Kicsi rémületek

Egy nagy fehér féreg mászott át Mr. Tiny jobb gumicsizmáján. Az alacsony férfi a sárga öltönyben nézte, ahogy átcsúszik a zöld csizma orrán. Amikor elérte a végét megállt, és felemelte a fejét az irányt keresve. Mr. Tiny lehajolt, felvette a férget, és átpöckölte a temető falán. Kuncogva visszafordult a sírhely felé, és gyorsan lebukott, amint egy halom nyirkos föld repült felé.
- Óvatosan bolondok! – kiáltotta a két teremtménynek a nyitott sírban. – Tudjátok milyen nehéz kitisztítani ezt? – miközben a hajtókáját törölgette az elegáns sárga öltönyének és nyelvével csettintett.
A sírban két kicsi teremtmény sötétkék kapucnis köpenyben felnézett, de nem szóltak semmit mesterüknek, várták hogy ő beszéljek megint.
- Gyerünk! – sóhajtott, és arrébb állt, hogy ne legyen útban. – Folytassátok.

Mr. Tiny utasítására a Kicsi Emberek lehajoltak és újra elkezdtek ásni. Csak a széles, szürke kezüket használták a föld kilapátolásához a sírból, fürgén utat csinálva a koporsóhoz a sír alján.
Mr. Tiny beszippantotta a levegőt és boldogan sóhajtott. Imádta a temetők illatát. A bűze a rothadó húsnak és csontnak, a büdös föld parfüm volt az orrcimpáinak. Néha azt kívánta, hogy képes lehessen az alvásra, csak hogy aludhasson egy temetőben, és erre a csodálatos avas szagra ébredhessen. Örökké ébren volt, örökké éber, örökké az élővel és holttal ütötte el az idejét.
Egy tompa puffanó hangot hallott: a Kicsi Emberek leástak a koporsó fedeléig. Mr. Tiny türelmesen megvárta őket, hogy letisztítsák, utána kiutasította őket a sírból. Leugrott, majd háromszor rákoppintott a koporsó fejrészére, utána háromszor a törzsére. Beékelte lábfejét a sír falának egy-egy oldalába, és lágyan fütyült. A koporsó fedele elkezdett remegni, és porrá omlott, feltárva a hullát benne.

A holttest egy férfié volt. Pár hete halt csak meg, és viszonylag jó állapotban volt. Mr. Tiny lenyúlt, egy erős kézzel felkapta, és kilökte a felette álló két Kicsi Emberkének.
- Ő megteszi - mondta Mr. Tiny, közben kimászott a sírból. A Kicsi Emberek lefektették a testet a másik négy mellé, amiket a temetőbe érkezésük óta ástak ki, majd gyorsan befedték a sírt, és hozzáláttak egy másik kiásásához.
Mr. Tiny az öt testet tanulmányozta, mindegyik különböző formájú és méretű. Jobban szerette a halott embereket, mint az élőket. Egy különös szépség volt a halálban. Az élő ember folyton mozog, beszél és nyugtalankodik. Csak akkor tudod őket hosszan és alaposan megnézni, és megbecsülni a bonyolult, de csodálatos kivitelezésüket, ha halottak.

Amíg Mr. Tiny az élő és a halott közti különbségeken tűnődött, a szív-alakú órája, amit mindig magával hordott elkezdett halkan harangozni. Lepillantott, megnézte az időt, és megértően bólintott.
– Hogy repül az idő! - sóhajtotta.
Ellépve a hulláktól, Mr. Tiny szélesre tárta a karjait, hátrahajtotta a fejét, szemét és száját szélesre nyitotta. A szív-alakú óra sötétpiros színben kezdett el világítani. Ahogy egyre erősebb lett a fénye Mr. Tiny haja színt váltott, fakó fehérből vibráló piros lett. Az öltönye is pirosodott, a bőre is, és nem sokára már csak a zöld gumicsizmája maradt az eredeti színénél.
Amikor az alacsony férfi egy pirosan égő és fénylő oszloppá változott, a levegő előtte elkezdett csillámlani. Egy ajtó formálódott csorba piros szélekkel, és Kicsi Emberek hada – olyanok, mint az a kettő, akik a sírt ásták – vonult át. A vidék ahonnan jöttek szürke volt és hideg, mint a bőrük, de nem figyeltek a környezetváltozásra, ahogy átléptek az ajtón körbeállták a démon-piros mesterük.

Amint az utolsó Kicsi Emberek is átléptek a temetőbe, az ajtó tompult és eltűnt. A piros fény elszivárgott Mr. Tinyből, először az öltönyéből és a hajából, utána a bőréből, végül a szív-alakú órájából. A szája becsukódott, a szeme pedig összeszűkült. Kiengedett egy forró lélegzetvételnyi levegőt, megremegett, és körbenézett a tíz csöndes Kicsi Emberen.
- Annyi idő a játszásra - morogta. – Olyan kevés a szolga. Oh, hát unalmas lenne az élet, ha egyszerű lenne.
Tapsolt egyet kezével, és szólt a két ásónak, hogy hagyják abba a feladatukat, és csatlakozzanak a többiekhez. Amikor a tucat Kicsi Emberek körülötte álltak, lassan megfordult, körbetekintett mindenkin, és helyeslően bólintott. Megállt, amikor a szeme rászállt az egyik Kicsi Emberre.
– Te - mordult fel. – Lépj előre.
A Kicsi Ember engedelmeskedett, és három lépést tett előre, enyhén bicegve a bal lábára.
Mr. Tiny észrevette a bicegést, felismerte a Kicsi Embert, és felidézte az életbevágóan fontos szerepét a tervében. Lehajolva összefonta tekintetét a zöldszemű teremtménnyel pár percig. A Kicsi Ember érzelemmentesen nézet vissza rá.
- Tudod, hogy ki vagy? – kérdezte Mr. Tiny. – Emlékszel az egyességünkre? Tudod, hogy mit kell tenned?

A Kicsi Ember nem mondott semmit, de megrázta a fejét lassan balról jobbra.
- Jó - mondta vidáman Mr. Tiny. – Nem ez az időpont arra, hogy megtudd. De ezt vésd az eszedbe: ha megérkezünk a Cirque Du Freak-ba – ahova éppen tartunk – azt akarom, hogy tarts szemmel valakit, akit úgy hívnak, hogy… Darren Shan. Értetted?
A Kicsi Ember időzött egy kicsit, megjegyezte a nevet, majd engedelmesen bólintott.
- Tökéletes! – dörzsölte össze kezeit Mr. Tiny, átlépett a Kicsi Emberek során, és megállt az öt hulla és a nyirkos esti fű fölött. – Szóval - tűnődött el hangosan - azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjünk ezekkel…
Egy pillanatig habozott, rágódott rajta, aztán egy embertelen lélek vigyorával a legközelebbi Kicsi Emberhez fordult, a semmiből húzott elő egy kést és villát, és ártatlanul megkérdezte:
– Törzs vagy végtag?