Kávémesék: Az emberi csírák felhasználási módjai

A csíra, egy fiatal női egyed, épp vizet húzott a kútból. Elég óvatlanul: egyedül merészkedett ki a faluból éjszaka. Hát ezt elbukta… - néztünk egymásra a barátommal, Uddal.
- Régen volt ilyen szerencsés vadászatunk – válaszolt a pillantásomra.
- Csak az a kérdés, hogy mire? Kaja vagy csíráztatás?
- Hm… - gondolkodott el. – Már öreg, legalább 18 éves. Inkább kaja.
- Rendben. Akkor megfuttatjuk előtte. Nincs jobb, mint a félelem íze a vérben.
- Nézd… - mutatott az ösvény vége felé. – Én elkezdem kergetni, te meg repülj az ösvény végéhez. Aztán elkapjuk és jöhet az uzsi.
Azt szeretem a csírákban, hogy olyan kiszámíthatóak. Ud elé ugrott, mire a nőstény a vödrét eldobva futni kezdett. Egy darabig a csíra felette repültem, élveztem a kétségbeesést az arcán, aztán megelőztem és az ösvény végén leszálltam – pont a karjaimba repült. Aléltan hanyatlott össze, mire én feltéptem a pruszlikját, hogy szabad legyen a nyaka és készültem, hogy beleharapjak…
- Pfuj! – köptem egyet.
- Mi az? – kérdezte Ud, aki épp mellém ért.
- Undorító. Fokhagymát zabált. Hát ezek a csírák nem hallottak semmit sem az egészséges életmódról? Mindig csak zöldséget zabálnak, semmi hús, semmi vérképző vörösbor?
- Semmit. Tudatlan állatok – undorodott Ud. – Hagyjuk itt?
- Ne, ha már ennyit szenvedtünk vele. Különben is, mindjárt reggel lesz. Vigyük magunkkal a bázisra, majd elrakjuk holnap ebédre.
- Rendben – bólintottam. Megfogtuk és felvittük a bázisunkra. A bunkerban kerestünk egy használaton kívüli cellát, bezártuk, majd befeküdtünk a kapszuláinkba egy kis regenerálódásra. Ez a rossz az örök életben: a szabad levegő és a holdfény hatását ellensúlyozandó életünk felét egy kapszulában kell töltenünk. A napról meg jobb, ha nem is beszéltünk.
Ma nappal nem tudtunk nyugodtan aludni. Máskor, ha bespájzolunk egy-két csírát, a sírása és jajongása álomba ringat minket, de ez az egyed egész nap borzalmasan énekelt. Valami olyasmiről, amit a csírák „szerelemnek” neveznek.
Visszataszító, hogy ezek ilyen kezdetleges módon szaporodnak. Nem egészségesebb és fennköltebb a miénk? Egy harapás az ütőérbe, és máris vámpír lesz a csírából!
Ud sem tudott aludni. Ledobta magáról a kapszula tetejét és felkönyökölt.
- Mégse kellett volna magunkkal hozni. Tönkreteszi a pihenést.
- Életerős egyed. Finom lesz – nyugtatgattam.
- Igen, ezen gondolkoztam el én is. Mi lenne, ha inkább mégis csíráztatnánk?
- Öreg. Ismered a szabályt: halhatatlan csak fiatal egyedből lehet. A többi csak kaja. Leszívjuk a vérét és kidobjuk – válaszoltam.
- Gondolkoztál már, hogy miért hozták ezt a szabályt?
- Nem. Elfogadtam, amit tanítottak történelemórán. Ide jöttünk erre a bolygóra, kitenyésztettünk egy olyan fajt, aminek a DNS-e közel áll a miénkhez, a csírákat. Az etika szerint ők még nem számítanak tudattal rendelkező lényeknek, így táplálkozási, szépészeti célokra felhasználhatók. De szaporodásra is, a tiszta életerős egyedek.
- Miért csak a fiatalok? Végtére is, amint halhatatlanná válnak, a vérük megkeseredik, a húsuk hirtelen felhagy az életfunkciókkal, azaz olyanok lesznek, mintha hagynánk megöregedni őket. Hideg. Nincs semmi olyan biológiai változás, mi indokolná a tilalmat, hogy idősebbeket is csíráztassunk… - kötötte az ebet a karóhoz Ud.
- Mit tudom én! Kérdezd meg tőle.
- Rendben. Ha már úgy sem hagy aludni… - kászálódott ki a kapszulából Ud.
A nőnemű csíra abbahagyta az éneklést, amikor kinyitottuk a cellája ajtaját. Szemtelenül a szemünkbe nézett?
- Most mit akarnak tenni nagyjóuramék?
Bevallom, mindenre számítottam, de erre a kérdésre nem.
- Gondoltuk, ebéd előtt egy kicsit beszélgethetnénk…
- Csak nem engem akartak felszolgálni főfogásként? – kérdezte a csíra. Miért olyan vidám a hangja? Általában félni szoktak, mind a haláltól, mind az átalakítástól. Ez is mutatja, milyen alacsonyabb rendű lények: egyformán félnek attól, hogy nyúlfarknyi létezésük véget ér, de attól is, hogy átlépjenek egy magasabb létezési formába, az örökkévalóságba.
- Tökéletesen látja a kérdést, kisasszony – válaszolta Ud udvariasan. Végtére is, nekünk halhatatlanoknak tudnunk kell viselkedni, még egy csírával is.
- Hát, ebben az esetben van egy rossz hírem, nagyjóuraimnak… Én már nem vagyok szűz.
- Tessék? – csodálkoztam. Olyan furcsa szavakat használnak ezek a teremtmények.
- Már szaporodott – magyarázta meg Ud.
- Akkor valóban nem ideális étkezési célokra sem – állapítottam meg szörnyülködve. – El kell engednünk. Ha besötétedett, kidobjuk a bázisról.
- Esetleg… - gondolkodott el Ud hangosan, de azon a frekvencián, amit a csíra már nem hallhatott.
- Esetleg? Ennyire éhes vagy? – kérdeztem türelmetlenül.
- Kicsíráztathatnánk. Lehet, hogy már öreg, de szemmel láthatóan életrevaló egyed. Jó vámpír lenne belőle.
- Akkor is, ha már szaporodott?
- Akkor is. Mi bajunk lehetne belőle? A Mesternek nem kell mindenről tudnia. Nem ártana egy kis vérfrissítés, höhöhö – kacagott a saját viccén.
- Tőlem... De te viszed el a balhét.
- Nem lesz balhé. Ismered az alaptörvényt.
- Titokban maradni – válaszoltam gépiesen.
- Pontosan. Mi csak betartjuk a törvényt és még a Mesternek sem szólunk.
- Intézed?
- Igen. Csak a Sötétség tudja, mikor csináltam csírából vámpírt utoljára. – Majd átváltott a csíra által is érthető hangfrekvenciára: - Hölgyem, önt kiszemeltük arra, hogy részese legyen a halhatatlanságnak. Kérem, készítse elő a nyakát.
- A csudát – válaszolta a csíra és valamit elővett a zsebéből és beleharapott. Egy fokhagyma volt. Mindketten kihátráltunk a cellából, elviselhetetlen volt a bűz.
- Pfuj! – kiáltott fel Ud. – Ezeknek semmi sem szent? Még a szaporodás sem? Miért félnek ezek a csírák a halhatatlanságtól? – Idegességében a csírák által is hallható frekvenciát használta a kommunikációra.
- Mert nem akarok meghalni!
- De kisasszony! Mi az örök életet kínáljuk önnek!
- Talán az örök szenvedést! – vágott vissza a csíra.
- Dehogyis! Kegyed nagyon félreérti a vámpírok nemes céljait. Többet nem kell félnie, robotolnia a szaporodással, tud majd repülni, a falon mászni, lesz ideje mindenre. Még pihenni is a saját kapszulájában. Csak a napfényről kell lemondania, de hát nem vagyunk mi zöldségek, hogy állandóan napoznunk kelljen! Höhöhö – nevetett Ud újra a saját viccén. Én igazán kedvelem Udot, de az öröklétben a legszörnyűbb naponta az ő vicceit hallgatni… Ilyenkor arra gondolok, hogy egyszer saját kezűleg verem be a szívébe azt a bizonyos karót.
- Szóval… - kezdett megnyugodni a nőstény. – Ha hagyom, hogy megharapjanak, nem szerelmeskedhetem többet, kihűl a testem és egész nap egy kapszulában feküdhetek?
- Igen! – vágtam rá. Talán mégiscsak képes a logikus gondolkodásra… Jó vámpír lesz belőle.
- Akkor csak egy kérdésem van.
- Mi az?
- Ha egész nap kihűlt testtel kell feküdnöm egy koporsóban, nem ölelhetek többet az örömömre, akkor ez nem olyan, mint az a pokol, amiről a tisztelendő úr prédikál vasárnaponta a templomban?
- Távozz tőlem Isten! – kiáltottunk fel Uddal, ilyen káromlást hallva.
- Ha ez az úgynevezett örök élet, akkor inkább hadd menjek vissza a falumba, vagy ha ezt nem lehet, inkább egy gyors halált kérnék.
- Te kis szerencsétlen csíra! – fakadtam ki. – Nem érted, hogy milyen nagyszerű dolgot kínálunk fel neked? Egy magasabb rendű életet!
- Mit tehetnek meg nagyjóuramék, amit én nem?
- Például… - kezdte magyarázni Ud, de elakadt a gondolata.
- Például gondolkozni lehet az élet nagy kérdésein – siettem a segítségére.
- Nekem az élet nagy kérdései: mit eszek ebédre, mikor fekszem le aludni, kivel szerelmeskedjek, milyen ruhát vegyek fel…
- Na látja! Ezektől mind megszabadul és ráér az igazán fontos kérdésekkel foglalkozni! Például a végtelen idő görbületével.
- Nem értem…- búslakodott a nőstény, minden vigasztalásunk ellenére. – Azért legyek halhatatlan, hogy gondolkodni tudjak azokon a problémákon, amiket nem is ismernék, ha halandó maradnék?
- Ostoba nőstény! – fakadt ki Ud, de szerencsére már azon a frekvencián, amit csak mi hallunk. – Igaza volt a Mesternek, csak olyan csírát szabad vámpírrá tennünk, aki még nem szaporodott. Enni, pihenni, szerelmeskedni – tette hozzá undorral. – Állatok.
- Förtelmes arra gondolni, hogy egyszer mi is ilyenek voltunk. Akkor fogyasszuk el a nőstényt? – kérdeztem.
- Á, dehogy. Már elment az étvágyam mára. Különben is, mi abban az élvezet, hogy elővesszük a dobozból? – mutatott Ud a nőstény cellájára. – Engedjük el, majd este elindulunk vadászni. Az az igazi nemes élvezet, látni a rettegést a vadak szemében, a félelem íze a vérükben bódító. Mit tudnak ezek a magasabb tudatállapotról? – nézett sajnálkozólag a nőstényre.

Este a csírát elengedtük, boldogan rohant lefele az ösvényen, a falu felé. Vissza a halandó élete felé, amit valami miatt mégis annyira szeret.
Közben azon gondolkoztam, hogy talán mégis igaza van: mi halhatatlanok élvezzük mások halálát, de pont azért, mert halhatatlanok vagyunk, nincsenek is igazin céljaink, hiszen mindent elértünk. De a csírák, az emberek, ahogy magukat nevezik, talán nem is a halálhoz ragaszkodnak, hanem ahhoz, hogy előtte legyen értelme az életüknek.