Karácsonyi manóverseny 3. fejezet

Harmadik fejezet


Az első két verseny izgalmai után, most újabb izgalmas napra ébredhettek az északi sark lakói. A nap magasan járt az égen, beragyogta az egész várost.
Alfi nagy ásítás közepette nyújtózkodott, és ült fel az ágyon. Kitörölte szemeiből a csipát, megigazította a kis piros alvó sapkáját, mely teljesen olyan volt, mint amit a Télapó is hord. Az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. Elmosolyodott. Odakint a város lakói sürögtek, forogtak. Mindenki rohant valahova. Volt ki csomagokat cipelt, más szánkón húzta az alkatrészeket, melyek a játékok gyártásához kellettek. Mindenkinél volt valami, mind siettek dolgukra. Csak Alfi nem. Az első 50 közé jutó manók kiérdemelték a pihenést, és míg versenyben maradnak, addig dolgozniuk sem kell. A kis hősünk pedig ezt ki is élvezte. Komótosan húzta magára a ruháját, és ment ki az utcára. Fura érzés volt számára, hogy nem kell rohannia. Az égvilágon semmi dolga. Ahogy végig ment az utcán, mindenki odaköszönt neki, gratuláltak a sikeréhez, ő pedig fülig érő mosollyal köszönte meg a gratulációkat. El sem akarta hinni az egészet. Előző nap még alig ismerték. Senkinek sem tűnt fel, ahogy kora reggel végig szaladt az utcán, hogy beérjen a gyárba. Most pedig híresség lett. És felkerülhet a kártyára is. Soha életében nem volt még ilyen boldog.
Az úton átsietve a kakaóbárba ment. Megérdemel egy italt, gondolta, és belépett az ajtón. A hely szinte teljesen üres volt. Nem is csoda, hiszen minden manó dolgozik, nem érnek rá pihenni, és iszogatni. A pulthoz lépett, kért egy forró csokit, majd az ablak melletti asztalhoz ült, és az italát szürcsölve bámult ki az utcára, ahol hirtelen megpillantotta Bellát, aki pár levéllel a kezében igyekezett át verekedni magát a tömegen. Csillogó szemekkel bámulta, miközben nagyot sóhajtott. Eszébe jutottak az emlékek. A forró csokis jelenet, és az előző este, mikor a lány szurkolt neki, és a verseny után gratulált.
- Mi az? Mit bámulsz?! –vakkantott rá Jack, aki a semmiből tűnt fel az asztalánál.
- Semmit –válaszolta megszeppenve.
- Én nem úgy látom – célzott Bellára- kis barátom. Bellát felejtsd el. Őt nem érdekled –gúnyos hangon folytatta- ő sosem állna le egy hozzád hasonlóval.
- Talán –rémület ült ki az arcára. Félt Jack-től. Sokkal nagyobb, erősebb, bátrabb volt nála.
- Nem szeretném, ha csalódás érne –lehuppant az asztal másik felén lévő székbe- és fájna a kis szíved.
- Nem fog –mondta remegő hangon. Nem mert Jack-re nézni. Az italát bámulta, és a pohárral játszott.
- Remélem is. Őt meg felejtsd el. Értem rajong, és miután megnyerem a versenyt, feleségül fogom kérni. Ő pedig boldogan fog igent mondani.
- Miből gondolod? –nézett fel egy pillanatra.
- Mit kérdeztél?! –kérdezett vissza dühösen.
- Miből gondolod, hogy igent mond? –remegve, félve, de kimondta. Összeszedte minden bátorságát, és szembe szállt vele.
- Na, ide figyelj törpicur! –emelte fel ismét a hangját. – Ő az enyém. –közelebb hajolt- Megértetted?!
- Miért lenne a tiéd? –megijedt, de nem hagyta magát.
- Mert engem szeret! – a szemei szikrát szórtak, dühösen fújtatott. Alfi teljesen felbosszantotta.
- Én nem hinném. –hangja elcsuklott.
- Pedig így van! –szinte már üvöltötte. Rajtuk kívül csak a pult mögött álló manólány volt, aki úgy tett, mintha észre sem venné, a köztük kialakult vitát. A poharakat törölgette, és közben a párjára gondolt, aki estig a gyárban fog dolgozni. Hiányzik neki, és türelmetlenül várja, hogy viszont láthassa. – Le foglak győzni, és meg foglak alázni!!! – annyira közel hajolt Alfihoz, hogy a kis manó azt hitte rá fog támadni, de végül nem így lett. Jack felállt, és dühösen elrohant. Átvágott az utcán, és eltűnt a sarkon. Alfi csak ekkor engedett fel. A szíve gyorsan dobogott, levegő után kapkodott. A rémület még mindig ott volt az arcán. Még soha nem félt ennyire semmitől, és senkitől sem. Jack nagyon ráijesztett, és a versenyig hátra levő időt azzal töltötte, hogy rá gondolt. El sem hagyta a bárt, míg nem volt muszáj.
Már besötétedett, mikor elindult. A csarnok előtt nagy volt a tömeg, odabent pedig még nagyobb. Nem maradt üres hely, minden szék gazdára lelt. Alfi nyugtalanul, feszülten lépett be, és ment a pályáig, ahol már ott várták a vetélytársai, köztük Jack is, aki végig őt bámulta. Ő pedig, rá sem mert nézni, lesütött fejjel ült be az asztala mögé, melyen egy hatalmas adag papír volt, a papírokon pedig nevek, és mellettük egy pár mondatos leírás.
Ezen a megmérettetésen a manóknak a jók, és rosszak besorolásával kell helyt állniuk. Húsz perc alatt kell a lehető legtöbb gyereket besorolniuk, ám most nem csak a gyorsaság fog számítani, hanem az ügyesség is, ugyanis, aki háromnál többször hibázik, az automatikusan kiesik a versenyből.
Pár perccel később feltűnt a Télapó is, kezében a síppal, mely a verseny kezdetét fogja jelezni. Mind az ötvenen feszülten ültek az asztalaik mögött. Csak húszan juthatnak tovább, és akik tovább jutnak, azok már történelmet fognak írni.
A Mikulás felemelte a kezét. A csarnokban csend lett. Mindenki őt figyelte, ő pedig nem tétlenkedett, megadta a jelzést, a sípszó megtörte a csendet, a manók pedig nekiláttak. Fürgén, gyorsan kapkodták a lapokat, és igyekeztek jól dönteni, ám alig, hogy elkezdődött a verseny, máris többen kiestek. Az eredményjelző tábla villogni kezdett. Minden manó neve mellett ott volt, hogy mennyit hibázott. Természetesen Jack volt elől, nulla hibával. Alfi a tizennyolcadik helyen állt, és már volt egy hibája. Egymás után kapkodta a lapokat, és igyekezett jól dönteni. Ez a feladat mind közül a legfurfangosabb. Nagyon nehéz jól dönteni, mert a legtöbb leírás nem egyértelmű, és csak a megérzéseire hagyatkozhat. Minden évben itt véreznek el a legtöbben. Volt olyan év is, mikor már az idő lejárta előtt kiestek harmincan, ezért a versenyt nem is kellett végig játszani. Tavaly is csak huszonhatan maradtak. Minden kiesést egy éles duda kűrt jelzett, ő pedig számolta. Pár perc elteltével már szinte állandó volt a duda hangja. Tudta, hogy nem kapkodhat. Csak annyira volt gyors, hogy a legjobb húsz között tudja tartani magát. Az eredményjelző szerint a tizenhetedik helyen állt. A nézők egy része pedig már neki szurkolt. Előző nap olyat tett, amire már rég volt példa. Megszorongatta Jack-et. A manók pedig felfigyeltek rá. Megjegyezték a nevét, és most pedig neki drukkoltak. Ezt Jack is észrevette, és zavarta. Félidőnél már neki is volt egy hibája. Tévedett, erre pedig már évek óta nem volt példa. Mindig helyesen szokott dönteni, és nulla hibával az élen végezni. Most viszont nem így volt, és ezt mindenki észrevette, kivéve Alfit, aki csak a feladatra koncentrált. Közben ismét kiestek páran. Már csak harmincan maradtak, mikor ismerős hang tűnt ki a tömegből. –Hajrá Alfi! –szólt a világ legszebb buzdítása. Bella kiabálta. A kis manó felnézett, zavartan, mosolyogva pillantott a manólányra, aki csak kiabált, és buzdította, ő pedig szinte elolvadt, annyira jó érzés volt számára. Ám a lány ki is zökkentette a ritmusból, és ismét hibázott. Már kettőnél járt, akárcsak Jack, aki a dühétől nem tudott koncentrálni. Majd szétvetette az ideg. Látta, hallotta, hogy Bella nem neki szurkol, és emiatt kiakadt, és vissza is esett. Már csak ötödik volt. Mindketten két hibánál jártak, és veszélybe kerültek. Rajtuk kívül a többi manónak mind csak egy hibája volt. Nekik kellett a legjobban figyelniük, miközben azért is küzdeniük kellett, hogy a legjobb húszban maradjanak. Alfi stabilan tartotta a tizenhetedik helyet, miközben Jack egyre hátrébb esett. A verseny vége előtt egy perccel már csak a huszadik volt. Övé volt az utolsó bejutó hely. Életében először küzdött a továbbjutásért. Az arcán verejtékcseppek folytak végig. Ismét mindenki rá koncentrált. De most nem azért, mert rekordot döntve állt az első helyen, hanem azért mert kieső helyen állt. A manók egy része azért szorított, hogy tovább jusson, míg a többiek a kieséséért. Már elégszer nyert, gondolták. Ideje, hogy más is érvényesüljön, de Jack-et nem abból a fából faragták. Tovább küzdött. Az utolsó percre Alfi is lejjebb szorult, és fő vetélytársa előtt állt. Előző nap még az első helyért küzdöttek, most pedig a továbbjutásért. Az eredményjelző ismét villogott, ismét ők cseréltek másodpercenként helyet. Alfi hirtelen a huszonegyedik helyre esett vissza. Tudta, hogy többet kell kockáztatnia. Gyorsabban mérlegelt. A papírok pillanatok alatt tovább álltak a kezéből. Minden manó hajrázott. Közben Jack is küzdött. Alfi ismét húszban volt, de ő nem. A legesélyesebb a huszonegyedik helyre szorult vissza. Már csak öt másodperc maradt, Jack mindent megtett, de kevés volt. Nem tudott húszba jutni. Az eredményjelző sorra villogott, megszólalt a síp, és vége lett a versenynek, Jack pedig tudta, hogy kiesett. Minden manó letette az utolsó papírját, az utolsó névvel. Az eredményjelző még egy utolsót villogtatott, mindenkit rangsorolt. Jack elkeseredve dőlt hátra a székében, és fogta a fejét. Mindennek vége. Elbukta, mert nem koncentrált. Csak arra bírt gondolni, hogy elveszítheti Bella rajongását, aki egész végig Alfinak szurkolt, és ez annyira zavarta, hogy nem tudott elég jó lenni, és végül kiszorult a legjobb húszból. Hatalmas szégyen ez számára. Nem is bírt a tömegre nézni. Lesütött fejjel bámult maga elé, és teljesen magába roskadt. Eközben ismét megszólalt a hajó kűrt. Valaki kiesett. Jack felkapta a fejét, kikerekedett szemekkel bámult a kijelzőre, ahol egyet előrébb ugrott a neve. Huszadik lett, tovább jutott. Akik neki szurkoltak felugrottak, és éljeneztek. Kedvencük mégsem esett ki.