Irma - 2

4.

Azon a héten még háromszor mentem ki a tetőre napozni. Aztán nem találkoztam Irmával jó ideig: időközben megszületett a kisfiam. Akadt elfoglaltságom bőven. Jó két hónap múlva a fogorvosi rendelőben találkoztunk újfent Irmával. A fogorvosra vártunk mindketten. Várakozás közben beszédbe elegyedtük, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól.
– Csókolom Irmácska, Ön itt?
– És maga szintén?– válaszolta Irma látható örömmel, hogy jó ismerősre talált ebben a gyehennában. – Húzatás, tömés?
– Rosszabb, köszörülés, korona alá – válaszoltam rezignáltan.
– Nekem meg eltörött a felső protézisem, most a régi van benn, de az nem az igazi… úgy lötyög a számban, mint bíró seggiben a lófasz. Így hát eljöttem ide, hogy újat készíttessek. Addig megteszi a régi is, majd csak elkínlódok vele valahogy!

– Mi újság a macskákkal?–eveztem más vizekre.– Ó azoknál nagy újság van: megszaporodtunk! Megszült a Bella, hármat egyszerre! Jaj, olyan cuki falatok, rém aranyosak! Nagyon sok a dolog velük, sok bajlódással járnak, de a bájosságukkal kárpótolnak a fáradságért, amit értük teszek. Úgy fürösztöm őket, mint a csecsemőket: minden nap. A Tigurt karanténba zártam, mert félek, hogy felzabálja a kis ártatlanokat.
– Akkor hát van gond elég – jegyeztem meg szarkasztikusan. Irma mohón rácuppant a kérdésre, jó beszédtémának ígérkezett.
–Gond az van, de nem bánom. Annyi szeretet kapok ezektől, a kis jószágoktól, elgyönyörködök bennük, ahogy növögetnek. Egyre értelmesebbek lesznek, csak éppen hogy nem beszélnek. Istenem, hogy szerettünk játszani velük gyerekkorunkban! Emlékszem bepólyáltuk őket, mint a kisbabákat… Egyébként, ne nevessen ki, most is bepólyázom őket vén fejjel. Babázok velük. Nagyon sok örömem telik bennük.

– Hát a madarakkal mi van? – fordítottam a szón.
– Ó azok nagy gazemberek! Szemtelenek, piszkolnak, állandóan piszkolnak. Most nem tudok velük annyit foglalkozni, hiába a kicsik sok időmet elveszik! Sok velük a gondom, de szívesen csinálom.
– Hát a tyúkhúrt vágja még nekik?
– A tyúkhúrt…,ja, a tyúkhúrt
–Azt igen, asztat, mindig kell nekik vágnom, tudja egészen apróra, így-meg így. Hamar összevágom nekik. Jaj, csak a fogammal tudnának valamit tenni! Az is baj, ha van az embernek, meg az is baj, ha nincs! Ki érti ezt? Esküszöm a legszívesebben, bedobnám a kukába, de hogy néz ki az ember fog nélkül? Nincs igazam szomszéd? Hogy néznék ki fog nélkül maga szerint? – mint a sör hab nélkül– vágtam rá ildomosan a kocsmai miliőhöz igazítva szavaimat.– eltalálta: pontosan úgy! Hát a szép felesége hogy van? Növöget a kis baba?

– Ó a Petike már nagy legény: két hónapos. Hamarosan megyünk fel a tetőre napozni!
– Jöjjenek csak, jöjjenek. Maguknak örömmel kinyitom a tetőajtót, bármikor, amikor csak akarják! Szeretem a gyerekeket. A kisbabákat meg egyenesen imádom! Aranyosak . A gyerek még őszinte ,ártatlan. Tudja, az nem megy sehogy sem a fejembe, hogy ezek, a kis angyalkák felnőtt korukra miként válnak haramiákká, bűnözőkké? Rejtély. Hogy lehetnek olyan gonoszok, hogy kínozzák az állatokat! Dehát ne csodálkozzunk rajta: egymást is bántják. Gonoszak az emberek. Nagyon gonoszak. Komolyan mondom nem is, bánnám már, ha lekényszernyugdíjaznának! A huszonöt évem éppen, hogy meg van. Tegnap is mi történt?– tette karomra kezét, s egyből éreztem megint csapdába, kerültem. Innen csak úgy menekülhetek, ha valamelyikünket behívják a fogorvoshoz. Jól gondoltam: Irmánál kinyílt a beszédláda.

– Hogy miket műveltek, hát elég az hozzá, hogy nekem kellett közbelépnem! Csak nem nézhettem tétlenül, hogy egy nővel, ha törpe is, mit tesznek? A Pancsit, ezt a másik korcsot addig itatták, míg összecsinálta magát. Amióta a férje, a Lapu bácsi meghalt, feszt iszik, méghogy iszik, egyenesen vedel! A lábaimba kapaszkodik, és úgy könyörög:”Irmuska még egy kis vanyilia likőrt! Na,csak egy hangyányit! ”Mondom, iszonyú kis teremtés, de hát nem taposhatjuk el mint egy férget!Mondom,nem volt ez mindig ilyen, de amióta szegény ura meghalt…iszik mint a kefekötő!–mikor halt meg a férje?– van annak már tíz-tizenkét éve is Azóta nem jön magával egyenesbe.

– Hát ez borzasztó – szörnyülködtem, de Irmát nem tudtam megakasztani. Dőlt belőle a szó, mint a lyukas zsákból a búzaszemek.
– Nem mondom ivott az azelőtt is, de nem ennyire. Együtt ittak a Pistabácsival, aztán mikor már jól betőtekeztek, akkor a Pistabácsi kézen fogta, és hazavette.”gyere pici anyám!”–mondta neki ilyenkor. Sajnálom szegénykét, hogy ennyire szívére vette az ura halálát, de hát mit tehetnék érte?
– Ne adjon neki!
– Jaj, azt nem lehet, meghasadna a szívem, amikor a térdembe kapaszkodva könyörög: „Irmuska, csak egy kis vanyilia likőrt!”
– Lehet, hogy bánatában iszik
– Ugyan már! Egy férfi sem érdemel ekkora bánkódást, nosztalgiázást! Velejéig romlottak mind. Dehogy kellene nekem egy is! Mert mire jó a férfi a háznál? Arra, hogy néha oda tegye a rispángot, aztán lefordulva rólam vad horkolásba kezdjen? Vagy sörét szopogatva terpeszkedjék a TV előtt? Esetleg berúgva jól elagyabugyáljon, hogy lássam ki az úr a háznál? Szóval a férfiakkal vigyázni kell!

– Biztosan jó ember volt az öreg Lapu, ha ennyire bánkódik utána a Pancsi?
– Hát nem ártott az a légynek sem, ha józan volt.
– Na, látja, vannak még jó emberek is a világon Irmuska.
– Csakhogy az öreg sose volt józan, mindig be volt tőtve!
– Nem sokára maga jön, Irmuska–figyelmezettem finoman, ezzel véget vetve a szóáradatnak. Irma pillanatra elhallgatott, én meg átvettem a szót.– mi lesz, ha felnőnek a kiscicák? Hova teszi, elajándékozza őket?
– Hova gondol szomszédom, soha nem válnék meg tőlük annyira a szívemhez nőttek. Majd kihelyezem őket a pincébe, hogy mindig a közelemben lehessenek. Mindig fogok levinni nekik tejet, husikát… a ház is jól járna velük, mert kiirtják az egereket, csótányokat.
– Úgy látom, maga jön.– menjen csak fiam!– szólt a mellette ülőnek– én még elszívok egy stippát itt a szomszédommal beszélgetve. Aztán végre rákerült a sor, utána engemet is behívtak, és mire kijöttem Irma már nem volt sehol.

5.

Ezután jó ideig nem találkoztam Irmával. Bejöttek a nagy nyári melegek, mi meg a kicsivel a Dunapartra jártunk napozni. Később beköszöntött a szeptemberi ősz. Most már nem volt érdemes a Dunapartra járni, maradt a tetőn való levegőzés, napozgatás. Irmától elkérve a kulcsot Petikével felmentünk a tetőre és ott pihentünk, míg az asszony megfőzte az ebédet. Bár a macskák miatt az asszony ellenezte az Irmával való barátkozást, de nem szólt bele a kapcsolatunkba. Eltűrte, olykor már hiányolta is Irma jelenlétét.

Irma szeretett elüldögélni velünk fenn a tetőn. Olyankor mikor fenn voltunk a gyerekkel a tetőn feljött hozzánk, kissé távolabb húzódva leült a kémény mellé és rágyújtott, hogy még véletlenül se zavarjon bennünket a füstöléssel. A gyerekhez nem nyúlt, csak távolabbról szemlélte. Olyankor ült elmerengve, s nézte a kicsit amint gőgicsélt. A macskák viszont nem tartották be az etikettet: egyre szemtelenebbek lettek. A kicsik vadul hempergőzve hancúroztak a verőfényes őszi napsütésben. Petit sem hagyták ki a játékból. Neki rohantak, meg - megiramodtak, incselkedtek vele. Ő pedig kis kezecskéjével bátortalanul végigsimított rajtuk.

– Szisza–gügyögte boldogan. Irma cigarettázott, az asszony olvasgatott én meg szemlélődtem. Békés nyugalom ülte meg a tetőt. Olykor feleségem nagy műanyaglavórban felhozta, a pelenkákat s kiteregette az Irma által is használt antennazsinórra száradni. Hamar elszaladtak a szép őszi napok, lassan beköszöntött a tél. Befejeztük a tetőn való napozgatásokat, a társas életet. Irma összebarátkozott az asszonnyal és kezdett odaszokni hozzánk. Feleségem kezdte megszokni Irma lóarcát, zsörtölődéseit. Sőt annyira belejött a kocsmai zsargonba, hogy néhány szófordulatot át is vett Irmától. És egyszerre megszólalt a Peti. S mi volt az első szava? „Cica…” Az asszony ezt zokon vette, én pedig jót nevettem rajta. Hiába, a vér nem válik vízzé. A gyerek örökölte macskaszeretetemet. Ahogy haladt előre a beszédtudományban kezdte kiejteni az Irma nevét is, sőt a kettőt összekapcsolta: Cica-Irma. Később már kimondta az apu, anyu szavakat is és ezzel a világ rendje helyreállt. Beköszöntött a békés karácsony.

6.

Mici, egy gyönyörű hamvas szürke nősténymacska volt. Tulajdonképpen soha nem vált Irma házi macskájává, de hozzá tartozott. Mici büszkén őrködött identitása fölött. Elfogadta mások szeretetét, gondoskodását, de szolgai módon behódolni valakinek, egy személyhez kötődni soha nem engedte a macskabüszkesége.Micire leginkább a „Postás macska” megnevezés illet igazán. Hogy miért is? Mici minden hajnalban az első lépcsőház sarkánál várta az újságkihordó fiatalasszonyt. Amikor kétkerekű újságokkal megpakolt kocsit húzó sziluettje feltűnt, akkor Mici felugrott leshelyéről és farkát zászlóként lengetve elébe sietett. Odaérve körbeugrálta, dörgölődött hozzá és amint haladtak elébe futott, lefeküdt, meghempergőzött az aszfalton. Így fejezte ki az újságos hölgy iránti barátságát, hódolatát.

Nem tudhatni, hogy mikortól datálódott ez az ismeretség, az azonban fix, hogy minden hajnalban várta az újságost. Belépve a lépcsőházakba gyorsan bepakolta az újságot a levelesládákba, miközben Mici erősen figyelt, nehogy rossz helyre tegye valamelyiket. Befejezve a rakodást az újságos hölgy lehajolt és végigsimított a hozzádörgölőző macskán. Aztán egy lépcsőházzal odébb álltak. Igyekezni kellett, mert fél hatra vinni kellett a kicsit az oviba, a nagyobbat meg hét után útbaindítani az iskolába.

Reggelente arról tudtam meg, hogy merre jár az újságos, hogy kilestem Mici zászlóként lobogó farkát. Gyorsan odafutottam, végigsimítottam az iromba jószágon, míg az újságos előhalászta a Helyi Mocsár című napilapunkat, kezembe nyomta és máris futottam a buszhoz, hogy időben beérjek a Putyilovba. Így neveztük a gyárat, munkahelyemet. Így ment ez éveken keresztül. Mici és az újságos úgy összetartoztak, hogy egy fogalmat alkottak képzeletünkben. Mici csak ritkán ment be a lépcsőházakba, inkább a lépcsőkorlátra felugorva figyelte az újságost, hogy pontosan végzi-e munkáját. De Mici nem elégedett meg egy barátnővel, hogy nappalra is legyen valami elfoglaltsága hozzácsapódott a postás nőhöz. Na, innen adódott a „Postás macska „ragadványneve is.

Egyszer aztán szörnyű dolog történt: Mici megsebesült! Egy hűvös, novemberi reggelen éjszakai műszakból hazaérve éppen biciklimet toltam be a pincébe, mikor panaszos macskasírásra lettem figyelmes. A sírás a liftakna felől jött. Odarohanok, benézek: két könyörgő, elgyötört macskaszempárba ütközik kutató tekintetem. Mici volt az. Fékoldalára fordulva feküdt az aknában. Faráról, és jobb oldaláról a lift kötélzete lenyúzta a bőrt. Borzasztó látvány volt!

Ezt vagy bedobták, vagy beesett a liftaknába. Gyorsan cselekedtem. Lemásztam, kihalásztam a szeméthalom közül és ölbekapva megszemléltem sebesülését. Bizony elég csúnyának látszott.
– Na, kisöreg, ha még egyszer kinő a bundácskád, arra én befizetek!-dünnyögtem, mire a kis jószág hálásan megnyalta kézhátamat.– most mit kezdjek veled, he?
– Segíts rajtam!–sugallták a macskaszemek.
– Rendben van, segítek, persze, hogy segítek! Felviszlek az Irmuskához, majd ő szépen megdoktorál. Meglásd, úgy kikupál, hogy nem ismersz magadra! – biztattam, s hónom alá kapva felmentem a kilencedikre, Irmához. Becsöngettem. Irma könyékig feltűrt pongyolaujjakkal, fején a hajába kapaszkodó óriáspapagájjal nyitott ajtót. Meglátva bennünket hatalmas lószemei kikerekedtek, orrcimpái kitágultak és úgy remegtek, mint egy felajzott kancáé. Rögtön megértette, hogy itten, most őrá nagy szükség lesz, mert valami szörnyű tragédia történt.

– Jaj, mi történt az istenért magukkal szomszédom?– sikoltott fel egészen mélyről, a lelkéből kiszakadó hörkenéssel. Ki tette ezt veled? Na, gyere te szegény, megdoktorál az Irma! – mondta és kikapta kezemből a remegő macskát.– jesszusom, hiszen ez csurom egy vér! Hol találta szomszéd?
– A liftaknában, vagy behajították, vagy a drótkötél nyúzta meg? Ki tudhatja?– referáltam Irmának, ő pedig beviharzott a macskával a konyhába. Felfektette a „műtőasztalra” Langyos vizet, jódtinktúrát, sebbenzint, meg mindenféle csodaszereket vett elő egy papírdobozból és máris hozzákezdett a macska megdoktorálásához.

Hogy én se maradjak ki a munkából, műtős segédé előléptetve munkára fogott engemet is. – ha megkérhetném szomszéd, segítene nekem egy kicsit!
– Persze, természetesen csak ne keljen vért látnom, mert menten elájulok, azt engem is ápolhat!
– Ne fosson szomszédom, béke van! Fogja le azt a kis idétlent, míg lenyirkálom a sebszéleit, kitakarítom a sebeit! – hörögte izgatottan, rekedt agyoncigarettázott hangján és hozzálátott a műtéthez. Először a cafatokban lógó bőrfoszlányokat nyirkálta le, amitől a macska rángatózni kezdett, majd a fájdalomtól teste megfeszült, mint a matrica. Utána hipermangános vízzel kimosta a sebeket, a véres, nyers húst sebbenzinnel fertőtlenítette, majd beszórta sebhintőporral. A műtét végeztével elengedtük a macskát, mire az a sarokba húzódva azonnal lenyalogatta az összes sebre kent gerzemörzét. Most már tudom, hogy az állat nyála a legjobb antibiotikum a világon. Miután a macskát így ellátta egy vizespohár kerítésszaggató pálinkát erőltetett belém.

– Igya csak meg szomszéd, ez biztosan helyreállítja a lelki egyensúlyát!
– Igaz, ami igaz, nagyon megrendültem. – nyögtem, és egy hajtókára lehúztam a bűzös, de annál hatásosabb löttyöt. Irmuska szolidaritásból szintén lehúzott egy ampával. Miután mindketten megerősítettük az öntudatunkat, hálát rebegve odalógtam volna le nyolcadik emeleti panelkuckómba, de Irma megfogta a grabancomat.– ugyan már hova siet szomszéd? Nem megy a vonat? Nem mehet el ilyen ziláltan, üldögéljen még egy kicsikét, fújja ki magát! Még megszónának a népek, hogy valamit tettem magával! Így is van ellenségem bőven!
– Még egyszer köszönet a jóságáért Irmuska!
– Ugyan már, semmiség az egész, emberek vagyunk vagy mi a szösz. Ma neked, holnap nekem! Mondja a közmondás. Nézze, hogy nyalogatja a bundácskáját! Meglátja rendbe, jön ez hamarosan! Ne vigye el az álmomat, igyék még egy pohárkával! – tukmálta rám és kezembe nyomta a teli pohár kerítésszaggatót.

– Tudja mit, most megnézheti, hogyan vágom ezeknek, a torkosoknak a tyúkhúrt! Na, így meg így!– mondta és a hatalmas vágódeszkán egy össze marék tyúkhúrt trancsírozott fel pillanatok alatt, hatalmas csontozó bárdját villámgyorsan mozgatva. Közben be nem állt a szája, beszélt, mint a vízfolyás.
.– Nézze ezeket, a szájkelepeket, most rám repültek, féltékenyen ülnek a fejemen, vállamon. Nem szeretik, ha nincsenek a középpontba.A madarak lerepülve Irmáról a vágódeszka szélére telepedve elkezdték a tyúkhúrt csipegetni.– hess, a fene a jóddolgotokat! Még nincs kész! – Mondta és megszórta, majd összekevert az abrakot csirketáppal.– nesztek, egyetek, jómadarak! – lépett oldalt, hagyván kibontakozni a falánk, nagy böszme jószágokat.
– Kizabálnák ezek még a lelkemet is, aztán ott az öt macska is! Esznek ám, hálistennek jó étvágyuk van. Egészségesek, mint a makk!
– Tényleg, Irmuska nem látom a kismacskákat? Elajándékozta tán őket? – ó, nem, már egy hete leszoktattam őket a pincébe. Hagy, egerésszenek. Hajnalban leviszek nekik egy ampa tejet, osszák be maguknak! Estefelé felhozom az üres tálat, kimosom, mert első a higiénia!

– Hát a nyers húst, hordja még nekik?
– Azt most nem. Nem szabad, mert sose fognak rákapni az egerekre, csótányokra! Egerésszenek csak őkelmék, ha nem akarnak éhen halni! Tegnap reggel, amint viszem le nekik a tejet a Bella egy nagy kanegérrel a szájában jött elém. Rám nézett és mintegy felkínálva zsákmányát lehelyezte elém a betonra. Meg már a kicsik is bogarásznak. Kezdenek rákapni a csótányokra hálistennek.
– Derék dolog. Mindig mondtam én is, hogy a macska az hasznos a háznál. Mi is lenne nélkülük velünk? Elárasztanának a csótányok bennünket! Vissza kéne mondani a csótányirtást! Mit szól hozzá Irmuska?

– Azt mindenképp le kell mondani, mert ha a macskák megeszik a mérgezett, döglött csótányokat, megbetegszenek tőle! Látja milyen, hasznosak ezek a kis állatok, mégis van, akiknek szúrja a szemét, hogy macskák vannak a pincében. Üldözik őket! Fenyegetőznek a sintérrel, hogy elvitetik vele őket a dögtérre! Nincsenek beoltva-mondják-s betegséget fognak terjeszteni! Mért hiszik egyesek, hogy az állatnak nincsen lelke? Az is tud érezni, sírni… megérzi, ha a gazdájával történt valami baj. Bizony sok a gonosz ember! Nézze én magának, elmondom a titkomat, mert magában megbízok: rendes ember! De előbb meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert most olyat hall tőlem, de olyat, hogy jobb, ha ülve marad! – Mondta Irma, és újfent telitöltötte a decis poharat.:lehúztuk. Irma kissé közelebb hajolt hozzám, odahúzta mellém a hokedlijét, és jóságos, nagy ló szemeit tekintetembe fúrva, hatásszünetet tartva sejtelmesen megszólalt.

– Nekem volt egy élettársam.
– Nocsak?
– Ivott, mint a kefekötő, de amúgy áldott jó ember volt, szerette az állatokat .A bajok akkor kezdődtek kettőnk között mikor a Totóval, a kis szőrpinccsel gyűlölködni kezdtek. Féltékeny lett a Totóra. Bizony szomszédom, ha néha eszembe jut a Totó még most is könybelábad a szemem. A kutya megérezte a szagáról, hogy ez a Béla egy rohadt dög Engemet jól kihasznál, és még meg is csal ráadásul. Megérezte rajta az idegen nő szagát, és megmorogta!
– Szóval innen eredt a gyűlölködés oka?

– Nem egészen Nekem a Totó már régen megvolt, amikor ezt a görény Bélát az utamba fújta a szél. Totó szobatiszta igazi házi kutya volt. Mindennap megfürdettem, illatos samponnal megmostam a szőrit, megszárítottam, kikeféltem, masnit kötötten a hajába… együtt fürödtem vele a kádban. Egy ágyban aludtam vele. Odakuporodott a lábaimhoz, szép, nyugodtan elaludt, én meg olvasgattam még el, nem álmosodtam. Reggel ő ébresztett: lehúzta rólam a takarót, majd vakkantott egyet, felugrott az ágyra, és végignyalta az arcomat. Ez volt a reggeli puszi nála. Persze, hogy a Béla nem állhatta. Úgy érezte a kutya, elrabolja tőle a szeretetemet, gondoskodásomat. Hogy féltékeny volt rá az tuti.Ha csak egy kicsit is felemelte a Béla a hangját, már rámorgott. Hát a kutyának is van szeme, látta, hogy ha be volt tőtve. Egyszer mikor a Béla megütött a kutya elkapta a nadrágszárát és belemart a lábikrájába. Hát a kutyának is van lelke! Csak nem hagyja a szeretett gazdiját bántalmazni! Béla rettenetes haragra gerjedt, de a jelenlétemben nem merte bántalmazni Totót.

Egyszer aztán történt valami. De most komolyan mondom, tényleg nagyon meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert olyat mondok, de olyat fog tőlem hallani, hogy huh!–Hörögte Irma kifordult szemekkel és kicsurgatta az üveg maradék tartalmát… megittuk. —szemeit kidüllesztve így folytatta — Egyik este mire jövök haza? Szüzmárjauramisten még most is lúdbőrözik a lábam, a hátamon feláll a szőr, ha rágondolok! Lépek ki a liftből, s szemben az ajtómra kiszögezve ott volt a Totó lenyúzott bőre! Azt hittem menten kiszaladnak alólam a lábaim. Forgott velem a világ. Belépve a lakásba orromat megcsapta a gázon rotyogó, odakozmált pörkölt bűze!

Az a barom megfőzte Totót pörköltnek. Eszemet vesztve, őrjöngve rontottam az ágyban hortyogó Bélára. Úgy megvertem, mint szódás a lovát! Cipó nagyságúra dagadt a képe, úgy összevertem a pofáját. Pillanatok alatt bedobáltam a cuccait egy szemetes zsákba, a kezébe adtam és segbe rugdalva kilódítottam az ajtón. Azóta sem láttam! De jobb is, mert ha én egyszer összetalálkoznék vele, nem állnék jót magamért.
– Jól elbánt vele, de hát megérdemelte?
– Maga is azt mondja? Tudtam én, mindig is tudtam, hogy igazam volt akkor! Ne haragudjon rám a szomszédúr, hogy ilyesmikkel untattam, de hát, ha már egyszer felböffent bennem, csak ki kellett adnom magamból. Jó valakinek kibeszélnem magamat. Megnyugtat. Mondta is a doktorúr, ne tartsak többé kutyát, nem tenne jót az idegállapotomnak.
– Én akkor el is búcsúznék, köszönöm a vendéglátást, az elsősegélynyújtást. Csókolom Irmuska!

7


Hála a macskák szívós természetének Mici hamarosan felépült. Még a bundája is kinőtt. Irmának nagyon nagy kő esett le a szívéről és útjára engedte Micit. Másnap reggel már őrhelyén várta az újságos nőt, a postáskisasszonyt. Kitörő örömmel üdvözölték egymást. Az újságos felkapta Micit, az arcához szorította és így dorgálta.– szia, te hűtlen Cica! Hát merre csavarogtál? Hol bujkáltál eddig? Nem baj, fő, hogy előkerültél, minden meg van bocsátva!– Mondta az újságos és elengedte a macskát. Az, lábaihoz dörgölőzve farkát zászlóként lengetve besorolt mögé és mentek a következő lépcsőházba. Minden ott folytatódott ahol abba maradt. Mici felugorva a lépcső korlátjára onnan figyelte, hogy nem téveszti –e el valamelyik levelesládát…

A kismacskák is szépen felcseperedtek a pincében és ivarérett korba léptek. Bella és Tigúr a papagájokkal szimbiózisban élvezte Irma közelségét, és boldogan süttették magukat a tavaszi napsugarakkal a tetőn. Én is el-elkértem Irmától a tetőkulcsot, Petikével sokszor kimentünk napozni. Mivel Bella újabb macskakölykökkel örvendeztette meg Irmát, így Petikének remek kis játszótársai akadtak. Boldogan hajkurászta a vele incselkedő macskakölyköket a tetőn. Irma is kiült közénk és mélyeket szíva büdös Kossuthjából boldogan eregette a füstöt, mint egy gyárkémény. Neki már Peti és a macskák jelentették a családot Olykor Peti legnagyobb örömére, kihozta a papagájokat is, had levegőzzenek!

Irmával azonban nem volt minden rendben. Olyan volt, mint egy lerobbant öreg járgány, akiben eltörött valami alkatrész. Egyre türelmetlenebbül várta kényszernyugdíjazását. Eljött ez a nap is: június elsejével Lerokkantositották. Az első nyugdíját valamikor augusztusban kapta kézhez. Karcsú volt, a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz meg sok. De mit számított ez Irmának. Boldogan bíbelődött egyre növekvő állatseregletével. Jó darabig nem bírt feléje sem nézni a kocsmának. Eljött az ősz, elmúlt a tél és beköszöntött a tavasz. Irma egyre többet álldogált az ablakban, ment el a lakásból. Kezdte unni az egyedüllétet. Kisebb-nagyobb sétákat tett. Rótta az utcákat, kirakatokat nézegetet, néha lopva elment az Egyujjas mellet, de nem nézett be soha.

Egyszer aztán mély lélegzetet véve összeszedte minden bátorság és benyitott a kocsmaajtón. A volt kollégák, a törzsvendégek kitörő örömmel fogadták. Felugráltak asztalaiktól, körbekapták, simogatták, faggatták, hogy megy a sora, mi van vele? A nagyszerű fogadtatásnak hála Irma minden nap beiktatott egy órácskát kocsmai levegőszívásra. Egyszer bekopogtam hozzá, kértem a tetőkulcsot. Kérdezem tőle, hogy vannak a papagájok, a macskák?
– Jól, azok jól– motyogta zavartan.
– Szeretik még a nyers húst?
– Szeretik, bizony, hordom is nekik.
– Hát a papagájoknak vágja még a tyúkhúrt?
– Vágom, azt vágom, tudja, egészen apróra vágom, így, meg így…
– Ritkán látjuk Irmuskát, nem beteg tán?

– Nem, hálistennek fizikailag jól vagyok, csak az idegeim, rakoncátlankodnak, de hát már megszoktam. A vérnyomásom szokás szerint ugrál, a cukrom köszöni, jól van… mit mondjak még? Különben teljesen egészséges vagyok. Eh, nem érek én rá a bajaimmal foglalkozni, van nekem dolgom, elég– mondta sejtelmesen. Csak nem hogy újra munkába állt megint?
– Eltalálta. Nem birok meglenni a négy fal között, hiányoznak az annyit szidott kocsmatöltelékek, a kocsmaszag, kocsmai levegő. Elvállaltam a biciklimegőrzést. Így kinn vagyok a jó levegőn, elüldögélek, ha meg kocsmai levegőt akarok színi, akkor benézek egy félórácskára társasági életet élni. Nézze szóba, elegyedünk egymással. Az egyik is mond valamit, a másik is.

Odahozzák a számhoz a sörömet. Fizetnek egy-egy felest. Elfogadom, naná hogy elfogadom, csak nem sértem meg őket! Aztán meg főznöm se kell, egy zónát bekanalazok a kocsmában azt le, van a gond.– a macskákra már nem is jut ideje?– Dehogynem. Reggel kilencre megyek, délután ötkor már itthon is vagyok. Reggel megkapják a tejüket, este meg a hazahozott ételmaradékkal bezabáltatom őket. Úgy kigömbölyödtek, mint a duda. Ezért a nyáron ne is keressenek, majd a télen ráérek megint a szomszédolásra. Akkor szüneteltetem a biciklimegőrzést.
– Irmuska, majd este, ha megjön Petikével, felküldöm a kulcsot, jó lesz így?
– Jó, hát. Legalább eljátszadozik a madarakkal, cicákkal. Szeretem azt a kisfiút.