Kata és Ádám története, avagy mi szülte a Hazugságok Hercegnőjét

2006. január 15-ikén jöttünk össze. Eleinte féltem a köztünk lévő korkülönbség miatt, ami ebben a korszakban eléggé más jelentőségű, mint a későbbiekben. Én ekkor 18 voltam ő pedig alig 15. A kapcsolat azonban kellemes meglepetés volt. Eleinte minden olyan csodás volt. Az apja persze nem titkolta, hogy nem vagyok neki szimpatikus ezért eléggé fogva voltunk. Hosszú lenne leírni a kapcsolat szép részét, hiszen ott is rengeteg probléma volt, de mégis csodás volt. Olyan szerelmes lettem, mint még soha. Azt hiszem sikerült megtapasztalnom, hogy mit is értenek a rózsaszín köd alatt. Minden nap találkozni akartam vele, megérinteni, megcsókolni, hozzá bújni, szeretkezni vele és érezni a szerelmét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi hiba nem volt a gépezetben és ki merem jelenteni, hogy a főprobléma lehet épp bennem volt. Nem bíztam benne. Nem tudtam megbízni benne. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy ezt bevalljam neki, mert reménykedtem, hogy közösen meg tudjuk oldani. Hittem benne, hogy ez csupán az előző kapcsolatomban ért csalódás miatt van, de nem akart múlni az érzés. Nekem sem volt jó és igyekeztem leplezni amennyire csak tudtam. Csöndben voltam, de a fájdalom a tekintetemből áradt. Valamikor 2007 tavaszán történt, hogy a korábbi barátja elkezdte neki újra csapni a szelet és MSN-en irogatott neki. Ennek az lett a következménye, hogy elémállva azt mondta, hogy elbizonytalanodott az érzéseiben.

Nem akartam ennyiben hagyni! Önző voltam. Kellett nekem ez a kapcsolat. Ő kellett nekem. Ő volt, aki előtt nem szégyelltem sírni. Igen, sírni. És sajnos több alkalommal is. Ezt sokan gyengeségnek fogják fel és igazából én is. Nem érzelmileg akartam hatni rá vele, csupán elég sok baj ért máshonnan és a feszültség könnyek formájában távozott miközben kiöntöttem neki a bánatom.
Küzdöttem érte és engem választott. Nagyon boldog voltam. Azonban egyre gyakrabban fordult elő, hogy szakítani akart velem különböző kifogásokkal. Én pedig minden alkalommal küzdöttem foggal-körömmel. Hol térdelve, megalázkodva hol pedig a barátnőjétől próbáltam tanácsot kérni, hogy mit csinálok rosszul.

Mikor eljött a szeptember és egy csodás és viszonylag nyugodt nyarat tudhattunk magunk után az életem fordulóponthoz ért. A továbbtanulás jobban aggasztott mint bármi más valaha. Mivel korábban a tanulást eléggé félvállról vettem ő ezt a hirtelen változást egy másik nőhöz kötötte eleinte csak gondolatban, majd egy alkalommal szóban is. Én csak kacagtam rajta. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy ő féltékeny lenne, hiszen én voltam a bizalmatlan.
Csalódásomhoz és rossz kedvemhez hozzá tartozott, hogy ő szüleivel egyiptomi búvárkodásra készültek a télen, ahova engem is beszerveztek volna, de szüleim úgy ítélték meg, hogy az építkezésünk miatt erre nem telik és amúgy sem örülnének, ha azért fizessenek ennyit, hogy a barátnőm lökött apjával egy hetet együtt hajókázzak. Így utólag megértem őket.

Közeledett a búvárkodás és a kapcsolatunk úgy éreztem, kezd újra a régi lenni én is túl voltam a választáson és nyugodtam lefele. Vállaltam, hogy kora hajnalban én viszem ki őket a reptérre, és ami azt illeti nekem köszönhetik, hogy elmehettek ugyanis mikor reggel értük mentem még mindenki az igazak álmát aludta. Kint a reptéren megvártam, míg becsekkolnak. Nehéz volt a búcsúzás, nem akartam, hogy elmenjen és ő sem akart itt hagyni, mégis azt mondtam neki, menjen el nyugodtan, megérdemli a nyaralást. Valamiért az jutott az eszembe búcsúzás közben, hogy azt mondjam neki: „Maradj hű hozzám!”, azonban csak annyit mondtam: „Szeretlek!”. És elrepült.

Az a lány, akitől ott elbúcsúztam sosem tért vissza Egyiptomból. Minden nap beszéltünk pár percet telefonon, azonban a nehézkes kapcsolásnak és a rengeteg véletlen egybeesésnek következtében mindig úgy sikerült beszélnünk, hogy elég ingerült voltam. Első beszélgetésünknél ő volt az aki furcsán beszélt. Mikor mondani kezdtem, hogy mennyire hiányzik ő annyit mondott, hogy ezt inkább hagyjuk. Utolsó előtti nap mesélt nekem a búvároktatóról, Andrásról. Olyan lelkesedéssel beszélt róla, hogy féltékeny lettem pláne, hogy mesélte, hogy mennyire nyomult rá. Megkértem, hogy ne maradjon kettesben vele, ő pedig csak kacagott, hogy András az apjával majdnem egy idős. Utolsó nap nem sikerült beszélnünk. Érkezésük napján végre hívott, de elég furcsa volt a hangja semmi lelkesedés nem volt benne. Bennem annál több. Fél órával korábban mentem, vittem nekik sajtburgert és egy nagy pillangós függönydíszt mivel megőrült a pillangókért. Egész hazaúton, furcsán csöndben volt és feszültnek tűnt. Nem sokkal azután, hogy hazaértünk szeretkezni kezdtünk, azonban mintha nem is ő lett volna. Furcsa kétely kezdett bennem kialakulni. Rákérdeztem a hűségére, mire ő felháborodott, majd próbálta elviccelni. Kértem, hogy mondja a szemembe nézve, hogy megcsalna, ha megtehetné. Megtetette. A szemembe mondta. Szörnyű érzéssel mentem haza. Már a kocsiban sírtam és más sem járt a fejemben csupán az, hogy még mosolygott is miközben mondta.

Másnap mikor elmentem hozzá sírva fakadva kérdeztem tőle, hogy miért mondott ilyet és, hogy miért nem tudja azt mondani, hogy mindig hű lesz hozzám. Miért nem próbál megnyugtatni a hűségéről mikor tudta, hogy minden alkalommal mikor a hűtlenséggel viccelődött a szívem megszakadt.
Sírva fakadva mondta, hogy mert olyat tett, ami miatt fél, hogy sosem fogok neki megbocsátani.
„Nem… te nem… te nem tennél velem ilyet!”- kiáltottam, de ő sírva rábólintott: „Megtettem.” Sírásom őrjöngésbe csapott át. Leírhatatlan a fájdalom, amit akkor éreztem. A falhoz mentem és elkezdtem teljes erővel ütni a főfalat, üvöltöttem, sírtam és vertem az öklöm a falba. Próbált lefogni, én azonban csak csapkodtam és őrjöngtem. A kezem már nagyon bedagadt, sajgott és vérzett. Azt mondta, hogy inkább őt üssem. Szívem szerint felpofoztam volna, de nem voltam rá képes. Miközben próbáltam lenyugodni, leültem a földre, és könnyeimbe temetkezve gondolkoztam. Arra gondoltam, hogy ha megbocsátok neki, akkor végre engem fog talán szeretni. Talán úgy, mint soha, hogy végre értékelni fog mindent, amit érte teszek, hogy végre egy szóval sem fog bántani. Nem akartam szóval sem megbántani, ezért azt hazudtam neki, hogy nem haragszom rá. Nem tudom, hogy miért és hányszor hazudtam neki ezt, hiszen nem kifejezés, hogy haragudtam rá. Próbáltam faggatni, hogy kivel mikor és hogyan tette. Azt mondta, hogy egy évfolyamtársával pár hete.

Az járt a fejemben, hogy ha úgy megdugom, mint még soha akkor elfelejti azt, ami azzal a másikkal volt. Azt mondtam neki, hogy megbocsátok, legalábbis megpróbálok és megcsókoltam. Ahogy mondani szokták taknyunk, nyálunk egybefolyt mivel mindketten sírtunk. Megöleltem és simogattam, mint máskor mikor szeretkezni kezdtünk. Segített levenni a ruháit, majd az enyémet. Szeretkezni kezdtünk, azonban nem voltam magamnál, nem figyeltem rá és durva voltam. Amit kéjes nyögésnek véltem az a fájdalma hangja volt. Mikor észbe kaptam, hogy fájdalmat okozok neki már késő volt, de nem szólt és nem tiltakozott. Tűrt. Úgy vélem büntetni akarta magát a tette miatt, mert bármikor elhúzódzkodhatott volna vagy szólhatott volna, de nem tette. Végül magára kapta a ruháit leült az ágyra és sírt. Azt mondta, hogy soha többet ne érjek hozzá. Azt mondta, hogy megerőszakoltam. Mintha nem éreztem volna magam elég szarul, tényleg erre volt szükségem.

Elismerem, hogy durva voltam vele, de nem vagyok egy állat, csak szólnia kellett volna. Későbbiekben azt állította, hogy szólt egyszer, de én nem emlékszem ilyenre. Mégis bűntudat gyötört, bocsánatáért esedeztem és titokban beszéltem egy szexpszichológussal. Már-már én is kezdtem elhinni, hogy megerőszakoltam a barátnőmet és a dokitól megkérdeztem, hogy elmenjek-e a rendőrségre feljelenteni magam. Azonban ő megpróbált meggyőzni róla, hogy ez csak egy szadisztikus bosszú volt és ez nem tartozik a nemi erőszak fogalmába. Barátnőmmel próbáltam megbékélni. Nem akartam vele lefeküdni, amit ő igen rossz néven vett. Közben új sztorit hozott elő, miközben próbáltuk megbeszélni a történteket. Az évfolyamtárs eltűnt és András került a képbe, meg az egyiptomi utolsó éjszaka. Hetek teltek el és a fájdalom nem múlt. Minden nap keservesen zokogtam fájdalmamban. Nem tudtam mit tegyek. Elmentünk síelni és reménykedtem, hogy a hosszú hétvége javít a dolgokon. Nem így lett. Sajnos ez már sok volt nekem.
Mivel már semennyi bizalmam nem volt felé leellenőrizgettem az üzeneteit, amit nem sejtett. Fájtak a kiírásai, amiket az internetre írt, mintha azokkal is direkt bántani akart volna.
Pont karácsony egyik reggelén ért egy újabb döfés a szívembe. Egy levél jött neki Andrástól, melyben csatolva volt az előzmény is. A levélben a következő állt:

„Címzett: András
Üzenet:
Azt mondtad, írjak. Én azt kérdeztem mit? Hát most van mit. Mióta haza jöttem jobb kedvem van, felszabadultabb vagyok. Sőt volt, aki próbálkozott is 7végén. Nem tudom miért nem lep meg de 30 éven felül volt ;) Ennyire megközelíthetetlen vagyok a kívülállók számára? Mindenesetre köszönöm azt az egy hetet és Kellemes Karácsonyi ünnepeket!

Hello Drágám!..
Nem vagyok benne biztos, hogy a megszólítás megfelelő! Úgyhogy a kipontozott részre helyettesítsd be azt, amit szeretnél! :-)
Örülök, hogy írtál! Különösen, hogy jól érzed magad! Valószínűleg a sok merülésnek köszönhető! :-)
Ha mégis lenne benne valami csekély részem, akkor meg pláne jó!
Egyébkent sajna keveset tudtunk beszélgetni! Ha több időnk lett volna egymásra és szabadabban, akkor valószínűleg még jobban éreznéd magad! Jó lenne veled lenni, felügyelet nélkül! :-)
Bele sem merek gondolni!
Hogy miért is vagy annyira megközelíthetetlen!
Nos! Hatalmas feszültség van benned, amit olyannyira elfojtasz, hogy még csak a látszatát sem akarod kelteni! Az is lehet, hogy még Te magad sem érzed mekkora! Két férfi is van az életedben, akik meg akarnak változtatni, nem hagyjak a saját egyéniségedet kibontakozni! Ez egyfajta kényszerképzetként már akkor is elutasító reakciókat vált ki a férfiakkal szemben belőled, ha valójában semmi rosszat nem mondanak!
Ha mosolyogsz, kedves vagy, vonzod az embereket! Próbáld meg tudatosítani magadban, hogy csodálatos nő vagy! Nagyon jó természettel! Nem kell bizonyítanod az ellenkezőjét! De nem is kell megfelelned mindenkinek!
Nemsokára úgy is kiszabadulsz otthonról és szárnyaló lelked új távlatokat talál majd! Csak vigyázz magadra! Ne vidd túlzásba! :-)
Amúgy két dolog is van, amiért pont harminc fölötti repült rád!
Az egyik dolog, hogy a tapasztaltabb férfi, jobban tudja kezelni a problémás helyzeteket és nagyobb a tűrőképessége!
Az igazan fő ok benned van valószínűleg! Mégpedig ha hiszed, ha nem, a tudatalattidban! Hülyén hangzik, de gondold végig!
Volt egy harminc fölötti pasi, akivel végre felszabadultságot éreztél a szorongás helyett! Plusz lehet, hogy más dolog is bejött a pasiból!
Tehát újra át akartad élni ezt a felszabadultság érzést és ezt ehhez a tulajdonsághoz kötötted (harminc fölötti)! Valószínűleg a szorongásaid már annyira erősek, hogy a tudat alatt vagy akar tudatosan is borzalmasan vágy a lazításra! Ezért harminc fölötti pasit kívántál magadnak! Első nekifutásra úgy néz ki, teljesült is! :-)

Csókollak!

Most mennem kell! ”

Úgy érzem, más nem is kelhetett volna a fájó szívemnek, mint ez a levél. Legfőképp mivel megígérte, hogy nem fog írni ennek az alaknak. Átrobogtam hozzá a bekapcsolt gépén a képébe vágtam ezt a levelet és könnyeimmel küszködve kérdeztem tőle, hogy velem bármit meg lehet tenni? Ezzel otthagytam.
Ilyen szörnyű karácsonyom sem volt még soha és remélem nem is lesz. Persze minden nap beszéltünk, mert nem bírtam a hiányát. Visszaadta a cuccaimat és bevallottam neki, hogy magamban arról ábrándoztam, hogy feleségül veszem a suli után. Szilveszterkor úgy döntöttem, hogy nem bírom nélküle, kibékülök vele. Nálam töltötte az estét és leírhatatlan, hogy milyen vággyal szeretkeztünk. Azonban utána azzal állt elő, hogy ne mondjuk el senkinek, hogy kibékültünk, mert mit fognak szólni, ha mégsem jön össze. Ez annyira kellett az önbecsülésemnek, mint erdőtűznek a benzinkút. Elküldtem melegebb éghajlatra mondván, hogy ha nem vállal fel, akkor ne is legyen semmi. Közben leveleket váltottam az Andrással, aki eleinte tagadta, hogy bármi is lett volna azonban a végén már elismerte, hogy történt valami.

Környezetem látta rajtam az összeomlás jeleit és próbált segíteni, aki csak tudott, meghallgattak, és tanácsokkal láttak el, de döntenem nekem kellett. Nem bírtam Kati nélkül. Az iskolai eredményeimen is meglátszódott és tanáraim is faggatóztak, hogy mi a bajom. Katival addig beszéltünk, míg újra esélyt adtunk egy beszélgetés után, de megmondtam neki, hogy bizonyítania kell. Hívjon és keressen, mert én nem fogom. Minden nap írt MSN-en, de csak miután legalább 2-3 órája fent voltam és ő is. Nehéz volt, de vártam. De nem éreztem, hogy megszakadna az igyekezettől. Egy hét telt el és nem hívott telefonon, pedig ingyen volt. Egy hét után mikor felhívott én elhajtottam, mert meg akart ölni a fájdalom. Elmentem egy barátom szülinapi bulijára, ahol egy jó kis kedvjavító berúgásban reménykedtem. Persze nem jött be a dolog. Egyik percben még minden szép volt, aztán valami ismerős dolog miatt kiborultam. Hánytam zokogtam és részegen üvöltöttem: - „Miért tetted ezt velem Kati? Én Szerettelek! Én szeretlek…”. Barátaim jobbnak látták, hogy a nézőseregtől távolra kerüljek és igyekeztek megnyugtatni, majd hazavittek és beraktak az ajtón belülre.

Otthon édesapám ébren várt. Berakott a zuhany alá majd nézte az összetört részeg fiát, aki a mosdóba hányva zokog a szerelme után. Az elkövetkező napokban erősen holtpontra kerültem. Eljutottam a fájdalom egy olyan pontjára, mikor véget akartam vetni a szenvedésnek. Azt terveztem, hogy felakasztom magam barátnőmék ajtaja elé a hajnalban, hogy még lássam utoljára és legalább egy álmom váljon valóra. A karjaiban akartam meghalni. Persze ez csak ostoba gondolat volt. Több dolog is közbe szólt. Bár tény, hogy odáig eljutottam, hogy egy kötelet a garázsban a nyakam köré mértem, de végül inkább leraktam. Ehhez sem volt elég erőm.
Egy jó barát, Judit volt, aki az életet tartotta bennem. Egymásra találásunk voltaképp Kati által történt. Ő is akkoriban szakított a barátjával és korábban is próbáltuk segíteni tanácsokkal egymás kapcsolatát. Szüksége volt rám és nekem mégjobban őrá.

Közben Katival nem tudtunk szabadulni egymástól és sokadik alkalommal is újra próbáltuk, de meg mondtam neki, hogy ez az utolsó esélye. Ezúttal komolyan is gondoltam. Miközben beszéltünk mondott valamit, ami eléggé feldühített és nem értettem, hogy mit ért ezalatt.
-„Ugye nem gondolod, hogy ebben bármelyikünk is felnőttebbként viselkedne?”
-„Ezt, hogy érted? Hiszen te csaltál meg engem!”- üvöltöttem neki, kínomban már-már kacagva.
-„Erre tudnék mit mondani!”
Egyre kevésbé értettem a dolgot. Ki akar békülni, és mégis van bőr a pofáján sértegetni?
-„Akkor mondjad! Nem mondod? Persze, hogy nem, hisz nem tudsz mit mondani!”
Ennyiben hagytuk, majd összeborultunk és úgy öleltük egymást mintha sosem akarnánk elengedni a másikat. És abban a pillanatban úgy hiszem így is volt.
Ezután valóban éreztem felőle némi aktivitást, mintha végre próbálna tenni. Azonban továbbra is voltak olyan dolgok, amik újra és újra feltépték a sebem.

Szerettem és nem akartam neki rosszat. Tudtam, hogy ő is szenved és én is. Valaki azt mondta, hogy az szereti igazán a másikat, aki képes elengedni. Nem állítom, hogy értem a dolog mondandóját, de hasonlóan éreztem. Úgy döntöttem, hogy ki kell mondanom a végét. Eléggé feldúlt állapotban érkeztem a találkozónk helyszínére, ahova azért hívott, hogy beszéljünk, mert nem bízik bennem. Nekem sem kellett több kimondtam mindent, ami jött. Ő pedig sírva rohant el. Törölte az MSN-em, ami részben jó volt, mert így már nem tudom, hogy mit ír ki és legalább az nem fáj.

Fájt belegondolni, hogy vége és minden őt juttatta az eszembe. Egy nap mikor láttam többször elkocsikázni előttem, úgy éreztem, hogy direkt kínoz. Hazamentem és körülbelül két óra alatt meg írtam a Hazugságok Hercegnője című versemet, amit ezen az oldalon megtalálhattok a szerelmes versek kategóriában. Több helyre is kiírtam a verset és másnap ő már olvasta is, mert valaki szólt neki a közös ismerőseink közül. Felhívott és tajtékzott. Találkozót beszéltünk meg a strand parkolójában. Kimentem, és amíg vártam cigiztem, pedig nem bagózok. Az idegesség miatt mégis egyiket a másik után szipákoltam el. Majd mikor odajött hozzám fel akart képelni, de én elhajoltam mondván bántott már eleget. Azt mondta, hogy arra sem vagyok érdemes, hogy felpofozzon. Már nem is emlékszem, hogy miket vágtunk egymás fejéhez, de mindketten mondtuk a magunkét. Majd mondtam neki, hogy a verset leszedem, ha annyira bántja a dolog. Ettől kissé megnyugodott és elkezdtünk beszélgetni.

Ekkor elmondta, hogy azért nem keresett és azért írta a sértő dolgokat ki, mert arra várt, hogy bevalljam, hogy én is megcsaltam. Felkacagtam és mondtam neki, hogy arra várhatott volna, hiszen nem csaltam meg. Azt mondta, hogy olyan valaki mondta neki, akiben megbízott és azért hitte el. De sem azt nem árulta el, hogy pontosan mit is mondott sem azt, hogy ki volt ez az illető, de azt mondta, hogy a vers után hisz nekem. Majd előállt egy újabb sztorival a hajón történtekről. Már azt állította, hogy nem feküdt le Andrással, csak neki kezdtek, de az előjáték után meggondolta magát és eljött. Nem tudom, hogy miért, de valamiért hittem neki. Hazavittem és beszélgettünk, de nem akartam semmit sem csinálni, amit megbánhattam volna.

Későbbiekben beszélgettem a húgával, akivel a mai napig jóban vagyok. Elmeséltem neki ezt az esetet is, ő pedig elmesélte nekem, hogy Kati neki azt mondta, hogy ő nem csalt meg engem, hanem én őt a volt barátnőmmel (Ennek annyi valóság alapja volt, hogy valóban találkoztam az utcán a lánnyal, és azt súgta nekem, hogy Kati nem tudná meg. „Én viszont tudnám.”- ennyi volt erre a válaszom.). Ezután beszélni akartam vele. Jót veszekedtem vele és ő csak annyit vágott a képembe, mikor megkérdeztem, hogy miért hazudott a képembe újra, hogy: ” Akkor megnyugtatott nem?”. Ezúttal legalább a szemembe merte mondani, hogy nem hisz nekem.
Azóta elhatároztam, hogy nem köszönök neki, amíg bocsánatot nem fog kérni azért, mert ilyen szemét módon az ismerőseinek azt hazudja, amit a húgának is mondott. Persze ismerem annyira, hogy tudjam, lehet az életben nem fogja ezt megtenni. Nem meri beismerni az igazságot, hisz akkor mi nyugtatná a lelkiismeretét? Már ha van neki.
Úgy érzem, szenvedtem annyit a történtek miatt, hogy megtudjam az igazságot! Hogy megtudjam tényleg volt-e valaki, aki bemocskolt, vagy csupán ez is csak egy újabb hazugság!
Nehéz eldönteni. De legalább kiderült, hogy bizalmatlanságom nem volt alaptalan. Hogyha meg mégsem csalt volna meg, hanem csupán mondta volna, az mennyit enyhít a bűnén? Hiszen az érzéseimmel játszott és összetörte a szívem.

Szeretném, ha elmúlnának az érzéseim felé. Nemrég csak a kocsiból láttam, ahogy elmentünk mellette és még így is szörnyű érzés fogott el. Görcsölt a gyomrom és remegett kezem-lábam és olyan fájdalom hatolt a szívembe, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne sírjak. Több mint fél év telt el és még mindig az övé a szívem, pedig tudom, hogy sosem lesz köztünk már semmi és pont miattam nem. Mert nem akarom.
Volt, aki azt mondta nekem, hogy ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi időt pazarolt valakire és mind megbánja. Én azonban nem bánom és nem tennék semmit sem másképp. Nem bánom, hogy összejöttünk, nem bánom, hogy nem csaltam meg, mikor megtehettem volna és azt sem bánom, hogy kiderült, amit ő tett. Ha újra kezdhetném sem csinálnám másként, még ha tudnám is, hogy így végződik. Nagy árat fizettem azért a majd kétévnyi boldogságért, és úgy érzem nekem így is megérte.

Talán eljön majd egy új szerelem, ami talán még szebb lesz, talán nem. De egy biztos. Soha, semmilyen körülmények közt nem csalnék meg sem, barátot sem szerelemet, mert én meg tudtam milyen áldozatnak lenni, és ezt a kegyetlen érzést senkinek sem kívánom.