Kárhozat - Harry Potter fanfiction

Egy nap a Tiéd leszek. Megígértem.

Éjfél volt, borongós november éjjel, véres éj, kárhozott éj, halálom éjszakája.
A holdfénnyel együtt lopództál be a szobámba, titokzatosan és gyönyörűen. Megérintetted az arcom.

- Most.- Suttogtad.

Mentem.

És most itt fekszem, a méregzöld díványon. Vörös hajam ziláltan öleli sápadt arcomat. Már csak egy ingecske és egy fehér tanga van rajtam. Félek. Pedig szeretlek.

Gépies mozdulatokkal csatolod ki az övedet. Arcodon semmi érzelem. Visszafojtom a lélegzetemet, hallgatom a vihar tombolását, csendesen imádkozom az Istenekhez, hogy óvjanak meg, mert valakinek meg kell védenie, félek, rettegek, remegek.

- Semmi gáz.- Suttogod. Fekete szemed sötét, tükörszerű. Csak egy apró szikra csillan benne… egy apró kis szikra…

- Ha jól tudom, nem Én vagyok az első kuncsaftod. Megfizetem az árát, ne félj.

Behunyom a szemem. Nem bírom látni az arcod. Kívánlak, szeretlek, pedig nem érdemled meg.

Hűvös ujjaid végigsimítanak a combjaimon. Tudom, hogy mosolyogsz. Azzal az üres, gúnyos félmosollyal, amibe beleszerettem.

Kinyitom a szemem. Vörös… Fekete… Vörös…

Csak ekkor tudatosul bennem a fájdalom. Sikolyomat csókoddal fojtod el, kezedből kihullik a véres tőr. Az én vérem, a combjaimból árad, a kéj és a kárhozat patakja, pulzál, lüktet, fáj, pokolian fáj… megőrülök… de mégsem tudlak kitépni a szívemből.

- Folytasd! Tegyél velem bármit, csak érj hozzám...Tom…tégy a magadévá, Tom!

Elmosolyodsz, és a sebemhez hajolsz. Ajkaid érintésétől felszisszenek, de már nem félek. Blúzom a földre hull, az eldobált ruhadarabok és tankönyvek halmára.

- Jó kislány…- Kéjsóvár, önző csók. Könnyek.

Végigsimítasz a hátamon. Érintésed nyomán lüktető fájdalom, körmeid eleven húsomba vájnak. Mosolyogsz. Én visszanevetek rád.

- Az enyém vagy! Azt teszek veled, amit akarok. Ostoba kis ringyóm… Az enyém vagy!

/Hallod, Gini? Nem lesz semmi gáz. Engedelmeskedj neki! Engedelmeskedj!/
Hiába hazudok magamnak, rettegek. Egyre több vért vesztek, homályosan látok, félek és vérzek és élek és még csak egy perc és vége…

- Ne is reménykedj…- Suttogod.

A tőr a szívembe fáj. Vért sírok. Lángol a tekinteted- nem szerelemtől, hanem őrült vágytól és tébolyult dühtől. Valamilyen zöld lét öntesz le a torkomon, borzalmasan keserű, marja a torkomat, szétárad egész testemben, felemészt, bekebelez, éget…

Amikor magamhoz térek, nem látok színeket. Őszintén szólva semmit nem látok.

- Örökre velem leszel, kis animágusom.- Sziszeged.- Az enyém vagy, Nagini… az enyém vagy…