Illúzió

Az önámítás jelenti manapság a túlélést. Az ember eljut előbb-utóbb annak a bizonyos szakadéknak a széléhez, a „szirthez”, ahonnan, ha valaki továbblép, lelke zuhanásba kezd. Minél tovább tart ez a zuhanás, annál lehetetlenebbnek tűnik egy kapaszkodóra bukkanás, egy segítő kéz megtalálása. A legnagyobb baj, ha ez önhibánkon kívül történik velünk, ha valaki letaszít minket a szakadékba. Ez annyit jelent, hogy más emberek kergetnek bennünket a lelkünket és személyiségünket pusztító önámításba. Ki lenne az a szerettünk, vagy ellenségünk, aki tudván tudatlan de megteszi? Vagy miért tesszük meg mi magunk? Mert nem tudjuk elviselni a szürke valóságot. Hinni akarjuk, hogy mi mások vagyunk, különlegesek. Világmegváltó terveink a valóságban már születésükkor halálra vannak ítélve. Hisz mik vagyunk mi valójában? Férgek… az emberiség pénztől bűzlő világában Ahol, ha gyengének érzed magad a földre kerülsz mások lába alá, és gondolkodás nélkül átgázolnak rajtad.

Ha te magad nem hiszel saját céljaidban, álmaidban akkor ne is számíts arra, hogy egy idegen kéz felkarol. Mindenki saját céljaiért törtet. Nem számít másnak az életed. Mit hagysz majd magad után? Házad elfújja a szél, férjed, feleséged, gyerekeid meghalnak. Életed porain idegen, új lelkek tapodnak és még csak nem gondolnak arra, hogy ezek egykor a világot jelentették valakinek. Ezt nem akarjuk belátni. Önkéntes vakságot fogadtunk. Ha ez nem történik meg erőszakkal veszik el szemed világát idegen emberek, olyan hosszú időre, hogy elfelejted a virágok színét, az ég üde kékjét…
Szükségünk van a vakságra, mert különben életünket keseregve tengetnénk el. Kell az illúzió, ami nélkül nem élet az élet.