Kommandósok II. - Összeáll a csapat

Huszonegyedikén, hétfő reggel Mezei Ákos százados frissen, kipihenten már hét óra után megérkezett a városi kapitányság kapujához. Az ügyeletes tisztelegve köszöntötte, ahogy meglátta közeledni.
- Jó reggelt uram!
- Jó reggelt. Fekete őrnagy megérkezett már?
- Még nem uram.
- Köszönöm. Jó munkát!
- Önnek is uram.
A százados az épületbe érve lassan haladt az iroda felé és útközben az egyik automatából vett teát kortyolgatta. A forró üdítőt letette az asztalára, majd a hátizsákból elővette reggelijét, és evés közben nézte meg a reggeli újságot.

Negyed kilenc körül lépett be Fekete, akit Mezei rögtön észrevett, ahogy a lift felől közeledett. A százados kezet fogott kollégájával.
- Jó reggelt! Mik a hírek?
- Jó reggelt neked is. Beszéltem az alezredessel – mondta az őrnagy, miközben le-tette az aktatáskáját. – Azt javasolta, amit te is mondtál tegnap délután, hogy próbáljunk meg először a főiskolában szétnézni, aztán a szakközépiskolákban, a frissen végzettek között. Ha egyik sem jönne össze, akkor a megyei kapitányságok maradnak. Az lenne az utolsó esélyünk, vagy a terv elbukik.
- Világos. Akkor hol kezdjük? – kérdezte Mezei.
- Felhívom a főiskolát. Meglátjuk, mi lesz.
- Én kimegyek – mondta a százados. – Hozzak neked valamit az automatából?
- Egy kávé jólesne, de nem kell sietned.
- OK – a százados kiment, az őrnagy pedig felemelte az irodai telefon kagylóját.

Húsz perccel később, mikor Mezei Ákos visszaért az irodába, még hallotta, amint Fekete beszél valakivel telefonon, de bólintott a kávéra.
- Köszönöm uram. Viszonthallásra – a tiszt letette a kagylót, majd Mezeire nézett, aki érdeklődve várta a beszélgetés eredményét. – Beszéltem a főiskola igazgatójával. A végzettek még bent vannak. Azt mondta, ha gondoljuk, még ma felmehetünk.
- Remek – mosolyodott el a százados. – Itt a kávé.
- Kösz. Ha megittam, indulhatnánk, de csak, ha neked is megfelel?
- Persze. Nem kell több cucc nekem, csak ami a zsákomban van.
- Ne felejts el, indulás előtt kétbetűs kitérőt tenni!
Mezei elvigyorodott, majd a hátizsákkal a vállán elindult a mosdó felé. Az őrnagy egy-két perc múlva követte, majd dolguk végeztével lementek a kapitányság parkolójába, ahol a százados szétnézett.
- Melyik a tiéd? – kérdezte társát. – Csak nem a Suzuki?
- Dehogy. Azaz új gyártmányú fekete Toyota Hillux terepjáró.
- Nem rossz gép. Mióta használod?
- Legalább hat éve – felelte az őrnagy, miközben beszálltak és bekötve biztonsági öveiket, elhelyezkedtek. Beindult a motor, és a robusztus kocsi két perc múlva már a kapun kívül hagyta maga mögött az útszéli épületeket.
- Mielőtt elhagyjuk a várost, meg kell állnunk, tankolni. Csak pár pillanat lesz.
- Engem nem fog zavarni – a százados hátradőlt a kényelmesen bevont, széles ülésen. Mivel éppen az egyik fő közlekedési vonalon haladtak, nyugodtan be tudtak parkolni az Abonyi úti benzinkúthoz, ahol Fekete teletöltötte a tankot, majd fizetés után nekivághattak a fővárosba vezető útnak a 4-es főúton, ahol a várost elhagyva nagyobb sebességre kapcsolhattak a kocsival.


„Budapest, Budapest, de csodás” szólt a régi sláger az egyik kereskedelmi rádióban, de a két szolnoki tiszt nem igazán érezte ekkor a jelmondat igazságát. A főváros elérése előtt ugyan még nyugodtak voltak, de mire elérték a főiskola épületének utcáját, már túl voltak két dugón, számos piros lámpán meg egy koccanás miatti útszűkületen, ahol legalább félórát kellett várniuk a tűző nap miatt átforrósodott kocsiban, így kissé bosszússá váltak.
A főiskolának helyet adó Farkasvölgyi út távolról úgy nézett ki, mintha soha nem akarna vége lenni. Fekete és Mezei a két oldal házszámait figyelte, hogy tájékozódni tudjanak, éppen hányas épületnél haladtak el.
- Az lesz ott a főiskola balra – szólalt meg Mezei, mire Fekete is előrenézett.
- A nagy barna? Biztos, hogy az a 12-es számú épület?
- Valószínű, mert várakoznak előtte.
- Utálom a fogadóbizottságokat – mormogta Fekete.
- Nem értem, hogy miért – vigyorodott el kollégája.
Az őrnagy keresett egy szabad parkolóhelyet, kiszálltak, majd elindultak vissza a főbejárathoz. Az épület falán ovális, fehér táblán látszott a keresett felirat: „REN-DŐRTISZTI FŐISKOLA – BUDAPEST”. Egy középkorú tiszt, két fiatal egyenruhás kíséretében lépett eléjük, majd az öt rendőr tisztelgett egymásnak.
- Schwendler József hadnagy vagyok, uraim – szólalt meg a tiszt határozott hangon. – Önök ugyebár Fekete őrnagy és Mezei százados?
- Igen, mi vagyunk – felelte az őrnagy.
- Kérem, kövessenek. Az igazgató úr már várja önöket az irodában.
- Köszönjük hadnagy úr.
Elindultak a jól őrzött kapun keresztül az épületbe. A portán feliratkoztak, majd Schwendler vezette fel őket az emeletekre, miközben a kísérők mögöttük sétáltak, de nem szóltak semmit, ahogy azok a tanulók sem, akik az éppen aktuális szünetben a folyosókon tartózkodtak, bár megnézték őket. Az irodát nem jelölte semmi extra, csak egy egyszerű névtábla „Sárkány István igazgató” felirattal. Schwendler kopogására erős hang válaszolt, ahogy a hadnagy kinyitotta az ajtót, bejelentette az érkezőket, majd elment, becsukva az ajtót maga után. A két tiszt bemutatkozott, mire az igazgató rögtön rákérdezett látogatásuk céljára.
- Úgy hallottam, hogy a telefonba egy fontos dolgot említett őrnagy. Kezdheti!
Fekete bólintott, kinyitotta aktatáskáját és elővette a terv mappáját.
- Erről volna szó uram! – Az igazgató elvette a mappát, és olvasni kezdte az anyagot. A falióra egy óra tizenhét percet mutatott.


Délután kettőkor az igazgató összecsukta az irattartót és visszaadta Feketének.
- Érdekes, nagyon érdekes. Gondolják, hogy találnak itt megfelelő embereket?
- Reméljük uram – felelte Mezei, mire az igazgató az asztala szélén lévő aktaoszlopra mutatott, amit már korábban észrevettek az érkezettek.
- Összeszedettem a legjobb tanulók aktáit négy csoportból. Nézzék át, a választás a maguk dolga! Nekem mennem kell. Ha bármire szükségük van, hívják Schwendler hadnagyot! Minden jót uraim.
- Köszönjük, uram! – Az igazgató elment, Fekete pedig Mezeire nézett. – Kezdhetjük kolléga?
- Ha muszáj, de ajánlom, vegyük ketté ezt a kupacot! – Mezei szétválasztotta az oszlopot, a felét az őrnagy elé tette, míg a többit elhelyezte maga előtt. A két tiszt nekilátott átnyálazni a rengeteg aktát.


Délután hat óra körül járt az idő, amikor Mezei Ákos százados becsukta az utolsó mappát. Ránézett Feketére, aki nem sokkal előtte végzett az olvasással.
- Találtál lehetséges jelölteket?
- Rengeteg jó képességű fiatal végzett itt az idén – felelte az őrnagy. – Ennek ellenére csak egy embert látok alkalmasnak, hogy meghallgassuk. Nálad?
- Két jelölt. Az egyik egy lány – vigyorodott el Mezei. – Kíváncsi vagyok, mit szólna az alezredes, ha megtudná ezt a hírt?
- Jobb, ha felhívom, és megtudjuk – felelte Fekete, és elővette a mobiltelefonját. Tárcsázott, és rövidesen fel is vették a vonal túlsó végén. – Üdv főnök! Fekete vagyok a főiskolából. Van három ígéretes jelöltünk Mezeivel. Csak annyi lenne a kérdésem, hogy nem gond-e, ha egyikük egy pályakezdő rendőrlány?
- Szerintem, most meglepted – szólt közbe a százados.
- Lehetséges – mosolygott az őrnagy. – Értem. Köszönöm, viszonthallásra! – a tiszt ránézett társára, ahogy eltette a telefont. – a főnök azt mondta, hogy nem baj, ha nők is lesznek a csapatban.
- Mikor hallgatjuk meg őket? – kérdezte a kolléga.
- Szerintem holnap – jött a válasz. – Már csak az a kérdés, hogy hol éjszakázunk?
- Felhívom Schwendler hadnagyot. Biztos van ötlete. – Mezei felemelte az irodai telefon kagylóját, és kiszólt a központba. – Halló! Mezei Ákos százados vagyok. Szeretném, ha Schwendler hadnagy feljönne az igazgatói irodába, amint tud! Értem. Köszönöm. Viszonthallásra! – a két vidéki tiszt leült a székekre.
Öt perccel később az ajtón belépett a hadnagy, de mögötte érkezett az igazgató is, ami váratlanul érte a szolnokiakat.
- Hadnagy úr, érdeklődnénk, hogy nem tudna-e nekünk mondani, vagy mutatni egy helyet, ahol eltölthetnénk az éjszakát? – kérdezte Mezei Ákos.
- Van néhány szoba az alagsorban – szólalt meg az igazgató. – Nem éppen a legjobb, de ha gondolják, megnézhetjük.
- Rendben van uram! – Fekete válasza után elindultak a lépcső felé. Egy-két perc múlva a vezető hadnagy nyitotta ki az ajtót egy kisebb hálóteremnél. Nem volt túl igényes, de egy éjszakára megfelelt a hely. A két tiszt magára maradt, beszélgetéssel töltötték az időt, majd az egész épület lassan elcsendesedett.


Július 22-e is szép, verőfényes napsütötte reggelt hozott. Fekete Zoltán őrnagy nem sokkal fél nyolc után ébredt, majd miután rendbe szedte magát, átment társához, aki még aludt a szomszéd helyiségben.
- Ébresztő alvóbajnok! – Rázta meg Mezei vállát.
- Hé! Jó reggelt! Hány óra van? – nyögte félálomban a százados.
- Háromnegyed nyolc lesz pár perc múlva – jött a válasz, mire a tiszt lassan kikelt az ágyból, és felvette az amellett lévő székre lerakott dzsekijét. – Reggeli?
Mezei bólintott, majd nem sokkal indulásuk után ráakadtak az iskolai büfére, ahol nyugodtan megvették, majd elfogyasztották szendvicseiket. Fekete ekkor vicces dolgot kérdezett társa egyik szembeötlő szokásáról.
- Nálad a teázás megszokott dolog, vagy előző életedben angol voltál?
- Nem voltam angol, mert nem hiszem, hogy ők citrommal isszák – felelte a százados. – Egyébként még fiatal koromban ragadt rám.
Az őrnagy bólintott, majd összeszedték a szemetet, és felmentek az igazgatói irodába, ahol a rektor és Schwendler hadnagy már várta őket.
- Jó reggelt az uraknak, úgy látom rendben volt az éjszakájuk – kezdte a főnök. – Térjünk hát a tárgyra! Vannak jelöltjeik?
- Igen uram. Három fiatal tűnik ígéretesnek – jött Mezei válasza, és átadott három aktát a rektornak. – Velük szeretnénk beszélni a délelőtt folyamán!
- Értem! – Az igazgató odaadta az iratokat a hadnagynak. – Hívassa őket!
Schwendler szó nélkül bólintott, kiment és néhány perc múlva megszólalt az iskola belső hangszóróján keresztül az aktuális felhívás:
- Figyelem, figyelem! Kohári Anett, Nárai Szabolcs és Vajda Gábor azonnal menjenek az igazgatói irodába! Ismétlem, Kohári Anett, Nárai Szabolcs és Vajda Gábor azonnal menjenek az igazgatói irodába! Köszönöm!
Hamarosan visszajött a hadnagy az aktákkal, és rögtön utána léptek hallatszottak az ajtónál, mielőtt valaki bekopogott volna.
- Tessék! – szólt a rektor. Egy fiatal, huszonéves nő és két, hasonló korú magas, erős fiatalember lépett a szobába. Tisztelegtek, majd várakozó állásba helyezkedtek. Mind az iskolai gyakorlóruhát viselték: fekete bakancsot, és ugyanolyan övvel összefogott sötétkék zubbonyt.
- Nos emberek – kezdte a rektor. – E két úr azért jött, hogy pár kérdést és egy lehetséges állásajánlatot tegyenek fel maguknak. Mi most a hadnagy úrral kimegyünk, így meg tudják beszélni a dolgokat. Menjünk!
Elmentek, így öten maradtak a szobában. A jelöltek vezényszóra, pihenésre váltottak, úgy várták az ismeretlen tisztek mondandóját.
- Üdvözletem! Fekete Zoltán őrnagy vagyok. A társammal, Mezei Ákos századossal együtt a szolnoki városi kapitányságtól jöttünk. Beszélnénk önökkel egy lehetséges munkahelyről, de egyesével. Ezért megkérném az urakat, hogy amíg a hölggyel ismertetem a tervezetet, kérem, menjenek ki!
A két fiatal kiment, a százados pedig becsukta az ajtót.
- Mit akarnak ezek tőlünk? – súgta halkan Vajda Nárainak.
- Majd kiderül, ne türelmetlenkedj! – jött a válasz.
Bent az irodában a tisztek leültették a lányt, és Fekete kezdte kérdezni.
- Csak pár kérdésről lesz szó, hadnagy. Kezdhetjük?
- Hallgatom, uram.
- Az aktája szerint huszonhárom éves, ceglédi, ugye?
- Igen.
- Miért ide jelentkezett főiskolába?
- Rendőr akartam lenni.
- Világos. – Ezután néhány vizsgakérdés következett, majd a főkérdés előtt.
- Hova jelentkezett szolgálatra, és milyen okból?
- A REBISZ - hez, mivel ki akartam próbálni magam váratlan helyzetekben. Ha nem tetszene, akkor átvezényeltetném magam.
Fekete bólintott, majd átadta a szót Mezei Ákosnak, aki a lányhoz fordult.
- Mit mondana, ha mi tennénk egy ajánlatot, hogy dolgozzon nálunk Szolnokon?
- Milyen feladatról beszél, uram?
- A városi kapitány egy új, speciális alosztály felállítását tervezte, és minket bízott meg a leendő csapattagok összeszedésével.
- Milyen összetételi arányban? – kérdezte gyanakvóan Kohári.
- Vegyesen. Férfiak és nők egyaránt. Az őrnagyon és rajtam kívül még hat embert kell összeválogatni a nyolc főhöz.
- Gondolkodhatnék, mielőtt válaszolok a kérdésre?
- Igen. Nyugodtan kimehet, átgondolhatja, addig mi beszélgetünk a kollégáival.
- Rendben – a lány felállt, de az ajtónál még az őrnagy utána szólt.
- Küldje be Nárai Szabolcsot, kérem!
A lány kiment, majd belépett az egyik fiatalember. Nem volt túl magas, de látszott rajta, hogy elszánt és kitartó, ha munkáról van szó. Ezúttal Mezei százados kezdte el a kérdez-feleleket.
- 22 éves, tiszaföldvári, a közlekedésrendészetnél végzett, igaz? Akkor kezdjük!
A srác határozott válaszokat adott, de az ajánlaton szintén meglepődött. Mielőtt kiment, Fekete tett fel egy furcsa kérdést.
- Mondja, mire kell magának egészségügyi ápolói szakdiplomás oklevél zászlós?
- Még jól jöhetnek az ismeretek, ha szolgálat közben zűrbe kerülnék – felelte a fiú.
- OK. Küldje be Vajdát! – Mikor az utolsó jelölt leült, ismét az őrnagy kérdezgette.
- Vajda Gábor zászlós, 24 éves, abonyi, gazdaságvédelem. Na lássuk, miből élünk.
A válaszok kielégítők voltak, sőt a tisztek arra a kérdésre is választ kaptak, hogy a jelölt miért végzett el egy tűzszerészképző szaktanfolyamot is az iskolai tanulmányai mellett. Mikor véget ért a kérdezősködés, a két szolnoki rendőr magára maradt az irodában, ahol Mezei csak egy dolgot kérdezett társától.
- Mit gondolsz róluk, vállalják?
- Remek jelöltek, de tőlük függ. Várnunk kell – jött a válasz.
Az őrnagy nem is sejtette, hogy mennyire igaza volt, mivel kint, a folyosón a három jelölt kisebb vitába keveredett. Az összegzés után Kohári ránézett a fiúkra.
- Szóval, elvállaljuk? Döntsetek!
- Rendben – a két srác válasza egyértelmű volt. Így visszamentek az irodába.
- Nos, mit választottak? – kérdezte Mezei Ákos.
- Vállaljuk – jelentette Kohári, mire a tisztek elmosolyodtak.
- Köszönjük. Csak azt ne feledjék el, hogy mi előre szóltunk a kiképzés keménységéről – felelte Fekete. Miután kezet fogtak az újoncokkal, az őrnagy az órájára nézett, amely 10. 22-t mutatott. „Elég hamar végeztünk” gondolta magában. Az igazgató ekkor érkezett, és rögtön megértette a helyzetet.
- Megegyeztek, gondolom. Gratulálok, és jó munkát önöknek!
A fiatalok bólintottak, majd parancsra elmentek csomagolni, míg a két tiszt maradt.
- Mikor indulnak vissza őrnagy? Megvárják az ebédet?
- Igen uram. Délután – jött a válasz, és ezután a vendégek is elhagyták a helyiséget, míg az igazgató büszkén gondolt a három hallgatóra.


Nem sokkal fél egy után mindenki végzett az ebéddel, majd ment ki-ki a dolgára. A Szolnokra induló rendőrök is szétváltak, hogy magukhoz vegyék felszerelésüket, végül a parkolóban találkoztak. A sötét színű terepjáró csomagterébe bőven elfértek az utazótáskák, hátizsákok, és az őrnagy aktatáskája. Sorban ültek be az ülésekre, bár Kohári Anettnek a két megtermettebb fiú között éppen, hogy sikerült becsatolnia a biztonsági övet. Mivel az őket kikísérő Schwendler hadnagy és emberei már eltűntek a kapu mögött, senkitől sem zavartatva indultak el az épület mellől.
- Megállunk valahol útközben? – kérdezte Mezei Ákos.
- Ha elhagytuk a belvárost, a város szélén majd tankolok – felelte Fekete. – Amúgy csak akkor, ha valamelyikünkre rájön a szükség.
A Toyota típusú kocsi negyed kettő körül fordult rá a 4-es főútra, Szolnok felé.

Délután fél öt táján, mikor Mezei felnézett laptopja fölé, látta elsuhanni az Abony határát jelző táblát, de nem szólt semmit, mert a hátsó üléseken az újoncok nyugodtan szundikáltak. Végül Fekete szólalt meg.
- Írnak valamit Szolnok környékéről a hírekben?
- Semmit – felelte a százados, miközben észrevette, hogy a hátul ülők is felébredtek.
- Merre járunk uram? – kérdezte Nárai, egy jókora ásítás után az őrnagyot.
- Nemrég hagytuk el Abonyt – jött a válasz. – Hamarosan célhoz érünk.
A fiatal rendőr bólintott, a további utazás pedig csendben telt, egészen a megérkezésig.
Jó fél óra múlva Mezei százados szólalt meg, pakolás közben.
- Nos emberek megjöttünk. Készüljenek a kiszállásra!
A kapuhoz érve az ügyeletes rögtön nyitotta a sorompót, így begurulhattak a parkoló szélére. Éppen, mikor pakoltak ki a csomagtérből, Kemény alezredes lepte meg őket.
- Üdv mindenkinek! Kit keresnek?
- Jó napot főnök! Épp magához indultunk – felelte az őrnagy.
- Öt perc múlva az irodámban! Cuccok nélkül! – az alezredes a kapushoz ment, míg az érkezők az épületbe.
A IV. emeleti irodában nem történt változás, csak a névtábla cserélődött az ajtón, miszerint Fekete és Mezei közösen használja.
- Mindent tegyetek a sarokba, aztán menjünk a főnökhöz!

Két perc múlva Gitter hadnagy szó nélkül engedte be őket a kapitány irodájába.
- Nos emberek – kezdte Fekete a tisztelgés után. – Bemutatom Kemény Aladár alezredest, a városi kapitányt, aki kitalálta az új csapat felállításának tervét. Nos, főnök, ők az eddig jelentkezett pályakezdők. Kohári Anett a bűnügyisektől, Nárai Szabolcs a közlekedés-rendészettől, és Vajda Gábor a gazdaságvédelmiektől.
Az alezredes kezet fogott az újoncokkal, majd végignézett az öt rendőrön.
- Köszönöm, hogy elfogadták a kollégák ajánlatát, és remélem, nem fogják megbánni, hogy itt dolgozhatnak, ha a terv végrehajtása sikerül. Most a századossal együtt visszamehetnek az irodájukba! Az őrnagy úrral még meg kell beszélnem valamit. Azt hiszem, végeztünk. És még egyszer sok szerencsét!
Amikor csak ketten maradtak, Kemény Feketéhez fordult.
- Most régi barátként szeretnék kérdezni tőled? Honnan akarod összeszedni a másik három embert a csapatba?
- A szakközépiskolák végzettjeire gondoltam – jött a válasz. – De miért?
- Sietni kell. A megyei főkapitány szeretné, ha a hónap végéig összehoznátok a keretet. Csütörtökre szedd össze az eddigi embereidet és beszéljétek meg! Világos?
- Mint a nap, főnök.
- Mehetsz! – az alezredes visszaült asztalához, az őrnagy pedig kiment. Visszaérve
az irodába, leültette embereit az asztalokhoz.
- Jól figyeljenek, mert most kezdődik a munka nehezebbik része. A főnök csütörtökig pihenőt adott, tehát addig hazamehetünk. Akkor viszont el kell gondolkodni, hogy honnan szerezzünk még három embert. Egyelőre menjünk a parkolóba.
A rendőrök összeszedték felszereléseiket, bezárták az ajtót, és lementek a Toyotához, ahol, miután beszálltak, Vajda elővett egy, mindig nála lévő menetrendet, és megnézte az óráját, amely 18. 23-at mutatott.
- Mikor megy a buszod? – kérdezte váratlanul Kohári.
- 18. 50-kor. Neked?
- Ugyanakkor. Neked Szabi? – fordult a lány Náraihoz.
A srác elkérte a menetrendet, és pár másodperc múlva szólalt meg.
- Fél kilenckor. Még van két óra szabadidőm.
- Addig mit csinálsz? – nézett rá a lány, mire a fiú csak vállat vont, de ekkor Fekete is hátrafordulva nézett rájuk, pár pillanatra.
- Öveket becsatolni! Jobb, ha indulunk, különben maguk is itt éjszakáznak. – a masszív kocsi két perc múlva hagyta el a parkolót.

Negyed órával később Kohárit és Vajdát kitették a belvárosban lévő távolsági autóbusz-pályaudvaron, majd Fekete, Mezei és Nárai beültek az egyik közeli szórakozóhelyre, ahol beszélgetéssel töltötték az időt. Végül a három férfi nem sokkal negyed kilenc előtt vált el egymástól, és indultak hazafelé.



Június 24-én, csütörtökön reggel Fekete Zoltán őrnagy türelmetlenül várta embereit az irodában. Egymás után futottak be társai, legutoljára Kohári Anett „esett be” szó szerint az ajtón délelőtt tizenegy óra tájékán, de legalább elkezdhették a megbeszélést.
- Üdv emberek, akkor kezdjük a keresést! Még három emberre van szükség, és a főnök a rendészeti szakközépiskolák végzettjeire gondolt elsősorban. De egy biztos, ha nem lesz meg a tervezett létszám még ezen a héten, akkor a tervnek vége. A mi rajunk feloszlik, és mindannyian mehetünk a régi-új helyünkre vissza. Tehát felállítás, vagy feloszlatás. Döntsetek, hogy folytassuk-e egyáltalán az egészet?
A másik négy rendőr összenézett, majd határozottan bólintottak, mire az őrnagy megnyugodott, és a hatalmas falitérképhez hívta őket, amelybe több helyen is színes tűk voltak beszurkálva az ország egész területén.
- Ezek a tűk jelzik a hat iskolát – folytatta az őrnagy. – Kettő van a főváros körül, a többi Körmenden, Miskolcon, Sopronban és Szegeden. Kérdés, hol kezdjünk?
- Ha egyedül kellene döntened, hova mennél? – kérdezte Mezei Ákos.
- A fővárosba, vagy Miskolcra – jött a válasz röviddel később.
- De hogyan és mivel jutunk el odáig? – morogta a százados.
- A századosnak igaza van a kérdéssel – szólt közbe Nárai Szabolcs. – Ez egy fejtörő, amit meg kéne fejteni.
A csoport leült, majd mind töprengeni kezdtek a megoldáson.
Pár percnyi csend után Kohári fordult oda Feketéhez.
- Nincs valami füzet, vagy tájékoztató anyag, amit átnézhetnénk uram?
- Elméletileg van, de mindjárt megnézem. – Fekete az asztala fiókjában kezdett kotorászni, ahonnan nem sokkal később egy ki mappát vett elő, és lapokat osztott szét a többiek között. Egy lap kivételével mindenkinek jutott.
- Nézzétek át! Ha valami nem világos megnézzük közösen, vagy kirakjuk a sorból.
A lapok részletesek voltak, ennek ellenére Kohári Anett hamar kiszúrta, hogy a körmendi iskola papírjával gond van. Mezei megnézte, majd igazat adva a lánynak kiszedték a várost jelző tűt a térképről, így öt lehetőségük maradt.
Miután mind átnézték az összes, ismét az asztalon lévő papírt, Mezei nézett végig társai arcán, de azokon nem látszott változás.
- Van valakinek ötlete, vagy elakadtunk?
- Talán kezdhetnénk a két fővárosival, és a telefonálás után eldönthetnénk, hogy mit tegyünk százados úr – javasolta Nárai Szabolcs, mire Fekete is bólintott.
- OK. Szabolcs, Gábor! – Az őrnagy szavára a két fiú felállt a székekből. – Kimentek az előtéri telefonokhoz! A lapok számai alapján felhívjátok az iskolák parancsnokait, bemutatkoztok, elmondjátok a tervet, és megkérdezitek, hogy mi a helyzet a végzettekkel! Világos? Mehettek!
A két fiatal rendőr bólintott, majd elhagyták az irodát.

Húsz perccel később először Nárai Szabolcs tért vissza az irodába és a budapesti iskola lapját letette az asztalra, mielőtt jelentett.
- A helyzet ellenünk szól uram. A végzettek többsége már a szolgálati helyén van, de a többiek listáját nem küldhetik át sem számítógépen, sem faxon. Csak személyesen lehetne őket megnézni. – Az őrnagy bólintott, és ekkor jött be Vajda is.
- Két hetet késtünk, uram. Ugyanaz a helyzet, mint ahová Szabi telefonált.
Fekete a falitérképhez lépett, és kihúzta a fővárosnál lévő tűket. Ezáltal újabb két iskola esett ki a lehetőségeik köréből.
- Tehát maradt Miskolc, Sopron és Szeged. Egyelőre koncentráljunk az első és harmadik helyezettre! Sopron legyen a legvégső megoldás. Srácok, itt maradtok, százados gyere, megyünk telefonálni!
Mezei felállt, és kimentek az irodából. Amint eltűntek a látókörből, Kohári Anett fordult oda a mellette álló két fiúhoz. – Kezd szorulnia hurok. Van egy ötletem. Figyeljetek!

Míg a lány a fiúknak magyarázott, Feketéék telefonáltak az iskolákba. Miután letették a készülékeket, és Mezei is bólintott, az őrnagy megnyugodott, mert mind a két helyre elmehettek körülnézni. Jókedvűen indultak vissza az irodába.
Kohári ötletére éppen akkor bólintottak rá társai, amikor a tisztek beléptek, így a lány rögtön Fekete őrnagyhoz fordult, miután azok helyet foglaltak az ülőkéken.
- Lenne egy javaslatom, uram, amit már megbeszéltem a kollégákkal. A lényeg annyi, hogy szét kellene válni a keresés előnyére. Először önök döntenék el, hogy melyikük merre menjen, aztán pedig mi hárman. Így nem kellene mindannyiunknak elmenni mind a két iskolába, hanem, ha valahol nem járnánk sikerrel, a másik helyen találkozhatnánk ismét. Nos, mi a véleménye?
- Jó ötlet kollegina. Mit szólsz hozzá kapitány?
- Nekem is megfelel. Melyik sulit választod főnök?
- Szegedet. Úgyis rég jártam arra. Te menj Miskolcra! – az őrnagy a fiatalokra nézett. – És maguk, hogy döntöttek?
- Én a századossal Miskolcra mennék, és jönne velünk Gábor is. Nárai pedig önnel menne Szegedre – válaszolta Kohári. – Ha megfelel az eloszlás?
- Rendben, de még kérdésem van a századoshoz – mondta Fekete. – Mi a saját kocsimmal megyünk, de ti hogyan akartok utazni?
- Menjünk az alezredeshez – javasolta Mezei. – Kérnünk kell még egy mappát, meg egy kocsit is, ha tud adni.
- OK. Maguk maradjanak itt! – az őrnagy utasítására a három újonc bólintott, majd atisztek elhagyták az irodát. Egy szinttel feljebb Gitter hadnagy beengedte őket Kemény szobájába, aki éppen egy aktát tanulmányozott.
- Halljam, uraim, miről van szó? – kérdezte a városi kapitány.
- Két részre osztottuk a csapatot, hogy könnyebben össze tudjuk szedni a hiányzó személyzetet – felelte Fekete. – Így egy nap el tudunk menni Miskolcra és Szegedre.
- Viszont lenne két kérésünk – vette át a szót Mezei. – Szükségünk lenne még egy mappára a tervezetről, és amennyiben van, egy szabad autóra.
- Megoldható – jött a válasz. Kemény átadott egy irattartót és egy papírcetlit. – A szolgálati kocsi kulcsát az ügyeletes kiadja a papír alapján. De lehetőleg egyben hozzák vissza. Még valami?
- Nem, más nincs. Köszönjük. Viszlát, kapitány úr.
- Minden jót – a kapitány a tisztelgés után belemélyedt az aktába. A két férfi pedig elindult vissza az irodájukba.
- Mi a helyzet? Sikerült? – kérdezte Vajda, mikor beléptek a tisztek az irodába.
- Van kocsi és mappa is – felelte Mezei százados. – Mikor menjünk?
- Szerintem a holnap reggeli indulás jó lenne – válaszolt Fekete őrnagy. – Maguknak megfelel, ha nyolc óra előtt találkoznánk a belvárosi MOL - parkolóban, szemben a buszpályával?
Vajda és Nárai bólintottak, viszont Kohári Anett közbeszólt.
- Nekem délelőtt nincs buszom, és a vasúti menetrendet sem tudom igazán. Ha a százados értem tudna jönni, akkor beérnék én is, de máshogy nem.
- Mi lenne, ha ma hazavinném? Akkor reggel egyből oda tudnék menni – felelte a tiszt. – Aztán együtt elmennénk a parkolóba.
- Ha az őrnagy úrnak megfelel, akkor elintézhetjük – nézett a lány a főnökre.
- Rendben – bólintott Fekete. – Akkor mai utolsó feladatként tervezzük meg az útvonalakat. Lássuk a térképet!


Fél hat körül végzett a csapat az útitervvel, így Feketével az élen lementek a parkolóhoz, ahol Mezei Ákos odaadta a Kemény alezredestől kapott papírt az ügyeletes tisztnek, majd aláírta a nevét a portanaplóba.
- Az alezredes szólt, hogy jönnek – mondta a portás, miután leakasztotta a kulcsot a fali tartóból. – a terepjáró a sor szélén áll. Suzuki Vitara, nem tudják eltéveszteni. Sok szerencsét, vigyázzanak magukra! Viszlát.
- Köszönjük. Viszlát – válaszolt a százados. Az kocsi tényleg nem volt eltéveszthető, mivel eléggé kimagaslott a többi járőrautó közül. Beültek, majd az őrnagy autójával együtt elhagyták a kapitányságot. Negyedórával később Vajdát és Nárait kitették a buszpályán, Fekete hazament, míg Mezei Kohári Anettet vitte el Ceglédre. Mikor a százados este elérte szolnoki otthonát, az óráját megnézve rájött, hogy másnap reggel legkésőbb hat órakor indulnia kell majd a lányért.


Huszonötödikén, péntek reggel Fekete háromnegyed nyolc körül érkezett a MOL – parkolóba kocsijával. Alig öt perccel később odaért mellé Vajda is, egy zacskó péksüteménnyel a kezében, amit a parancsnoka felé nyújtott.
- Jó reggelt főnök! Kér egy kis reggelit? Frissen sütött.
- Köszönöm, de ettem, mielőtt eljöttem otthonról – hangzott a válasz.
- Értem – a srác falatozott, majd a zsebében turkált papír zsebkendő után.
Hét ötvenötkor befutott Mezei Kohári Anett társaságában, viszont Nárainak nyoma sem volt, miközben csendben várakoztak az autók mellett. Nyolckor Kohári elővette a mobilját, és megcsörgette a kolléga számát.
- Szia, Anett vagyok, merre vagy? Aha Köszi Helló-helló! – a lány eltette a telefont, és társaihoz fordult. – a vasútnál szállt le, mivel késett a busz. Ott várja magát főnök.
- Szerencséje van, pont útba esik – morgott Fekete. – Akkor induljunk!
Beszálltak, majd először a fekete civil, majd a szolgálati kocsi hagyta el a területet. A belváros széléig együtt haladtak, majd a Rékasi – felüljáró előtt a sötét kocsi elfordult. A járőrkocsi hamarosan elhagyta a városhatárt jelző táblát.
Fekete kocsija pár perccel a szétválás után érte el a vasúti pályaudvart, ahol a tiszt rögtön meglátta az út mellett várakozó beosztottját. A fiú bedobta a csomagtartóba a hátizsákját, majd gyorsan beszállt, így elindulhattak ők is kifelé a megyeszékhelyről.
- Melyik busszal jött be mondja? – kérdezte Nárai Szabolcsot Fekete rosszallóan.
- Fél nyolcra kellett volna a buszpályán lennie a sofőrnek főnök. Sajnálom.
- El van felejtve – mondta az őrnagy megértve a srác idegességét. – Most már megnyugodhat, és élvezze az utat.
Nárai bólintott, majd nem sokkal később el is aludt.


A két csoport útközben csak egyszer értekezett egymással, hogy éppen merre járnak. Mezei Ákos tizenegy óra körül telefonált, hogy elérték Miskolc határát. Fekete nyugtázta, és bejelölte a saját pozíciójukat. Ezután mind a ketten letették mobiljaikat.
Mezei, Vajda és Kohári fél tizenkettő körül érte el a keresett épületet, amelyet az intézmény jelvénye és a „MISKOLCI RENDÉSZETI SZAKKÖZÉPISKOLA” felirat jelzett. Leparkoltak az épület előtti parkolóba, kiszálltak, kipakoltak a terepjáró csomagtartójából, majd nem sokkal később a három civil ruhás rendőrt bevezették az épületbe.
Fekete és Nárai kora délután érkeztek meg a szegedi iskolához. Az igazgatóval folytatott megbeszélés nem volt igazán kedvező a szolnokiak számára. Világos volt, hogy az ottani hallgatók jórészt a városból, illetve a vonzáskörzetből kerültek a falak közé, ezért nem lenne érdemes elrángatni őket az Alföld középső részére. A jövevények így nem sokkal három óra után távoztak, és indultak észak felé társaikhoz.


Eközben 200 kilométerrel északabbra, Miskolcon Mezei csapata már ismertette a tervezetet Mocsári Sándor ezredessel, az iskola igazgatójával. A parancsnok támogatásáról biztosította a szolnoki rendőröket, de nem volt biztos abban, hogy az általa irányított intézményben lennének megfelelő eltökéltségű, munkára kész emberek. Mindenesetre átadott pár aktát, amikor megszólalt Kohári mobilja.
- Tessék! Kohári Anett. Egy pillanat, máris átadom uram – a lány odanyújtotta a készüléket Mezei Ákosnak. – Fekete őrnagy keresi százados úr.
- Köszönöm. Igen, Mezei Ákos! Világos, rendben, gyertek, viszlát! – A tiszt összecsukta a telefont, és visszaadta a lánynak, majd a többiekhez fordult. – Az őrnagy és Nárai nem jártak sikerrel Szegeden. Elindultak errefelé.
- Remek, együtt lesz a csoport – vágta rá Vajda Gábor.
- Kik jönnek ide? – kérdezte Mocsári ezredes.
- Fekete Zoltán őrnagy, a kijelölt parancsnok, és a jelenlegi harmadik újonc, Nárai Szabolcs a csapatunkból – felelte Mezei.
- Mikor érkeznek ide? – érdeklődött az igazgató.
- Még nem tudjuk, uram. Az őrnagy annyit mondott, hogy elindultak Szegedről, ahol szintén lehetséges kollégák után érdeklődtek.
- Rendben – válaszolt a főtiszt. – Én most magukra hagyom önöket, hogy nyugodtan át tudják nézni az aktákat. Minden jót – a csoport tisztelgett, majd egyedül maradtak az irodában.


Késő délután már kezdett sötétedni, amikor hét óra körül megszólalt Mezei Ákos mobiltelefonja, megtörve a szinte altató hatású csendet.
- Tessék! Hol vagytok? Aha, egy pillanat, megnézem, nincs messze. Szólj, ha elértétek a városhatárt! Viszonthallásra! – a tiszt társaihoz fordult. – Nem mondom, elég gyorsan jönnek. Már Füzesabonynál járnak. Hamarosan itt lesznek. Egyébként találtatok jelölteket?
- Ők hárman alkalmasnak tűnnek – mondta Vajda Gábor, miközben három aktát nyújtott a százados felé. – Szolnok környékiek. Két lány meg egy fiú, aki az akta szerint elég jó lövész. Az idősebbik lány pedig informatikai zseni.
- Ha megjön a főnök, majd átnézzük! – a százados letette a mappákat, és ekkor vette észre, hogy Kohári az ajtó felé indul. – Hová mész kollegina?
- Megkeresem a büfét vagy egy automatát – felelte a lány.
- Nem gond, ha elkísérlek? – kérdezte Vajda, mire Kohári csak a vállát vonogatta.
- Akkor menjünk mind a hárman. Ki fizet? – szólt közbe a százados. Az újoncok elmosolyodtak, majd hármasban hagyták el az irodát. Kis útbaigazítás után el is értek az étkezőhöz. Ahogy a főbejárat felé ballagtak, üdítővel a kezükben, a folyosók elég kihaltak voltak, bár a termekből többen is megnézték a három civil ruhás rendőrt.
Nyolc óra körül járt az idő, amikor a kapunál várakozók észrevették az utcába beforduló sötét színű terepjárót. Az igazgató éppen elért hozzájuk, amikor a kocsi leparkolt, és Fekete, valamint Nárai kiszálltak belőle.
- Mocsári Sándor ezredes, az iskola igazgatója, Fekete Zoltán őrnagy és Nárai Szabolcs zászlós, a csoportunk másik két tagja – mutatta be Mezei Ákos az érkezőket a parancsnoknak. A kölcsönös üdvözlés után a hat ember együtt ment be az épületbe.

- Ennyi a helyzet jelenleg – vázolta fel kutatásuk eredményét Mezei Ákos százados Feketének és Nárainak, valamint az igazgatónak az irodában. – Három jelölt, két nő, egy férfi, mind a hárman Szolnok környékéről.
- Azt javaslom, hogy holnap reggel hallgassuk meg őket – felelte az őrnagy. – Először viszont az a kérdés, hogy hol éjszakázunk?
- Nem gond, nálunk mindig van pár üres szoba, amit csak ritkán, vagy egyáltalán nem használunk, pusztán rendben tartunk. Nézzék meg!
Az öt „külsős” rendőr gyorsan eldöntötte, hogy az épületben töltik az éjszakát, mivel mind a tiszteknek, mind a három gyakornoknak jutott hely a hálótermekben. Viszont volt egy meglepő dolog Nárai és Vajda számára, még pedig az, hogy Kohári Anett nem szeretett volna külön elhelyezkedni, hanem egy helyen akart maradni társaival. Így a fiúk eléggé ügyeltek arra, hogy a lány ne kerüljön kellemetlen helyzetbe.
Másnap, huszonhatodika reggelén egy elég hangos, „Jó reggelt” – tel köszöntötte, és keltette fel társait Fekete Zoltán. Az ébresztő megtette a hatását, a csoport néhány perc múlva már az étkező felé ballagott, ahol teljesen magukhoz tértek. Röviddel nyolc óra előtt érkeztek az igazgatói iroda elé, ahol megtudták, hogy a parancsnoknak korán el kellett mennie, és nem tudni, hogy mikor jön vissza, de az irodáját használhatják. Így egyedül vártak a nem sokára érkező jelöltekre.

Pontban nyolc órakor erőteljes kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
- Tessék! – szólt Fekete, mire az ajtó kinyílt és belépett rajta két huszonéves nő, meg egy hasonló korú fiatalember. Mind a hármukon látszott, hogy végeztek már az iskolában, de még a szürke gyakorló ruhájukat viselték, ahogy tisztelegtek.
- Köszönöm, pihenj! – mondta az őrnagy. Nyugodtan mutatkozott be, majd mondta el az érkezetteknek, hogy miért is jöttek társaival, akiket szintén név szerint mutatott be. Végül, csak úgy, mint a fővárosban, egyesével hallgatta meg őket.
- Nos, tehát ön Németh Csilla törzsőrmester, 21 éves, zagyvarékasi, és a megyei főkapitánysághoz jelentkezett járőrnek, igaz? – kérdezte a bent maradt fiatalabbik hallgatót Fekete. A felmérő kérdések után a tiszt ismertette a tervüket, az ajánlatot, és az eddigi eredményeiket is. – Hajlandó esetleg vállalni a részvételt, kisasszony?
A megdöbbent rendőrlány meg sem bírt szólalni, de ekkor Mezei segített.
- Szerintem hagyjuk, hogy a hölgy maga döntsön a kérdésben, addig hallgassuk meg a másik két kiválasztottunkat is.
- Jó ötlet. Menjen ki nyugodtan kollegina, és döntsön! Küldje be addig a másik hölgyet, aki odakint vár! – a lány felállt, majd kiment, majd belépett a másik rendőrnő, aki pár évvel idősebb volt. Leült, szemben Mezei századossal.
- Varga Judit őrmester, Szajol, 26 éves informatikus. Kezdhetjük?
A nő bólintott, majd alig tíz perccel később átadta helyét Gál Péternek, aki nagyjából már tudta, hogy mire számíthat. A 23 éves, jászladányi őrmester ugyan sejtette, hogy nem szokványos lehetőségről van szó, mégis alaposan meglepődött. Így aztán, kolléganőivel együtt a folyosón gondolkodott, míg a csoport az irodában várt, ahol a falióra 8 óra 56 percet mutatott.

A három jelölt fél óráig vitatkozott a folyosói székeken ülve, hogy megpróbálják-e a kommandós-kiképzést. Varga és Gál érdeklődést mutatott, és bár Németh kissé visszakozott, végül egyöntetű véleménnyel beleegyeztek, hogy elkezdik. Így felálltak, és bementek az irodába.
- Nos, hölgyek, uram, hogy döntöttek? – kérdezte Fekete őrnagy.
- Elvállaljuk a kiképzést – felelte Németh Csilla hármuk nevében.
- Rendben – derült fel a tiszt arca. – Akkor elméletileg teljes az alakulat létszáma. Egyelőre gratulálunk a döntésükhöz, de ne feledjék, hogy a vizsgáig még kétesélyes a fennmaradásunk kérdése.
A rendőrök között eluralkodó jókedv ezután betöltötte az irodát. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és az igazgató belépésére mindenki megmerevedve tisztelgett.
- Pihenj! – reagált Mocsári ezredes – a hangulatuk alapján gondolom, belevágnak a dologba. Sok szerencsét kívánok előre is a sikeres vizsgákhoz, a jövőbeli munkájukhoz. Mielőtt elindulnak csomagolni, csak egy utolsó kérdés. Mikor indulnak vissza Szolnokra, őrnagy?
- Ebéd után uram. Gondolom, a most csatlakozott fiatalok még szeretnének elköszönni az ismerősöktől.
- Rendben – a csapat elment, az igazgatót pedig ugyanolyan elégedettség töltötte el, mint a szolnoki kollégáit.

Az iskolai ebéd egyszerű, de ízletes volt. Miután végeztek, a tisztek ellenőrizték a járműveiket, majd mind a nyolc rendőr csomagjait bepakolták a rakterekbe. Az ülésrend ugyanaz volt, mint érkezéskor, azzal a kivétellel, hogy Fekete kocsijába ekkor új utasként Varga és Gál, míg Mezei járőrkocsijába Németh ült be. A hazafelé vezető út eseménytelen volt, mindössze egyszer álltak meg pár percre tankolni, és elvégezni szükségüket, illetve megmozgatni elfáradt tagjaikat.
Három óra után nem sokkal a Szolnoki Rendőrkapitányság ügyeletese nyugodtan köszöntötte a két kocsi utasait, majd az érkezettek kipakoltak a csomagtartókból, és felmentek a közös irodába, ahonnan felszerelésük nélkül ballagtak át Kemény alezredes irodájába, ahová Gitter hadnagy bejelentkezésük után rögtön beengedte őket. A kapitány felállt, köszöntötte őket, majd rövid megbeszélés után útjára engedte a fáradt rendőröket, akik nem sokkal később elindultak hazafelé.