhetett a fotó, mert sok fa és pad is látszott a háttérben. A férfin egy kék farmernadrág volt, zöld póló, és barna ing. Arcán karizmatikus mosoly díszelgett, és tekintete egy távoli pontba fúródott, valahová a lencse mögé. Michelle nem értette: mi ez az egész, miért kapott képet erről a pasasról, de azt érezte, hogy nem a férfi küldte el neki, sőt, tudta nélkül kaphatta le valaki. Belemerült a fénykép elemzésébe, átadta magát az általa olvasott krimi regények vonzó világának. Szert tett egy személyes kis rejtélyre, ami egyelőre eléggé ködösnek bizonyult, de ez csak fokozta a kalandvágyát. Amellett pedig tetszett is neki a férfi. Átfutott az agyán, hogy ez nem e valami hülye vicc? De ebbe nem szívesen gondolt bele tartósabban. Leült a számítógépéhez. A fényképet a monitorhoz támasztotta, majd fellépett a chat-re. Hárman voltak fenn a netes haverjai közül. Közös beszélgetést indított, hogy megtudakolja az esetleges tréfát.

- Sziasztok.
- Szia. - üdvözölte SexyBob.
- Hello, Ms. Leaf. - köszönt Thorner, majd Spacesheep.
- Mizu? - pötyögte SexyBob.
- Semmi. Én jól vagyok. És ti? - kérdezte Michelle.
- Mis is asszem. Én igen. - jött a válasz SexyBob-tól.
- Ja, mondjuk hasmenésem van, de majd elmúlik. - szólt hozzá Spacesheep.
Michelle mosolygott.
- Na és melyikőtök van vicces, ismerkedős kedvében?
- Én! Én! Én! Én!!!!!! - vágta rá SexyBob.
A nő tudta, hogy rossz kérdést tett fel, így nem fog jutni semmire sem.
- Te küldted a képet?
- Nem küldtem képet, de ha akarod, küldhetek...
- Milyen képet? - Kérdezett rá Thorner.
- Egy fényképet. Postán.
- Nem tudom a címedet, nem adtad meg... - nyomult tovább SexyBob.
- Kezdhetünk féltékenykedni? - kérdezte Thorner.
- Á, felejtsétek el. Csak ezt akartam. Most megyek, elteszem magam holnapra.
- Holnapra? - majd add meg a címed, látni szeretnélek. - pötyögött rá Spacesheep.
- Talán máskor... sziasztok. - köszönt el Michelle, és azonnal kilépett. Lezuhanyozott, és bezuhant az ágyba, de az alvás nem ment neki.


4.

Két nap telt el, és Michelle már a harmadik parkot járta be a rejtélyes küldemény óta. Az első kettővel nem volt szerencséje, habár szökőkutat azokban is talált, de egyáltalán nem hasonlítottak az általa keresettre. Még volt néhány órája műszakkezdésig, ő pedig ott állt, végre megtalálta a helyet, ahol a férfi a fotón volt, és abba az irányba nézett, amerre ő, de csak fákat látott. Kevés ember járt akkor arra, és még egyikben sem sikerült felismernie a pasit, így, egy kissé csalódottan leült egy padra, és várt. Várt a csodára, aminek a fénysugara beszökött a kis lakásába, az ő fejébe, és (habár ebben még kételkedett) a szívébe is. Gyerekek szaladtak át az úton a száraz szökőkúthoz az anyjuk kíséretében. A kút üzemeltetői elzárták a vizet, mert közelgett a fagy, de valamilyen elragadó módon ők mégis töretlen gyermeki lelkesedésükkel futkároztak az őszi tájban. Michelle arcára egy pillanatnyi gondterheltség, szomorúság ült ki. Valami villant. Felnézett az égre. Kezdett beborulni. Még várt egy fél órát, aztán a szemerkélő esőben elhagyta a parkot a munkahelye felé.

Minden nap a parkban töltött pár órát, hátha meglátja a férfit, de minden nap csalódottan jött el, és ment dolgozni. Már-már kezdett lemondani a csodáról, amikor egyik éjjel újabb névtelen borítékot talált a postaládájában. Nem bírta kivárni a hosszú lépcsőzést a lakásáig, ott helyben feltépte. Egy újabb fénykép volt. Michelle elképedt. A férfi volt az, háttal állt a lencsének, de a nő tudta, hogy ő az. Ott volt, a Party Time előtt, és befelé nézett az üvegablakon. Délután lehetett, még világos volt. Ahogy új szerzeményét nézte, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Mi van, ha a pasi figyeli őt? Ha veszélyes, esetleg pszichopata? Ezt az eshetőséget sem zárhatta ki... De tudta, hogy valaki lesből kapta le a pasit, és még jobban kezdte furdalni a kíváncsiság az ismeretlen küldő személyét illetően. Miért? Abban biztos volt, hogy akármi is a célja a feladónak, ez a férfi keresi őt. Hiszen ott volt a munkahelyénél is. Másnap megkérdezte az esetről Susan-t, a főnöknőjét, de az nem tudott információval szolgálni, így Michelle eldöntötte: két műszakot is vállal ideiglenesen. A főnökasszony nem értette: miért gürcöl ez a soványka, életunt lány kétszer annyit, de kapóra jött a plusz munkaerő, és magában örült, hogy Michelle szert tett egy ilyen udvarlóra.


5.

Szerda este tíz óra volt. Cory ott ült egy asztalnál, egymagában, és kávét szürcsölgetett. Az embereket figyelte. Az arcokat. Odalépett hozzá egy pincérnő, és letett elé egy hamutálat, mert látta az asztalra kitett Camel-es dobozt. A pincérnő a férfire villantotta mosolyát, és sokatmondóan kacsintott. Cory némi rájátszással viszonozta ezt. Nem ő volt az. Michelle ezalatt a pult mögött volt, egy asztal, és a körülötte ülő vendégek takarásában, de meglátta a férfit, és majdnem elájult. Meg kellett kapaszkodnia a pult szélében.
- Mi a baj, aranyom, rosszul vagy? - vetette oda a főnökasszony, mintha komolyan érdekelné.
- Nem, nincs semmi baj.
De igen. Baj volt. Nagyon nagy baj. A férfi, a csoda ott ült tőle nem több, mint hat méterre, és ő nem tudta: mit lépjen. Megbabonázva nézte, és érezte, hogy a szíve a fejében dobog. Végül erőt vett magán, és odament. Cory a kezében tartott képpel volt elfoglalva, de a szeme sarkából látta, hogy újra megjelent a pincérnő asz asztalánál.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - mondta volna, de csak a feléig jutott, mert észrevette, hogy kihez beszél. Az arcára a döbbent meglepettség ült ki, ahogy Michelle-ére is, bár ezt próbálta leplezni. Mindent, vagy semmit - gondolta a nő.
- Hello.
- Hello. - válaszolt Cory, majd ismét a tekintetek beszéltek pár másodpercig.
- Most kicsit hülyén érzem magam...
- Én is.
- Hát... - és közben leült a férfi elé.
- Hát...?
- Találkoztunk.
- Igen.
- Az ott a kezedben... - kérdezte Michelle.
- Te vagy. - nyújtotta át a képeket Cory.
Valóban a nő volt. Az egyiken az étteremben állt, de kívülről fotózta valaki, a másikon a parkban ült, egy padon.
- Te csináltad? - kérdezte a nő, bár tudta, hogy hülyeség.
- Én azt hittem: te voltál. Hogy te küldted nekem.
Michelle szája mosolyra húzódott, és köténye alá nyúlt, majd a szoknyája zsebéből elővette az ő fényképeit. A férfi szemügyre vette őket.
- Úgy tűnik: van egy közös kerítőnk... - mondta kissé zavartan Michelle.
- Hát... nagyon úgy néz ki.
Ezalatt egy alak az utca túloldaláról elégedett vigyorral kattintotta el a fényképezőgépét, majd eltűnt a sötétben.


6.

Cory megvárta a műszak végét, és közben le sem vette a szemét a nőről. Persze nem mintha Michelle-nek ment volna ez fordított helyzetben. Nagyon nehezen telt el az a másfél óra, sok cigarettába, és kávéba került a férfinak. (bár a dohányzást próbálta mérsékelni).
- Nem zavar. Régen én is sokat füstöltem. - mondta Michelle, amikor már kettesben sétáltak a park felé.
Benne volt a félelem, hogy hamar vége szakad a varázsnak, ha rögtön hazakísérteti magát, azt meg mégsem várhatta el, hogy ilyen körülmények közt, Cory már az első randin nála töltse az éjszakát. Nem is várta. Annyira. A furcsa érzés azonban végig benne volt, hogy valaki figyeli őket.
- Akkor jó. Már azt hittem: le kell szoknom róla. - viccelődött a férfi.
- Tudod... jobban nézel ki a valóságban, mint a képeken... - kockáztatott Michelle.
- Ez kedves tőled. Te is csinos vagy.
- Heh! - nevetett fel zavarában a nő. Épp nem volt kifényezve.
- Téged nem zavar?
- Mi? - kérdezte Cory.
- Hát, hogy... nem tudjuk: miért ez az egész.
- Szóval tényleg nem a te kis magánakciódról van szó?
Ugyanezt gondolhatta akár ő is.
- Nem. - felelte Michelle.
- És bánod, hogy végül is így alakult?
- Nem, dehogy...
- Én sem értem, de nem is bánom. Hidd el, jobb program veled csavarogni, és beszélgetni, mint otthon porosodni.
- Á! Szóval te is otthonülős vagy!
- Nem tagadom... így telnek a napjaim. A munka mellett.
- Mit dolgozol, Cory?
- Író vagyok. Egy magazinnak írok, novellákat. Pontosabban magamnak írom őket, de így legalább olvassa is valaki, és nem halok éhen.
Michelle-t átjárta a melegség. Egy író! És ilyen jóképű!
- És ebből meg lehet élni?
- Van, hogy jól megy. Amikor pedig írói válságba kerülök, bedolgozok egy ismerősöm boltjában. Túl lehet élni.
- Milyen novellákat írsz?
- Leginkább drámai, és romantikus történeteket.
Na bumm... azok se rosszak.
A Hold fénye rájuk vetült, csak ketten voltak azon a helyen, rajtuk kívül egy lélek sem.
- Gyakran kijársz ide?
- Igen, ez egy jó hely. Ha a szomszédok bömböltetik a tévét, vagy éppen ölik egymást, itt még gyakran nyugodtabb is a légkör.
- Igen, tudom, miről beszélsz.
Megálltak, közel egymáshoz.
- Azon gondolkoztam, hogy... - kezdte a férfi.
- Hogy?
- Hogy ha nem most látnálak először, megcsókolnálak.
Michelle megfogta Cory kezét.
- Nem most látjuk egymást először. - mondta, és átadták magukat az érzelmeiknek.


7.

A rá következő két hét Michelle életének legszebb időszaka volt. Szinte minden szabadidejét Cory-val töltötte. Brittany, a macskája viszont egyre inkább fújt az idegenre, aki elrabolta tőle gazdáját, még akkor is, ha Michelle lakásán voltak. A nő eleinte vonakodott felhívni magához a férfit, de már ő is volt Cory lakásán, akinek egyébként szintén elég szerényen, de annál ízlésesebben volt berendezve otthona. Ő nagyon szimpatikusnak találta a nő lakását. A fakó színárnyalatok, a kisebb rumli, és a kilátás a szomszédos épület téglafalára tökéletesen kifejezték lakója személyiségét: az életben elkallódott kamaszt, aki egy kis melegségre vágyott. A férfi érezte ezt, és még aznap be is végezték az ágyon. Odakint szakadt az eső, és míg az újonnan szerelmi kuckóba átszellemült bérlemény gyertyafényben fürdött, az esőcseppek vadul kopogtak a tetőablakon. Romantikus volt. Ennél romantikusabbat el sem tudtak volna képzelni. Akkor először fordult elő Michelle-el, hogy a szexuális együttlétet is igazán csak egy álomhoz tudta hasonlítani.
- Mint egy lépcső a mennyországba. - mondta a nő.
Cory felvont szemöldökkel nézett rá. Honnan tudhatja?
- Mi az? - kérdezte Michelle.
- Ez a kedvenc számom. A Led Zeppelin-től.
- Te jó ég! Én is imádom. De... én a szexre gondoltam.
- Tudom, az isteni volt.
Michelle hozzábújt.
- Hazudsz.
- Nem, tényleg ez a kedvenc számom. - vigyorgott a férfi.
Ezért a feleletért a nő lelökte az ágyról, de mindketten a padlóra estek, egymás karjaiban, és újra csókokkal halmozták el egymást. A macska ezalatt rosszallóan figyelte őket a fotelből. Szemei valósággal izzottak abban a sötét kis sarokban. És az eső verte tovább az üveget.

Egy másik alkalommal, ezúttal Cory lakásán a nőnek lehetősége volt bepillantást nyerni a férfi alkotásaiba. Az írói magazinok sorba rendezve pihentek a könyvespolcon. Cory a számítógépe előtt ült, és megpróbálta folytatni egy, már hónapokkal azelőtt megkezdett művét: "Az erény virágai" c. szerelmi történetét. Úgy tett, mint aki lázasan dolgozik, de csak értelmetlen sorokat gépelt le újra, meg újra, amiket aztán rendre ki is törölt. Valójában boldogította, hogy a nő érdeklődik a novellái iránt, és azokat olvassa, közvetlen mögötte, a díványon fekve, de büszkesége mégis arra sarkallta: játssza a hatalmas művész, a kimeríthetetlen fantáziájú író szerepét, még ha tudta is: roppant szánalmasan festhet a nő szemében. Ebben tévedett. Michelle nem figyelt rá, el volt merülve a kis kreált világokban, Cory sokoldalú belső világában, amit olykor a magazin szerkesztője is elég jónak talált, hogy kiadja. Különösen tetszett neki a "Rose kertje", amiben a nő, a kutyája gyilkosát akarja megtalálni, de helyette szerelemre lel. Odament a férfihoz, és hátulról átkarolta, aki egy határozott billentyűleütéssel közölte, hogy egyelőre befejezte a gépelést (vagyis a próbálkozást), és megpördült a székében.
- Odavagyok a műveidért.
- Én pedig teérted vagyok oda. Meddig is vagy szabadságon?
- Még három napig.
- Három csodálatos, de röpke napig. Hé! Mit szólnál, ha elmennénk valahová?
- Mire gondolsz?
- Voltál már karaoke-zni?

- Nincs az az Isten, hogy én kiálljak oda, és akár csak egy hangot is kiadjak... - közölte kacagva Michelle, de már volt bennük néhány Tequila, nagyjából oldottak voltak.
A színpadon éppen egy szemüveges srác próbálkozott a Fool’s Garden - Lemon Tree c. slágerével, de még olvasni is nehezen tudta a dalszöveget.
- Ugyan már! Ennél csak jobb lehetsz!
Az emberek távoli pontokba mélyedtek a füstös félhomályban, és úgy tűnt: sokan közülük mindjárt elalszanak. Egy biztos: közel sem jártak az extázishoz, amit a vérszegény előadás okozott a szemüveges srácnak, még az elismerés hiányának ellenére is.
Egyedül Cory tapsolt.
- Nem azt mondtad, hogy ennél csak jobb lehetek?
- Hé, nekem sincs aranyhangom. De már csak azért is elvárnám a tapsot, hogy ki mertem állni, és közben volt merszem mások idegein táncolni.
- Rád azért kíváncsi lennék. - mondta Michelle.
- Talán még hallhatsz az éjjel.
Amikor sorra került, elénekelte a Jefferson Airplane-től a White Rabbit-ot, és ezzel kisebb sikert aratott, de a társaság nagy része már amúgy is ismerte őt. Előadásával viszont kedvet csinált Michelle-nek is a szereplésre, aki pedig megkockáztatott egy Guns ’n’ Roses - November Rain-t. Egy kezdőhöz képest nagyon is jó volt, a pia magabiztosságot kölcsönzött neki. Rendesen kapott tapsot, főleg a férfitől. Az esti buli számukra a Stairway to Heaven-el zárult, amit Cory egyenesen a nőnek énekelt. Michelle egészen meg volt hatva, és egyáltalán nem bánta, hogy eljött. Vakuk villantak a műsor alatt, többen fotózták a fellépőket, ahogy az a fekete bőrdzsekis férfi is az egyik hátsó asztalnál. Bár ez nekik nem tűnt fel, de a pasas inkább csak őket fotózta.


8.

Spencer a fürdőszobában állt, pontosabban a laborhelységben. Arca ördögi vigyorba húzódott, amit a vörös fény csak még hitelesebbé tett. Amióta hazaért, a képek előhívásán dolgozott, és jól haladt a munkával. Már majdnem az egész aznapi sorozatot előhívta. Körülötte a szárítókötelekre csíptetve csüngtek a korábbi anyagok. Cory és Michelle, Michelle, és Cory, együttvéve, és külön-külön is látszódtak a fotókon. A férfi imádta Michelle-t, annak mosolyát, és karcsú vonalait, amiket ruhái gyakran egészen jól kiemeltek. Jól ismerte a nőt, az utóbbi időben folyton követte, mindenhová, és nem tetszett neki, amit megörökített. Dühítette a felállás. Meg akarta kapni a nőt, kívánta, jobban, mint valaha. Arra gondolt: hamarosan véget kellene vetnie ennek a románcnak.


9.

Michelle már egészen el is feledkezett a rejtélyes feladóról, legalábbis nem gondolta volna, hogy újra életjelet ad magáról. Újra munkába állásának első napján megint talált egy borítékot a postaládájában, és most ott ült a kanapéján, az ölében fekvő Brittany-t simogatva, másik kezében a furcsa küldeménnyel. Arra gondolt: vajon Cory is kapott e újabb levelet? A férfivel még aznap délelőtt beszélt, de ő nem szólt neki róla, hogy történt volna ilyen. Talán felhívhatnám, hogy elmondjam neki... De mivel még ki sem nyitotta a borítékot, inkább félretette az ötletet. Higgadtan feltépte, és kivette a tartalmát. A fénykép láttán azonban megdermedt, és visszafojtotta még a lélegzetét is. Brittany leugrott az öléből, és élesen felnyávogott. A fénykép nem akkortájt készült, még évekkel azelőtt. Michelle volt rajta, arcával a lencse felé fordulva, szenvedélyes, kihívó tekintettel feküdt egy franciaágyon. Meztelenül.

Mikor végre sikerült túljutnia a sokkos állapoton, odaült a számítógépe elé, és bekapcsolta. Már biztos volt benne, hogy nem fog szólni Cory-nak. A fejét fogta, és másik, remegő kezével megragadta az egeret. Le kell nyugodnom. Le kell nyugodnom! De persze tudta, hogy ez nem fog menni. Valakivel társalognia kellett, még ha csak az interneten keresztül is. Az ismerősei közül nem volt fenn senki, viszont valaki beszélgetést kezdeményezett vele, szinte abban a pillanatban, hogy ő bejelentkezett az oldalra. Valaki, aki a "Flasher" nevet használta. A rossz érzés erősödött. Michelle reszketett.
- Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezében van? - írta Flasher.
- Ki vagy te? - kérdezte Michelle.
- Szerintem tudod te... - jelent meg a monitoron.
- Felelj, te rohadék! - írta, bár félt is az idegentől. Nem tudta, hogy ki az, csak sejtette.
- Ne beszélj velem ilyen hangnemben! Az még csúnya következményekkel járhat.
A nő nem írt. Próbált úrrá lenni félelmén, és összeszedetten gondolkodni.
Flasher megint írt:
- Kérdezz mást.
- Mit akarsz? - pötyögte be Michelle.
- Na ez már érdekesebb. Régóta figyellek. Nekem köszönheted a boldogságodat, és elvárom az engedelmességet.
- De mit akarsz tőlem? - kockáztatta meg még egyszer.
- Azt, hogy vallj be egy s mást az újdonsült barátodnak, te rohadt kurva. Lássuk: kiálljátok e a próbát?
- Szólok a zsaruknak.
- Ó... hohohóhó! Nem fogsz te szólni senkinek. Még csak a rendőrség közelébe se fogsz menni. Azzal feláldoznád a szép kis jövődet. Tudok egy s mást...
- Tényleg?!
- Igen. Úgyhogy legyél csak engedelmes. Van még néhány ilyen képem rólad, és küldözgetni fogom őket. Aztán egy nap majd nem te, hanem Cory talál egy újabb borítékot a postaládájában...
A nő nem írt. Elsírta magát. Képtelen volt rá, hogy megőrizze a nyugalmát, amióta meglátta magát a fényképen. Képtelen volt elhinni, hogy ez az alak zsarolja őt, és tönkre akarja tenni az életét, de még inkább képtelen volt elfogadni a tényt, hogy a zsarolónak igaza van. A tényt, hogy tartozik Cory-nak az őszinteséggel.
- Még jelentkezem. - zárta végül Flasher a beszélgetést.


10.

Másnap Michelle, vonakodva bár, de bement dolgozni. Rosszul érezte magát, és a Cory-val való találkozást is el akarta kerülni. Persze a férfi még nem sejthette, de ő így sem nagyon tudott volna a szemébe nézni. Szédelgett, és remegett. A főnöke: Susan kiszúrta ezt, de úgy döntött: inkább nem érdeklődik szóban Michelle hogyléte felől, hátha ezúttal még betegszabadságot is megpróbál kivenni, ami már túl sok lenne. Különben is, valószínűnek tartotta, hogy a nő csak szimulál. Nem tartotta túl sokra a beosztottjait, még ha közelebbről ismerte is őket, esetleg barátilag, az sem számított, hiszen csak így tudta megőrizni a tekintélyét. Rend és fegyelem. Tisztában volt vele, hogy a hely, amit vezet, csak egy egyszerű csehó, amit a vendégek tettek azzá, ami, de az ő csehója volt, és meg is akarta tartani. Gyermekkorában persze nem erről álmodott, ahogy egyik fiatal sem, de a körülmények, és az élet során szerzett tapasztalatok arra tanították: mindenhol meg kell állnia a helyét, az álmok pedig úgysem tűnnek el, csak átalakulnak valami mássá.
Legalább neki van kivel töltenie az ünnepeket. - gondolta magában, a nőt figyelve, aki akkor épp hányingerrel küszködött, és egy rendelés felvétele közben kiszaladt a wc-re.
Ez így nem mehet tovább. Hazaküldöm. - forgatta a szemeit Susan. És így is tett, miközben Michelle próbálta tagadni a rosszullétet.
- Menj csak, és pihend ki magad. Menj el orvoshoz, beszélj Cory-val, vagy bánom is én, csak holnap, vagy holnap után egészségesen gyere be dolgozni, az Isten szerelmére. Nyakunkon a karácsony, tele leszünk.
Tényleg közel volt huszonnegyedike. Hat nap volt hátra. Hat hosszú, és gyötrelmes nap, és mind egyre gyötrelmesebb.

Michelle mégsem hazament, úgy döntött: inkább találkozni szeretne a férfival. Gyengének érezte magát, és szüksége volt valakire. Szüksége volt rá. Könnyezni kezdett, ahogy kilépett az étterem ajtaján. Észre sem vette bentről, de a hóesés megint rákezdett. Buszra szállt. Alig látott valamit az összenyomódott embertömegtől, de a megállókat számolta. Régóta nem ült volánnál, mindenhova gyalog és tömegközlekedéssel járt. Kocsiját már egy éve eladta, azóta nem vezetett, de nem is volt rá nagy szüksége. Rokonokat nem látogatott, szinte sosem utazott el, és mindenhez közel lakott, benn a város rothadó szívében. Leszállt és kirázta a hideg. Tudta, vagy legalábbis úgy érezte, hogy valaki követi őt. Aznap végig úgy érezte: úrrá lett rajta a paranoia, és az üldözési mánia, de nem minden alap nélkül. Végül megérkezett. Becsöngetett, majd rövid várakozás után újra. Semmi. Gondolta, hogy nem kellett volna eljönnie, Cory most biztosan a munkahelyén keresi, vagy a lakásán. Nem volt pénze telefonálni a férfi mobiljára, így inkább úgy döntött: vár. Összébb húzta a kabátját, és a falnak támaszkodott. Egyre jobban esett a hó. Azért, csak a biztonság kedvéért lement és belesett a férfi postaládájába. Üres volt.

Már későre járt, és eléggé hideg volt, amikor a férfi hazaért. Michelle alig állt a lábán. Cory odasietett a nőhöz.
- Te jó ég, Michelle… mióta vársz itt?
- Nem régóta…
A férfi átkarolta őt.
- Teljesen kihűltél. Gyere be, főzök teát.
És bementek. Michelle ledőlt a díványra, és bágyadtan nézte a plafont. Hőemelkedése volt.
- Voltam az étteremben, meg nálad is. Azt mondták: haza küldtek, mert beteg vagy. Mit szedtél össze? Voltál orvosnál? – kérdezgette a nőt a kivilágított konyhából.
- Nem, nincs semmi komoly bajom. Szerintem holnap visszamegyek dolgozni.
- Nem mész sehová. Lázas vagy. Pihenned kell.
Michelle fejében cikáztak a gondolatok. Nem volt benne biztos, hogy meg kellene kérdeznie, de már kiszaladt a száján:
- Te nem kaptál valami új küldeményt mostanság?
- Mármint postán? Képet?
- Igen. – Már bánta is, hogy megkérdezte.
- Nem. Semmit. Miért, te igen?
- Nem. Én sem… - hazudott Michelle. Tényleg rosszul volt, és jól tudta: miért. Mert kezdett fennakadni a nagy hazugsághálón. Őszintének kellett volna lennie, de már megint nem volt rá képes. Még mindig nem volt rá képes.
- Tessék. Mondta a férfi, amikor megjelent a bögrével. Leült a dívány szélére, és a kezébe adta a forró italt, aztán átkarolta.
Félek… nem akarom… Félek… - ismételgette magában Michelle. Közben belekortyolt, és szerelmét bámulta. Kétségkívül az volt. A csoda az életében, a valóra vált álom, az igaz szerelem. Nem akarta elveszíteni. Így hát nem is mondott neki semmit a képről, a múltjáról: életének azon, sötét időszakáról. Miután megitta a teát, a férfi bugyira vetkőztette, és deréktól lefelé betakarta az akkor már hason fekvő nőt, aztán hosszasan masszírozta a hátát.
- Tele vagy csomókkal. Nem kéne annyit stresszelned…
- Tudom.
- Elmondod, mi a baj? Mert… látom, hogy valami nyomaszt téged.
- Megvagyok. Ez a rosszullét el fog múlni.
- Hát jó. De ha valami problémád van velem, akkor jobb, ha megbeszéljük.
- Nincs veled semmi baj.
A férfi kezei egyre jobban rátaláltak az érzékeny pontokra. Michelle teste valósággal égett a láztól, és a masszázstól.
- Szertelek. De a pokolra fogok jutni.
- Miért mondasz ilyen hülyeségeket? Egyáltalán nem fogsz a pokolra jutni.
- Nem tudhatod. Nem ismersz teljesen.
- Mert nem vagy teljesen nyílt velem szemben. De az idő majd ezen is változtat. Én így hiszem. És akármi is, ami bánt téged, te nem fogsz a pokolra jutni. – mondta Cory.
Michelle elmosolyodott, de érezte, hogy a mondat végén a férfi már erősebben szorította a vállát. Most biztos azt hiszi, hogy megcsaltam… jaj ne, nem lehetek ennyire barom.
- Nem te… ez nem veled kapcsolatos. És nem is kettőnkkel. Én… el fogom mondani, csak adj még egy kis időt. Kérlek, ne haragudj rám.
A férfi gyengéden megcsókolta a nyakát, majd az arcát. Fáradtak voltak. Michelle bevett két szem lázcsillapítót, és hamarosan elaludt a díványon. Cory a karjaiba vette, és bevitte a hálószobába, a jóval kényelmesebb ágyra. Lefeküdt mellé, és sokáig csak nézte az alvó nőt. A békés külső alatt egy járvány rejlik, ami felemészti őt, ha nem engedi szabadjára idejében. – gondolta. Egy kapcsolat sem lehet igazán hosszú életű, amiben titkolózás folyik. Úgy döntött, hogy ő is fellebbenti a fátylat saját múltjáról, hogy megkönnyítse Michelle dolgát.


11.

Spencer ideges volt. Nagyon ideges. Hajnali négy óra múlt, és ő egy arabok által üzemeltetett Non-stop internet kávézóban ücsörgött, hogy a chat-en folytasson beszélgetést titokzatos megbízójával, akinek csak a becenevét tudta, meg azt, hogy az általa kért sorozatokat az előhívást követő nap, az egyeztetés után egy leragasztott borítékban hol kell hagynia. Utálta ezt a fajta diszkréciót, de szükséges rosszként kénytelen volt elviselni, ha igényt tartott a pénzre. A pénz pedig ezúttal nem kis összeg volt. A nő azonban jobban érdekelte. Minél előbb le akarta tudni a megbízatást, és csak Michelle-el foglalkozni. A drága Michelle-el, aki jobbat érdemel annál a nyálas tetűnél. De majd én megmutatom neki. Meglátjuk: meddig lesznek együtt… Akármit mond, akármit csinál, előlelem és a múltja elől nem bújhat el. - morfondírozott. A mellette lévő gépnél külföldiek hadováltak egymásnak valami weboldalról, amit a hazájukban betiltottak.
- Készítettél újabb képeket? – jelent meg a monitoron.
- Igen. Előhívom őket, és a megbeszéltek szerint holnap leteszem a megadott helyre.
- Nagyszerű. Hamarosan elég lesz. Még néhány napot tölts ezzel, aztán megkapod a csekket.
- Rendben van. – gépelte Spencer. Valójában nem volt rendben. Michelle-t akarta most azonnal. Hozzá akart érni, érezni akarta a szívdobogását. Meg akarta baszni. Mint régen. És már a képei sem voltak meg a nő fedetlen testéről. Ez roppantul bosszantotta.
- Akkor adás vége. – írta végül Spacesheep, és kilépett az oldalról.


12.

Mikor Michelle felébredt, már jobban érezte magát. A feje fájt egy kicsit, de a láza csillapodott. Cory hagyott neki egy üzenetet, hogy elment karácsonyi ajándékot kajtatni, ha gondolja, nyugodtan maradjon, de otthon, az ő lakásán is várta valaki, Brittany-nak enni kellett adni, így hát lefürdött, és hazament. Ő neki se ártana valami ajándék után néznie, gondolta: munka előtt útba is ejt néhány boltot és vásárt, de egyelőre még hátra volt a „vörös szalaggal átkötött vallomás” is, amit mindenképp az ünnepek előtt akart „átadni” a Cory-nak. Amikor eljött, kulcsra zárta az ajtót, és a kulcsot betette a lábtörlő alá. Szegény Brittany már biztosan a falat kaparja kínjában. Viszonylag gyorsan hazaért, és azonnal adott is enni dühös cicának, de nem sokat időzött a lakásán, a férfi már elindult ajándékot keresni, és Michelle belátta: valóban itt az ideje. Mit vegyek neki? Minek örülne? Ahogy a délutáni napfényben nézte a kirakatokat, ezen törte a fejét. Néhol megállt kis időre, megnézni a kínálatot, néhol be is ment a boltba, de nem tudott dönteni. Először egy pipára gondolt, de nem volt benne biztos, hogy Cory használná is. Elvégre dohányzik… valószínűleg már kipróbálta, és ha szeretné, biztosan azzal élne. A napfény megcsillant az egyik kirakatban. A nő hátrafordult, és látott egy alakot eltűnni a tömegben. Szíven ütötte a félelem, és azonnal reagált. Sietve utána indult, át a kereszteződésen, de nem jutott messzire. A kocsik fékje megcsikordult, és hangos dudaszó ébresztette rá, hogy majdnem elütötték. Mellette még mindig száguldoztak az autók, ő pedig lassan visszahátrált a járdára. Szemébe könnyek szöktek. Megint elvesztette a fejét. A fekete bőrdzsekis férfit még egy pillanatra látta, de aztán elnyelte a távoli forgatag.

Két órával és egy szem nyugtatóval később belépett a Party Time ajtaján. Úgy érezte: meg kell próbálnia dolgozni, és hogy most jobban fog menni, mint az előző nap. Nem akart csalódást okozni Susan-nak, és az állását is meg akarta tartani. Nem tudta, hogy ebbe már nincs beleszólása. Amikor belépett az étterem ajtaján, többen is nézték a vendégek közül.
- Á. Itt vagy? Nem kell átöltöznöd. A Fizetésed ott van a pult mögött, kellemes ünnepeket.
Michelle nem hitt a fülének. Biztos volt benne, hogy valami tévedés történt…
- Tessék?
- Ki vagy rúgva.
- Ki vagyok rúgva? Ezt meg miért… tegnap is megmondhattad volna, nem kellet volna a rosszullétem miatt…
- Szó sincs a rosszullétedről. Én vagyok rosszul tőled.
- Mégis miről beszélsz?
Három férfi kaján vigyort öltve bámulta őt, különböző asztaloktól.
Susan nem válaszolt a kérdésre. Már levegőnek nézte a nőt. Michelle tekintete a pult mögötti kis asztalra siklott. Volt valami a bére mellett. Egy kupac fénykép, itt-ott megtépve, a szélükön cellux darabokkal. Egyből tudta, hogy mi van rajtuk. Nem akarta látni, de muszáj volt. Már az idegességtől remegett. Odacsoszogott, és éppen csak egy pillantást vetve a legfelső fotóra, felmarkolta az egészet, a pénzzel együtt, és zsebre vágta. Azt a néhány éhes tekintetet leszámítva, senki sem nézett utána, amikor végleg kisétált a Party Time-ból. Flasher még jóval nyitás előtt ragasztgatta ki a róla készült pornográf sorozatot az étterem bejáratára.

Bevett még egy nyugtatót, de az annyit sem használt, mint a placebo. Sírva rohant át Cory-hoz, mielőtt a férfi a szokotthoz híven elémenne a Party Time-ba, és volt főnökétől tudná meg a szörnyű igazságot. Inkább én mondjam el neki, mint bárki más. – gondolta. Cory otthon volt, ajtót nyitott, és enyhén kétségbe esett Michelle láttán.
- Úristen. Mi történt veled? Mondtam, hogy ne menj még dolgozni, szörnyen beteg vagy.
- Cory…
- Tessék?
- Én… én... – alig tudott kinyögni néhány szót.
A férfi bekísérte a lakásba, és leültette, majd ő is leült vele szembe. Egy pillanatra sem engedte el a kezét.
- Mi történt?
- El kell mondanom… valamit. Ami miatt kirúgtak az állásomból.
Felmerült egy kérdés Cory-ban, de nem szólalt meg. Rendületlen figyelemmel hallgatta.
- Mert ma kirúgtak. Én… egy éve még nem ugyanaz az ember voltam, mint most. Huszonhárom évesen a városba költöztem, de nem kaptam munkát, és… elvállaltam dolgokat. Akkoriban ittam is, és kábítószert is használtam. És volt néhány pasas, akik erotikus képeket készítettek rólam. Jó pénzért. Ez az igazság. És egy éve abbahagytam az egészet. Mindent otthagytam, és új életet kezdtem. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, de nem akartalak elveszíteni.
Cory tekintete mintha megfagyott volna. Kifürkészhetetlenül nézett a nőre. Egyre erősebben fogta Michelle kezét, aztán felállt és átölelte.
- Sajnálom…
- Nincs semmi baj. Örülök, hogy végül elmondtad. – szólt, és még magához szorította a törékeny testet.
A nőn úrrá lett a megkönnyebbülés, és valamennyire a férfin is.
- És… ez a pasas… Spencer. Ő zaklat a képeimmel. Ő a titokzatos feladó, aki összehozott minket. Nem tudom: miért csinálja ezt…
- Először is: nem ő hozott össze minket, hanem mi jöttünk össze. Rajtunk állt a döntés. Másodszor pedig: nem várjuk meg, amíg újra jelentkezik. Hívjuk a rendőrséget. A zsarukkal szórakozzon, a mocsadék.
- Ne! – vágta rá Michelle.
- Miért ne?
- Mert… most, hogy bevallottam neked, biztos, hogy le fog állni. Eltűnik az életünkből. Kérlek, nyugodj meg. Nem hallunk többet felőle, ismerem a tagot.
Ez nagyon hülyén hangzott, de semmi jobbat nem tudott kitalálni. Úgy tűnt: Cory, (aki még mindig nem avatta be a saját kis titkába) kezdett feldühödni, de aztán beleegyezett, hogy ne foglalkozzanak az üggyel, vagy legalábbis ne bízzák a zsarukra. Michelle nem tudott jobbat kitalálni, de azt tudta, hogy van még mitől félnie…


13.

A következő néhány nap viszonylag könnyen telt el. Cory és Michelle együtt voltak, és nem gondoltak az elmúlt időszak megpróbáltatásaira. Ott voltak egymásnak, és csak ez számított. Nem találtak több névtelen borítékot a postaládájukban. Úgy tűnt: a zsaroló leállt a beteg kis játékával, és megelégedett annyival, hogy a nő elvesztette az állását. Michelle gondterheltsége, igaz, minimális szinten, de mintha átköltözött volna a férfiba. Keveset beszélt, sokat elmélkedett, és nem a novellaírás körül jártak a gondolatai. Vettek egy karácsonyfát, és a férfi lakásán együtt feldíszítették. Huszonharmadika volt, Cory elment, hogy a karácsony előtti éjszakát a szüleinél, és öccsénél töltse, Chicago-ban. Michelle-t is el akarta hívni, de Brittany eléggé rossz bőrben volt, mert már így is alig látta a gazdáját, nem hiányzott neki a tudatos koplaltatás. Cory felszállt a repülőgépre, és a nő úgy döntött: a kényelmesebb megoldást választja, és az Interneten keresztül keres ajándékot szerelmének. Hetek óta nem volt takarítva az otthona, Brittany pedig keserűen és vészjóslóan nyávogott egész este. Egy boldog kapcsolat mártírja volt, ehhez méltón viselkedett. Michelle órákon keresztül fürkészte az oldalakat, amiken volt rá egy kis esély, hogy talál valami frappáns dolgot. Kis, indiai szobrocskákat esetleg… vagy egy antikvitásnak számító írógépet… vagy akármit, aminek Cory örülhet. Már megfájdult a szeme a monitor fényétől. Lazításképp fellépett a chat-re, és közben kiment a konyhába egy kis csokiért. Mire visszaért, már valaki el is indított egy beszélgetést. Flasher volt az. A netes haverok közül csak ketten voltak fenn: SexyBob, és Thorner. Le is támadták egyből, mert már rég nem beszélgettek vele, de Michelle nem írt vissza nekik. Flasher újból megkereste, beszélni akart vele, és ez a sajnálatos tény mindennél előbbre való volt.
- Hello. – írta Flasher.
- Mit akarsz? Nem volt még elég? – gépelte be a nő.
- Nem, azt hiszem, még nem… Sajnálom azt a kellemetlen munkahelyi incidenst. Kénytelen voltam megtenni, hogy lásd: komolyan beszélek.
- Ó, hát köszönöm szépen… és most boldog vagy Spencer?
- Majd akkor leszek boldog, ha már elértem a célom, és mindent elmondtál a pasidnak. Mindent.
Ettől félt. Már nem is a szeme fájt, hanem inkább a feje. Valósággal lüktetett, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Flasher néhány billentyű lenyomással irányította a szervezetét. A háttérből rángatta a bábok zsinórjait, az előadás pedig a végéhez közeledett.
- Már megtörtént. Leállíthatod magad.
- Túl alázatosnak tűnsz a szokotthoz képest. Szerintem hazudsz. Mi lenne, ha kiderítenénk az igazat?
- Ne szórakozz, te szemétláda! Elmondtam neki mindent. Kész, vége!
- Azt a csúnya balesetet is?
Michelle nem írt vissza. Tudta, hogy ez lesz, de mégsem tudta felfogni. Egyszerűen nem értette… soha, senkinek nem beszélt a balesetről. Senkinek, Spencer-nek meg főleg nem. Visszaemlékezett a balesetre. A sokkos állapotra, amibe közvetlen utána került. A rettegés hónapjaira, amik azt követték. Félelem, undor, menekülni akarás. És most az egész visszatért ennek a pasasnak a személyében, aki nem tudhatta: mi történt, mégis tudott róla.
- Biztos elfelejtetted neki megemlíteni, ugye? Milyen kár. Pedig holnap lesz az évfordulója.
- Miért csinálod ezt? Miért?
- Mert szeretlek.
Michelle úgy érezte: mindjárt hányni fog. Mit kell még kiállnia, hogy végre nyugta lehessen?
- Hagyj békén. Kérlek, hagyj békén minket…
- Majd ha bevallasz neki mindent. Gyilkos.
Flasher eltűnt. Kilépett az oldalról. Michelle pedig érezte, hogy az idegei nem bírják tovább a hercehurcát. Másnap lesz szenteste, és csak szörnyű bűnére tudott gondolni, ami utolérte őt, és ami talán már sohasem fogja elereszteni.


14.

Eljött a huszonnegyedike. Michelle jó, ha egy röpke fél órát tudott aludni, aztán korán elment vásárolni, hogy délutánra kész legyen minden egyéb teendővel, és szerelmének tudja szentelni minden idejét. Kettőkor Cory hazaért Chicago-ból, és egyből átment a nőhöz. Mesélt neki a családjáról, akik minden látogatása alkalmával balhéznak egymással, és közben halálra dicsérik az ő kis fiúkat. Örült, hogy hazajöhetett. Amikor leértek az utcára, Cory megmutatta az ütött-kopott Firebird-öt, amit a szüleitől kapott. Michelle igyekezett lelkesedést színlelni a kocsi iránt.
- Nézd csak! Hát nem fantasztikus? Ott állt már évek óta a garázsban, aztán apáék úgy döntöttek, hogy legyen az enyém!
- Ez tényleg… nagyon gyönyörű.
- Az. Vele jöttem visszafelé. Tud ám a kicsike. Ki akarod próbálni?
- Cory, én… nem tudok vezetni. – közölte Michelle.
- Aha. Értem. Jó.
Beszálltak, és elhajtottak a férfi lakásához. Michelle már készült kiszállni, amikor megakadt a szeme Cory-n. Csak ült ott a volánnál, a parkoló autóban, és bambán meredt maga elé. Rémisztő látvány volt.
- Mi a baj, Cory?
A férfi felé fordult.
- Tudom, hogy még korai ilyesmiről beszélni… de nem szeretnél egy gyereket?
Michelle meglepetten nézett, de pár másodpercen belül elöntötte a boldogság.
- De. Nagyon szeretnék gyereket. – mondta, és megcsókolták egymást.
A nő abban a pillanatban úgy érezte, hogy a fellegekben jár. Mindig is vágyott egy gyerekre, de ő nem mert előállni az ötlettel. És most a férfi megtette. Kiszállt a kocsiból.
- Te nem jössz? – kérdezte.
- Menj csak, még kiveszem az ajándékod. – mondta Cory, Michelle pedig izgatottan bement a kapun.

Spencer megígértette a nővel, hogy nem fog sikoltani, aztán lassan levette a kezét a szájáról. Ott várt rá lesben, a lépcsőházban. Tudta, hogy nincs sok ideje, bármikor betoppanhat a férfi. Hátulról fogta a nőt, úgy beszélt hozzá.
- Figyelj rám. Sajnálom, hogy így kell összefutnunk, de muszáj volt találkoznom veled.
Michelle érezte a férfi merevedését, ahogy az szorította.
- Hogy van képed ezek után idejönni?! – tört ki a nőből.
- Bassza meg, ne kiabálj! Hát nem érted, hogy valami kurva nagy gáz van? Figyelj. Beszélnünk kell. Tizenegykor gyere le a kocsihoz. És ne próbálj átverni. Ez kurvára nem vicc.
A kapu kinyílt, és Spencer eltűnt a lépcsőházban. Michelle megfordult, de már nem látta a pasast. Cory kézen fogta, a másik kezében az ajándékdobozzal.
- Na… hát veled meg mi van? – nézett rá furcsán.
- Semmi, semmi… minden rendben. Csak gondoltam, megvárlak itt lenn.– mondta Michelle, annak ellenére, hogy mélyen benne gyilkos düh támadt az iménti látogató iránt.
- Mehetünk? – kérdezte a férfi, és ismét rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát.

A karácsonyfa előtt feküdtek a földön. A puha takarón egybeforrt a testük. Cory ezúttal gyengéden, a nő mellét masszírozta, aki fel-felszisszent az élvezettől. Érezte, ahogy a forróság formát ölt, és beléhatol, majd beljebb, és beljebb jut a testében. Újra, meg újra. Az utolsó gyönyörű percek pillanatokká sűrűsödtek, és lezárultak a nő lelkében, örökre. Ezúttal nem használtak gumit, és a nő máris úgy érezte, hogy egy új élet csillaga ragyogott fel a szemében. Cory látta ezt, vagy legalábbis látni vélte, és kételkedni kezdett saját magában. Ez a kétely nem tartott sokáig, csak össze kellett szednie a gondolatait. Az emlékeit: a „kellékeket”. Piknik-szerű, de bőséges vacsorájuk elfogyasztása után a férfi átadta ajándékát: egy üveggömböt, amiben mindig havazik. Egy angyal állt benne, néhány kis házikó mellett, Michelle-nek nagyon tetszett. Aztán az övé következett: egy írótoll, apró betűkkel belegravírozva: Cory és Michelle -> örökké.

A férfi már aludt, a nő az órára pillantott, és lassan, óvatosan fölkelt az ágyból. Egyszer s mindenkorra el akarta rendezni ezt az ügyet. Nem érdekelte semmi, nem törődött a lehetséges következményekkel, meg akarta védeni a boldogságát, és a jövőjét. Nem akarta hagyni, hogy bárki is elfújja szerelmük lángját. Kilopódzott a szobából, és felöltözött. Észrevette, hogy remeg, de nem törődött vele. Ezt el kellett intéznie. Ránézett még egyszer Cory-ra. Meg sem moccant, csak a mellkasa emelkedett fel-le, lassú rendszerességgel. Még volt negyed órája, felvette a tollat az asztalról, amit aznap reggel vett a férfinak, és keresett a fiókban egy papírlapot. Leírt mindent, ami a szívét nyomta, mindent az utolsó szóig. A vallomását, arra az esetre, ha többé nem látják egymást. Mikor végzett, eltette a fiókba, és a konyhába ment egy késért, majd amilyen csendben csak tudta: a kocsi-kulcsokkal együtt elhagyta a lakást.


15.

Spencer pontos volt. Meglátta, hogy a nő a kocsiban ül, és beszállt mellé.
- Induljunk, itt nem biztonságos.
És elindultak. A fények távolodtak, az út egyenesen a sötétségbe vezetett. A dermesztő sötétségbe. Nem volt semmi forgalom, a lámpák végig zöld utat adtak. Michelle kicsit megmozdult az ülésben, hogy érezze: a kés még mindig mellette van, és biztonságot nyújt neki, ha arra kerül a sor, hogy megragadja. Spencer a visszapillantóba lesett, és elkezdte mondani:
- Figyelj, Michelle… először is köszönöm, hogy eljöttél. Tudnod kell, hogy amit tettem, azt azért csak azért tettem, mert szükségem volt a pénzre.
- Miket hordasz itt össze, te beteg állat? Hogy tudsz még most is hazudni?
- Hagy folytassam. Valaki felbérelt, hogy figyeljelek titeket, és készítsek rólatok fényképeket. Már hetekkel ezelőtt.
- Na és kicsoda? – vetette oda közönyösen Michelle.
Egyre kijjebb kerültek a városból.
- Nem tudom. Nem találkoztam vele személyesen. Előre fizetett háromszáz dollárt, csekken, és azt mondta: minden fotóért száz dollárt perkál. Fene sok pénze lehet. Gyanakodtam is, de elvállaltam, mert hiányoztál, és így szemmel tarthattalak. A képeket mindig egy általa kijelölt helyen kellett hagynom egy borítékban. De valaki betört hozzám. Mindent felforgatott, és elvitte a régi képeidet. Azokat, amiket…
- Tudom, milyen képekről van szó! – fakadt ki a nő.
- Eleinte nem gondoltam, hogy lehet valami kapcsolat a megbízásom és a betörés közt, de utánanéztem egy kicsit a barátodnak. Tudtad, hogy már volt házas? És volt egy gyereke is?
- Mit akarsz ezzel az egésszel? Miért hazudozol össze vissza?! – kiabált rá a nő.
- Nem hazudok. Hidd el. Catherine-nek hívták a feleségét, és Adam-nek a fiát. Hat éves volt.
Egyre szorosabban érezte maga mellett a kés nyelét. Legszívesebben ott rögtön meggyilkolta volna a pasast. Lejátszódott a szeme előtt a jelenet, ahogy lefékez, és egy hírtelen mozdulattal a torkába vágja a rohadéknak.
- És miért mondod ezt el nekem?
- Mert már tudom: miért hagytad ott a szakmát. És engem.
Spencer a kabátzsebébe nyúlt, mire a nő egy pillanatra megdermedt. De a férfi nem fegyvert vett elő, csak egy borítékot. Egy gyűrött borítékot, amin a Michelle Denrom név állt.
- Ezt találtam reggel a postaládámban. – mutatta, majd kivett belőle egy fényképet. A fotó nem az ő profi gépével készült, a jellegzetes, papírkeretes fajta volt, pont olyan, mint amit Michelle is mindig kapott.
A fényképen egy autó volt, teljesen összetörve. A fotó helyszínelésnél készülhetett a roncsról. A nő felismerte a kocsit. Sosem tudta volna igazán elfelejteni. Pontosan egy éve, tavaly karácsonykor látta először, és most utoljára. A kép alatt volt egy írás. Nagy, nyomtatott betűkkel írta rá valaki: „És ő vesz egy lépcsőt a mennyországba.”.
Michelle elsírta magát. Nem akarta elfogadni a rettenetes igazságot. Meg akarta ölni a férfit, amiért ezt tette vele. A férfit, aki most is a combjára tette a kezét. A rohadékot, aki szembesítette álmai törmelékével. Lábával a fékpedált nyomkodta, de az megtagadta a parancsot. A kocsi nem állt meg, száguldott tovább az éjszaka sötétjében. Kitört a pánik. Üvöltés és sikoltás szelte át az éjszaka meghitt csendjét. Az autó kisodródott az útról, és egy fának vágódott. A robbanást hallani lehetett a város szélénél is, de segítség nem érkezett időben.


16.

„Annyira sajnálom. El kellett volna mondanom, de féltem, hogy tényleg elveszítelek. Tavaly, pont karácsonykor autóbalesetet okoztam, aminek a másik fél részéről végzetes kimenetele volt. Ezt még soha senkinek nem mondtam el. Részeg voltam, és be is drogozva. Az életem félresiklott, amennyire csak el lehet képzelni. Az országúton hajtottam hazafelé, amikor véletlen áttértem a másik sávba. A szembejövő autóban egy nő utazott, és egy kisgyerek. Ezt a hírekből tudom. A nő elrántotta a kormányt, így nem ütköztünk, de ő egy fának hajtott, és mindketten meghaltak. Én pedig tovább mentem. Azóta nem ültem volánnál, és igyekeztem lezárni életem ezen szakaszát. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Mikor ezt a levelet olvasod, én már valószínűleg nem élek. Máskülönben személyesen mondanám el, valamikor. De már mindegy. Szeretlek. Michelle.”

Cory az ágy szélén ült, és épp elolvasta a nő sorait. Bűntudata volt. Érezte, hogy hibát követett el, amikor elvágta a fékvezetéket. Már akkor hibát követett el, amikor belekezdett az egészbe. Amikor megkérte a kis kínai srácot, hogy fotózza le őt a parkban, és azt a másik embert, hogy szintén készítsen róla képet, ahogy az étterem előtt áll. Hibát követett el, amikor a nőt többször is lefotózta, és amikor elküldte neki a sajátjait. Hibázott, amikor Flasher néven megzsarolta őt, és hogy Spacesheep-ként megbízást adott Spencer-nek. Nem kellett volna betörnie a férfi lakására, és ellopnia Michelle erotikus képeit, és nem kellett volna azokat a Party Time ajtajára kiragasztania. Az egészet nem kellett volna. Vonzódott a nőhöz. De nem tudta csillapítani rettentő fájdalmát, és bosszúvágyát, amióta rájött: ki vette el tőle a családját. A feleségét, és a kisfiát. Fájdalmat akart okozni a bűnösnek. Azt akarta, hogy vezekeljen a tetteiért, vagy legalább bánja meg őket. Az őszinteség megmenthette volna Michelle-t, és Spencer-t is.

És most ott fogta a kezében a beismerő vallomást. Tévedett. Nem úgy tervezte, hogy megússza. Tökéletes gyilkosság? Minek? Az élete értelmét már elvesztette egyszer, és most megint megtörtént. Már csak az volt a kérdés, hogy öngyilkos legyen, vagy feladja magát? Nem tudta. Csak ült ott, az ágy szélén, és próbált magának utat lelni a megfakult lakásban, még valamivel pirkadat előtt.


VÉGE.