Némán lépdeltek egymás mellett, lassan egy falu határához értek, mikor a férfi megszólalt:
- Meghalt?
- Igen. – A férfi soha nem mondta ki a nevet, de a nő tudta, hogy a Führerre gondol.
- Biztos? – erősködött a férfi.
- Igen, ott voltam, láttam a holttestét, amikor az SS legények lelocsolták benzinnel és elégették.
- Olyan furcsa… Ott, a koncentrációs lágerben naponta imádkoztam ezért, mindig ezt a hírt vártam. Mégis, amikor a rádió bemondta, hogy hősi halált halt, csak ürességet éreztem. Mintha a gyűlölet és a rettegés, amit jelentett nekem, az énem meghatározó részévé vált volna. Meghalt és üres lettem. Már nem volt kitől félnem, megszűntem létezni.
A nő megrázta a fejét:
- Nem volt semmi hősies abban a halálban. Karfiolt evett, bezárkózott és már senki sem látta élve. De valamit nem értek… Magát majdnem megölték. Miért igyekszik mégis a német kézen maradt területekre?
- Miért? – gondolkodott el a férfi. – Mert a halálnak azt az arcát már ismerem. És túléltem – tette hozzá. – Azokat – intett kelet felé, ahol már a Vörös Hadsereg volt az úr - , még nem. És lehet, hogy nem is tudnám.
Lassan beértek a faluba, de ellentétben a többi településsel, ahol megfordultak, itt mindenki az utcán nyüzsgött, izgatottan tárgyalták, hogy Dönitz kapitulált, vége a háborúnak!
- És most? – nézett a nő kérdőn a férfira.
- Mi lenne? Megyek tovább. Látni akarom, hogyan vonják le a horogkeresztes zászlót, hogyan dobják el a fegyvereiket, amiktől az egész világ rettegett. Amiktől én is reszkettem. Nézze, az elmúlt években még ahhoz is a nácik engedélye kellett, hogy kimenjek a budira. Látnom, kell, hogy vége.
- És ha látta, akkor jobb lesz?
- Igen. Akkor tudok felejteni és továbblépni. Mert hiába buktak meg, amíg nem szabadulunk meg a félelmeinktől, addig a lelkünkben tovább él ez az őrület. És maga mihez kezd?
- Visszamegyek Berlinbe – mondta alig leplezett bizonytalansággal a nő.
- Nem fél?
- De igen. Rettenetesen. Tudom, hogy le fognak tartóztatni, Szibériába visznek, kivégeznek, vagy még rosszabb is vár rám, de én is szembe akarok nézni a félelmeimmel. Szembe akarok nézni mindazzal, aminek a részese voltam. Szembe akarok nézni a vörösökkel, akiktől annyira rettegtem, hogy szemet tudtam hunyni afelett, aminek a részese voltam. Hogy elhittem, mert így volt kényelmesebb, hogy a koncentrációs táborokban csak jól szervezett munka folyik. Isten áldja és remélem, boldog lesz.
- Isten áldja. Viszlát! – köszönt el a férfi.
A nő, Traudl Junge, aki pár napja még Hitler Vezér és Kancellár titkárnője volt, tétova léptekkel elindult visszafelé, a vérvörös Berlinbe.
****
Bár hihetetlennek, abszurdnak és provokatívnak tűnik talán ez a novella, de az alapja igaz, csak a párbeszéd az írói fantázia műve: Hitler titkárnője, Traudl Junge Berlin eleste után valóban egy koncentrációs táborból menekült fogollyal vándoroltak a Dönitz által ellenőrzött területekre...:
"Ez az ember és én abban a pillanatban sorstársak voltunk, mindketten féltünk az oroszoktól ezért egy darabon együtt tartottunk."
Traudl Junge - Melissa Müller: Az utolsó óráig
De nem állunk rosszul: a németek sem tudtak még szembenézni a múltjukkal, csak úgy tesznek, de még Izraelben sem tudták feldolgozni a múltat, gondoljunk csak Kasztner Rezső tragédiájára. De, hogy őszinte legyek, még én sem tudnám Szeles Hannát elhelyezni a történelemben...
Ezzel az írással nem akartam igazságot tenni, csak annyit mondani, hogy a börtön bennünk van.