Lassan

Lassan…

Fehér mennyezet, zöld csempe a falon. Odakintről a hosszúra nyúlt nyár napsugarai igyekeznek utat törni maguknak a sötétítőfüggönyön, mely napok óta behúzva színezi haloványra a helységet. Idebent nincsenek évszakok, nincsen reggel, nincsen este. Különös időszámítás zajlik, mintha egy más világ lenne. Mikor belépek az ajtón, én is más leszek. Mélyről törnek elő érzések, mozdulatok, melyek olyan ösztönösek, hogy el sem gondolkodom rajta. Igen, ez is én vagyok. Problémák, örömök, gondok az ajtón túl maradnak, idebent nem számít semmi csak ő.
Micsoda félelemmel közeledek minden alkalommal a fehér ajtó felé, mely semmiben sem különbözik a többitől, csupán a tetején görbülő hármas jelzi: ide kell jönnöm.
A szobában lakók köszöntő mosolyából minduntalan kiérzem az együttérzést, ami ugyan jól kellene, hogy essen, mégis szinte sértőn bántja lelkemet. Nem kell a sajnálat, nem kell az együttérzés! Ez az élet rendje!
Legalábbis, ezt mondogatom magamnak, és néha el is hiszem. Ez az élet rendje! Mondani könnyű, de elfogadni már sokkal nehezebb. Hogy lehetne elfogadni egy elválást? Hogy lehetne elfogadni valami jónak a végét?

A gyerek is gyakran sír, mikor az óvodában búcsúzkodnia kell anyjától, vagy ha egy jó játéknak vége szakad, mert haza kell menni. Pedig az anya visszajön, a játékot másnap folytatni lehet! Aki azonban az élők sorából távozik, sohasem jön vissza. El lehet hát fogadni könnyedén egy végleges búcsúzást? Fel lehet rá készülni? Igyekszem. Napok óta az jár a fejemben, milyen lesz, amikor ő már nem lesz közöttünk. A sok teendő, elintéznivaló…
Néha elszégyellem magam a gondolatok miatt, hiszen él még. Ezt a jövőt azonban olyan közelinek érzem, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. Eszem és szívem vív harcot naponta, és kettejük döntetlenéből lelkem kerül ki vesztesként.

Közeledek az ágy felé, mely a sarokban áll körbefüggönyözve. Ott fekszik. Apró termete szinte elvész az ágyban. Szeme csak félig van csukva, de nyújtott légzéséből sejtem, hogy alszik. Ajkai nyitva, torkán érdesen karistol a levegő. Napok óta így alszik, az oxigénszonda haszontalanul lóg orrában. Szívbemarkoló látvány, engem mégsem riaszt. A megváltozott, elsorvadt test mögött közel nyolcvan év megélt eseményei húzódnak meg. Egy olyan asszonynak a nyolcvan éve, aki szerelemmel szeretett, aki szeretettel nevelt gyereket, aki édesanyát, majd férjet ápolt önzetlenül, aki örömét lelte unokáiban. Most ez az asszony, fejét meghajtva hódol be a végzetnek, ami egyesek szerint születésünk pillanatában elrendeltetett. Nem küzd ellene, nem tiltakozik.

Ereje fogyóban, éppen csak annyi, amennyi elegendő. Hogy mihez elegendő, az élethez, vagy a halálhoz? Ezt már nem lehet tudni. Egy ideje az az érzésem, hogy a két világ határán lebeg. Kicsit olyan, mintha néha itt lenne, néha ott.
A nővér nyitja az ajtót, karján a tálca, melyen az ebédjét hozza. Nincs mese, fel kell ébresztenem! Finoman szólongatom, bár a napok során már tapasztaltam, ennek nem sok értelme. Többedszeri próbálkozásra végre nyögdécsel, de szeme meg se rebben. Óvatosan felültetem remélve, hogy ettől felélénkül.
Nehezen tér magához, mint aki nagyon messze járt. Azt mondja, olyan jól aludt. Mindig ezt mondja… Felmerül bennem a kérdés: lehetséges, hogy már néha ellátogat arra a csodálatos rétre, melyről sokan beszélnek?

Miután látom, hogy magához tér, átültetem a székbe. Alig van ereje, szinte teljes súlyát én tartom. Nem nehéz, hiszen alig van negyven kiló. Negyven kiló! Ennyi maradt az egész életében súlyfelesleggel küszködő asszonyból! Hogy mikor fogyott le ennyire? Nem tudom. Olyan észrevétlenül esett össze a teste, mint ahogyan tél végén észrevétlenül olvad el a méteres hó.
Ennyi maradt belőle: csont és bőr.
Résnyire nyitott szájához érintem a levessel teli kanalat. Lassan eszik, de látom rajta, jól esik neki az étel. Nyújtom egyik kanalat a másik után, de mire túlságosan megörülnék neki, hogy milyen jól eszik, int a fejével: elég volt, inkább vizet kér.
Ott van a pohár karnyújtásnyira, de az evés és az ülés már annyira kifárasztotta, hogy többre nem maradt ereje. Odanyújtom hát, és a szívószálat a szájába segítem. Néhány korty, majd kimerülve kapkod levegő után. Pihegve mered maga elé. Elfáradt. Pedig még annyira szeretném, ha egy kis húst is enne! Nem kér. Újból vizet kínálok neki, amit szívesen fogad. Hangos kortyokban csúszik le torkán, majd magába roskadva tekint vissza az ágyra.
Olyan rövid ideig ült még, és máris le akar feküdni. Próbálom szóval tartani, beszélek a gyerekekről, a munkáról, majd a délutáni elfoglaltságokról. Egy darabig érdeklődve hallgatja, de aztán fészkelődik, és segítségemet kéri a visszafekvéshez. Olyan erőtlen, hogy megmozdulni sem képes.

- Segítsek? – kérdezi az ápoló a szomszéd ágy mellől, ahol éppen a déli gyógyszereket osztogatja.
- Igen. Köszönöm… - felelem, majd tehetetlenül nézem végig, ahogy a fiú karjába emeli törékeny testét, és visszahelyezi az ágyba.
Olyan kiszolgáltatott, olyan elesett szegény! Miközben gondosan eligazgatom lábait, hogy a lehetőségekhez képest kényelmesen feküdjön, azon gondolkodom, vajon én is ilyen leszek, az én testem is így fog kifáradni, én is így fogok haladni az élet hosszú, göcsörtös útjának vége felé?
Kislányom a napokban azt mondta, ő nem akarja, hogy megöregedjek, nem akarja, hogy én is ilyen legyek. De lehet-e ezt akarni, megválaszthatjuk-e ezt? Nem! Ebbe nem lehet és nem szabad beleavatkozni! Bármilyen nehéz is, bele kell törődnünk, el kell fogadnunk, és alázattal kell hagynunk, hogy a természet elvégezze dolgát, hogy Isten ítélkezzen felettünk! Pont olyan csendben és olyan alázattal, ahogyan ő teszi! Hogy nekem lesz-e erre erőm, azt már nem tudom…

Alighogy eligazítom fejét a párnán, máris aludni készül. Pedig annyi mondanivalóm lenne még, de azt sem tudom, hol kezdjem! Abban sem vagyok biztos, hogy hall még engem. Olyan gyorsan távoznak gondolatai innen, és siklik az alvás adta béke felé, hogy alig marad időm még néhány szót mondani.
Finoman végigsimítom homlokát, majd arcát, elköszönök a gyerekek nevében, és biztosítom róla, hogy fia is bejön hozzá este, mint mindig. Nem válaszol. Tudom, már nincs velem. Elaludt, mint ahogyan eddig is átaludta napjait.
Mennem kellene már, de olyan nehezen hagyom itt. Megfogom kezét, és ujjaimmal finoman cirógatom. Olyan vékony, olyan erőtlen! Pedig erős volt ez a kéz! Ezek a vékony ujjak sok munkát végeztek a nyolcvan év alatt.

Odahajolok hozzá, és egy csókot nyomok a homlokára. Nem tudom, hogy érzékeli-e, de azért szóban is elköszönök tőle. Csendben távozom.
A folyosón, járkáló betegek, hangosan beszélgető nővérek, instrukciókat osztogató orvosok vesznek körül. Úgy szeretném, ha mindenki látná rajtam, amit érzek, ha mindenki ugyanazt érezné, amit én! De nem kiabálhatok, nem sírhatok!
Hazafelé menet folyamatosan őt látom magam előtt. Sápadt arcát, levegő után kapkodó nyitott ajkait, paplan alatt eltűnő vékony testét. Egy részem mindig ott marad vele, és bármerre is megyek, vissza-visszagondolok rá. Vajon alszik még? Nem szomjas? Nem fáj semmije?
Az élet megy tovább, tesszük a dolgunkat. Tiszta ruha kell a gyerekeknek, és másnap is enni kell valamit. Megrakom a mosógépet, felrakom a levest. Alighogy végzek, csörög a telefon. Mikor meghallom az orvos hangját, rosszat sejtek. Napok óta ettől a hívástól rettegtem…
Alig értem a szavakat, és magam sem tudom, hogy értelmesen válaszolgatok-e. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy azonnal értesítenem kell a férjem. Gyorsan elköszönök, és megpróbálom őt hívni. Telefonja nem válaszol. Ebben a felgyorsult, elektronikai vívmánnyal teli világban képtelen vagyok elérni.

Szívem úgy lüktet, hogy már fáj. Mellkasomat szorítom, egész testem reszket, míg könnyeim sorra hullnak alá. Újra és újra próbálom hívni, de mind hiába. Egy monoton női hang válaszol: átmenetileg nem kapcsolható.
Olyan tehetetlennek érzem magam. Eddig mindig biztonságot adott a mobiltelefon, melyen bárhol, bármikor elérhettük egymást. De most nem. Talán nem is véletlen, hogy ezúttal nem sikerül…
Lassan lenyugszom, mert le kell nyugodnom, hogy kocsiba ülhessek. Meg kell keresnem őt! Értesítenem kell!
Szerencsére tudom, merre találhatom, így útnak indulok. Míg haladok az ismerős úton, magamban a szavakat próbálgatom, formálgatom. Miért pont nekem kell megtennem? Miért pont az én tisztem, hogy közöljem vele ezt a szomorú hírt? Az ember nem szívesen bántja azt, akit szeret…

Sürgetném a perceket, hogy minél hamarabb túlessek rajta, de minden összeesküdött ellenem. Az egyik utat lezárták, a másik utcában kukás autó lassítja a forgalmat. Legszívesebben ordítanék, hogy mindenki tudja, mennyire fontos nekem a gyors továbbhaladás. De nem teszem, csak csendben mérgelődök, és kivárom a sorom, miközben őrá gondolok.
Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy élettelenül fekszik az ágyban. Vajon a lelke már ott van fönt? Átjutott azon az alagúton, ami elválasztja a mi világunkat a másvilágtól? Vajon milyen az az alagút, sötét, félelmetes, olyan, mint amikor rémálmunkban az ismeretlen mélybe zuhanunk, vagy olyan, mint egy átlátszó henger, melyen áttündököl a mindenség? Ő már talán tudja. Talán már ott van azon a csodálatos mezőn, és halad elveszített szerettei felé.
Végre szabad utat kapok. A távolság egyre rövidül. Szívem újból hevesen kalapál, míg ismételgetem magamban a kegyetlen szavakat, mintha gyakorolnom kellene, nehogy elfelejtsem. Pedig ezt nem lehet elfelejteni!
Megérkezem. Rövid keresgélés után meglátom őt. Mosolyogva int felém. Vajon tudja, hogy miért vagyok itt? Képtelen vagyok visszamosolyogni, és ebből már sejthet valamit. Néhány méter választ el minket egymástól, de végtelennek tűnik az idő, mire olyan közel ér hozzám, hogy végre elmondhatom jöttöm okát.

Egy rövid ölelés, aztán kocsiba ülünk. Szerintem, fel sem fogta igazán.
Én nem tudok olyan csendben maradni, mint ő, én nem tudom szó nélkül emészteni a történteket. Beszélek hát, és kitöltöm az időt, amíg a kórházba nem érünk. Beszélek az utolsó percekről, amit édesanyjával töltöttem el, és többször megismétlem az orvos kíméletes szavait is. Ő többnyire csak hallgat. Csak sejtem érzéseit.
Végre megérkezünk. Izgatottan haladunk fel a lépcsőn. Mire hosszú latolgatás után elhatározom, hogy nem megyek be hozzá, férjem megkér, tartsak vele. Nem tudok nemet mondani.
Együtt lépünk be a szobába, de a várt kép helyett a nővér fogad minket, aki már üres ágyát tisztogatja. Elkéstünk.
Csalódottan távozunk, és az ápolót keressük, aki aznap foglalkozott vele. Kedvesen, együtt érzően foglalkozik velünk, és két nagy csomagot ad át. Ez maradt számunkra: gazdátlan tárgyak halmaza. Ezeknek a tárgyaknak szerepük, dolguk volt eddig, most céltalan, felesleges holmikká váltak.

Átvesszük a szatyrokat, és távozunk. Nehéz bármit is mondanunk egymásnak, inkább emlékezünk. Én legalábbis egyfolytában csak rá gondolok, és arra az utolsó búcsúra, amikor homlokon csókoltam, majd magára hagytam. Ez az emlék hozzárakódik mindahhoz, amit az évek alatt gyűjtöttem össze róla, mégis úgy érzem, ez lesz a legerősebb, így fogok igazán emlékezni rá. Szívem fáj, a lelkem mégis nyugodt. Elment, de békésen, fájdalom nélkül ment el. Teste messze van már tőlünk, de szavai, mozdulatai örökre bennünk élnek.
Lelke nyugodjon békében!