Kalandjaim Moszkvában - II. rész

A teázó ajtajánál oly módon volt egy csengő felszerelve, hogy minden belépőnél kellemes hang ütötte meg a bent üllők figyelmét. Odabent a falak képekkel voltak díszítve: jazz muzsikusok fekete-fehér fényképei voltak, köztük volt Ray Charles, Duke Ellington és Louis Armstrong is. Itt mindig ilyen kiáltások voltak, a falakon levő képek állandó jelleggel cserélődtek.
Kis, alacsony kerek asztalkák voltak, annyira alacsonyak, hogy a vendégek a földön, egy hatalmas török szőnyegen ülve fogyasztották el a megrendelt teájukat. Minden asztalhoz tartozott egy vízipipa is, ehhez kérésre hozott a pincér szenet, és ízlésünknek megfelelő aromájú dohányt.

Ahogy beléptem megütötte a fülem az a chill out típusú zene, amely annyira jellemezte ennek a teázónak a légkörét. Szinte az összes asztal foglalt volt, a belépésemkor megszólaló csengőre felkapták a fejüket a teázó urak és hölgyek. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, minden belépőnek kijárt ez a rövid pillanat, amikor a teázó vendégek kitüntették figyelmükkel, ugyanakkor a következő pillanatban már mindenki visszatért előző elfoglaltságához.
Mindenféle ember járt ide, de általában nem azok a szürke emberek, akikkel az ember az utcán találkozik. Itt szinte senki nem volt szokványos, szinte mindenki művészként próbálta eltartani magát, ritkábban családját. Legtöbben írók voltak, de akadt köztük festő, színész és néhány fényképész. Mikor beléptem körülbelül harminc vendég lehetett, az asztalok nagy része foglalt volt.

A sarokba ültem egy asztalhoz, Péter még nem volt itt, valószínűleg késni fog gondoltam. Rendeltem egy hot spice fekete teát tejjel; mindig ezt rendeltem és megkértem a pincért készítsen egy almás töltetet a vízipipámba, kedvem volt egyet szippantani az arab világ remekművéből.
Amíg a teámat ittam és Pétert vártam elkalandoztak a gondolataim. Már több mit egy hete voltam Moszkvában, ez az orosz város teljesen magával ragadott, pedig a National Geographic riportereként bejártam szinte az egész földet. Moszkva azonban más volt, mint a világ többi rész, volt benne valami teljesen megfoghatatlan. Nem tudom mi volt az, de ezt kellett megfogalmaznom a cikkemben. Számításaim szerint legalább egy hetet szeretnék maradni itt, mielőtt visszamennék New Yorkba.
Azt terveztem, hogy mielőtt haza mennék még eltöltök pár napot, voltaképpen kettőt Pesten is, meglátogatom rokonaimat, szétnézek a városban. Kamaszkorom óta nem jártam ott, mostanában meg mindenfele azt hallani, hogy Budapest Prágával vetekedve a legvonzóbb közép-európai városok egyike. Hát most majd megnézem - gondoltam - illetve ha minden jól megy 3 hét múlva.

Gondolataim a csengő szakította félbe, valaki belépett a teázóba, de nem Péter volt. Bár már öt éve nem láttam biztos voltam benne, hogy akár az utcán is felismerném karakteres férfias arcát, már-már őszülő haját.
Milyen furcsa ez a csengő jutott eszembe, ahelyett, hogy rontaná a hely harmóniáját, éppen beleillik, nem zavarja a zenét, csak mikor megszólal, éppen hogy oda kell nézni. Muszáj, olyan volt a hangja, és olyan volt maga a hely is, nem lehetett ellenkezni, ez már-már reflex volt. Ez is egyike Moszkva csodáinak, titkainak. Elvileg persze bárhol lehetne ez a teázó a csengőjével, de sehol sem lenne olyan, mint itt, ebben biztos voltam, Valószínűleg ha a Föld bármely más pontján bukkanok erre a teázóra be, sem térek - gondoltam.
Újra meghallottam a csengő hangját, oda fordulva Pétert pillantottam meg, ahogyan éppen körbe néz, és láthatólag engem keres. Intettem neki, ő elindult felém.
Alig változott valamit ez alatt az öt év alatt, kicsit meghízott és körszakállat növesztett, hiába - gondoltam - idén ő is eléri a mágikus harminc éves kort.
Hosszasan beszélgettünk, leginkább az otthoni dolgokról, illetve ki - ki elmesélte, hogy mi is történt vele az utóbbi időben. Péter, Bukarestben dolgozik, államtitkár lett a pénzügyminisztériumban. Most is emiatt volt Moszkvában, valami probléma volt megint az orosz földgáz körül, és őt (is) küldték, hogy tisztázza a helyzetet. Egyébként, mint megtudtam otthon nem sok minden változott, elindult Románia is azon az úton, amelyet a nyugati államok a háború után választottak.

Péter hit az Európai Unióban, nagyon lelkesülten beszélt arról, hogy most mikor Románia is csatlakozott ehhez a közösséghez új lehetőségek nyílnak meg az itt élők számára, az életszínvonal ugrásszerű növekedése várható. Ezt ecsetelte nekem több órán keresztül.
Szinte egész végig hallgattam, én már nem hiszek ezekben, a gazdasági közösségekben. Úgy értékelem, hogy az Unió számára Románia, Erdély pedig kifejezetten, a kizsákmányolható területek kategóriájába esik, amely természeti kincseivel, adottságaival és a posztkommunista lappangás potenciáljával ideális terület a nyugati tőke számára.
Ezt nem mondtam el Péternek, nem akartam összeveszni, és különben is vele beszélgetve egy különös érzés kerített hatalmába: úgy éreztem számomra a "hazám", szülőföldem teljesen elvesztette azt a státust, amit betölteni hivatott. Nem volt honvágyam, teljesen idegen földet ismertem meg Péter szavaiból, nem azt, amit magam mögött hagytam 17 éve, nem az én Erdélyemről beszélt, hanem valami másról. Péter a globalizálódó világ egy újabb zsákmányáról beszélt, nem pedig a Kárpátok övezte terület sajátosságairól, csodáiról.

Vele beszélgetve egy elhatározásra jutottam: hazamegyek. Nem csak úgy látogatóba, hanem hazaköltözöm. Itt hagyom Moszkvát, minél hamarabb, ha lehet már holnap. Igaz, hogy a Péter szavai által megfestett országot már nem éreztem magaménak, éppen ezért úgy gondoltam haza kell mennem. Nem valami felsőbb parancsra, soha nem voltam Istenfélő ember, egyszerűen racionális okoktól vezérelve úgy gondoltam, hogy a 17 évnyi tapasztalat, amit felhalmoztam a világban való barangolásom során most hazám újjáélesztésére kell felhasználnom. Talán még nem túl késő gondoltam, egy ember egy ország jövőjéért. Ironikus.