Isten?

Egy elég kényes témához írom most ezt a történetet vakmerő őszinteséggel... Tisztelem a hívők hadát, kik töretlen kedvvel hiszik, van ki vigyáz ránk, akik igazán érzik az élet nem hiábavaló és tudják küldetésünk van ezen a sárgolyón. Viszont bevallom más vélemény szülte íráskedvem. Van isten? A szokásos kérdés, hányszor meg hányszor elhangzik és válasz is van rá, nem egy. Isten valóban ilyennek teremtett volna minket? Miért adta gyarlóságunk? Miért lettünk tökéletlenek? Isten miért hagyja szenvedésünk? Minek nekünk paradicsom, ha az életben megfáradunk és kihuny utolsó lelkierőnk pislákoló fénye is?

Ezekre a kérdésekre vagy meghökken minden ember, vagy magyarázni kezd. Üresen, monoton "tényekkel", mert meg kell tanulnunk mi a rossz, mielőtt jó helyre kerülünk, mert ki kell állnunk a próbát. Ez lenne hát az élet? Egy próba? Egy selejtező? Én nem így érzem. Na jó, tételezzük fel, tényleg létezik egy ember, aki mindenki felett áll, bár megmondom őszintén nekem ez kissé diktatív hangzást ad. Ha van isten minden bizonnyal már elfordult tőlünk. Legszebb erény a megbocsátás, de mindennek van határa. Mit tanított nekünk Jézus? Ne gyilkolj, szeresd felebarátod! Távozása után eltelt majd kétezer évben halomra öltünk embereket Isten nevében. Szörnyű keresztes hadjáratot folytattunk. Tömegeket küldtünk a halálba áriateremtményének keresése közben. Vért ontottunk, rengeteg vért, miközben az ő nevét hangoztattuk. Rengeteg dolgot tettünk Isten nevében, ami ellentmond akaratának. Ha én a helyében lennék, rendkívül bosszús arcot mutatnék. Ezekután csak remélni tudom, hogy nincs Isten. Nincs akivel ily módon elbántunk. Nincs akinek szavait ily módon kicsavartuk. Akinek egyházát eltorzítva haszonlesésre használtunk. Mit lát manapság az ember? Pedofíl papok, luxusautóban közlekedő atyák, káromkodó apácák. Persze megilleti a tisztelet a kivételt. De azt hiszem, manapság már lassan ők vannak kissebségben. Nem vagyok hitromboló. Sem a kereszténység ellensége. Csak reális ember, aki nem ért néhány dolgot.