Igazság az igazság mögött…

Az élet fordulatokkal teli. Jönnek, mennek a korok. Sosem érhet véget a kerék, mely forgatja az idő folyamát. De vajon hol kezdődött el ez a folyamat? Hiszen tudjuk, hogy még ha a végtelen időkön túl is, de volt kezdete e világnak. A korok kezdete egy másik kor éjjele. Előző korunk éjjele a fény és sötétség határán fejeződik be, és innen kezdődik következő korunk hajnala. Minden, mi valaha létezett, minden mi volt és elmúlt megtalálható volt összesűrítve egy anyagtalan anyagban. Ezen anyag neve az volt, hogy Valami. Sokféle képen is merték ezt a jelen kor lényei: az Anyag maga, vagy egyszerűen csak Isteni Részecske. Ebben a kifejezésben viszont van egy óriási, égbekiáltó tévhit, melyet senki sem tudhat. Azt, hogy ekkor még Isten se volt. Így hiába alkotta meg ezen anyag az Istent, a hit, melyet ebbe az anyagba vetünk téves. Volt viszont ott még valami. Hiszen az életben az ellentétek vonzzák egymást, és hatalmas hiba lenne megfeledkeznünk arról, hogy mi, vagy éppen ki az, aki Isten által adott életekkel táplálkozik, és elpusztítja azokat. Ez nem más, mint a Feledés, vagyis a Semmi. Az pedig, kit a Semmi teremtett, hogy elpusztítsa a Valamit, nem más volt, mint a Halál. Előző korok hajnala a Valami, előző korok éjjele a Semmi. A békéjük tökéletes. Egy pillanatnyi ingás, kibillentette ezt a két világot. A Semmiből Valami a Valamiből pedig Semmi lett. Mint két völgybe zúgó hatalmas folyam keveredett egymással a két anyag. Kialakult az, melyet úgy neveznek, hogy az élet körforgása. Ez a folyam az, mely forgatja a kereket, és ezzel a pillanattal kezdődik el jelenünk hajnala, vezetve minket a jelenünk éjjeléhez, az Utolsó Ítélethez. És mégis ki él meg egy olyan földön, melyen senki sem jár, és semmi sem fúj? A folyó két partja mely, mint farkába harapó kígyó örökkön örökké csak hömpölygött két világnak volt otthona. Az egyik a szentek világa vagy, ahogy ekkoriban nevezték” A Fényben Járók Földje”. Ők voltak, akiket a Valami megajándékozott a Fény szentségével. A másik oldalon éltek „Ők, Akik Sötétségben Születtek”. Úgy is nevezik őket, hogy Angyalok és Démonok. Ők voltak az elsők, kik képesek voltak megélni a két parton. Békében éltek együtt, hiába az ellentétek, elpusztítani nem merték egymást. Miért merték volna, hiszen ha meghal egyikük, akkor felborul az a kényes egyensúly, mely világukban uralkodott. Amiről egyik fél sem tudott akkoriban az nem más, mint hogy van még ott rajtuk kívül két teremtény. Kik a Teremtés pillanatában távolról figyelték az eseményeket. Isten és Halál. Hosszú és valahol értéktelennek tekinthető percek teltek el, míg egy esemény meg nem bolygatta békéjük szépségét. Ez volt az, ahol a két oldal háborúba indult egy tulajdonért. Hogy ki kezdte a háborút, azt nem tudhatjuk. De egy valami biztosan kiderült. A két oldal vereséget szenvedett. Hogyan lehet ez? Kétségkívül jó kérdés ez, hiszen ritkán hallunk olyat, hogy nincs győztese egy csatának, csak vesztese. Hát tévedés történt megint. Van győztese, de a győztes nem más, mint a két alak, kik Teremtőnek nevezik magukat, hiszen a Világ a szemük láttára teremtődött, és vált elfoglalttá. A két Teremtő volt, ki egymásnak uszította az angyalok és démonok hadát, és mint nevető harmadik győzte le a maradékot. Megölni nem tudták őket, de elzárni igen. Egyik oldalon se lettek volna biztosan fogságban, hiszen a fényben az szentek, sötétben az átkozottak voltak erősebbek. Nem volt hát mit tenni, Isten, kiben megvolt a teremtés, és Halál, kiben megvolt a pusztítás közös gyermeket hoztak létre. Erejük összekovácsolódott, és megteremtették az Univerzumot. Milliónyi galaxis és világ teremtődött. Hogy miből? Nem másból, mint abból a folyóból, mely tartalmazta a világmindenség összes anyagát. Sokfelé szakadt a folyó, mégis mindig egy helyre futott vissza. Rengeteg világon folyhatott le a víz, sőt, még másik ágba is köthetett ki az, aki maga uralja a sorsát, így a Menny és Pokol határán jelent meg a Föld. Isten megteremtette ezt a világot hat nap alatt. Innen kezdődik a történet, mely keresztülmegy téren és időn, álmon és valóságon. Vajon ki lesz az, aki meg fogja tudni állítani a megtört idő kerekét?

Múltak az évek, hiszen senki sem tudott szembeszállni egy ismeretlen akarattal. Isten lett kit mindenki dicsőít, Halál lett kit, mindenki fél. És egy napon, mely ugyan olyan átlagos volt, mint az, melyen megtermett az ember. Az addig eltelt évek voltak a sötétség évei. Annyi balsors, háború és halál után végre béke honolt. A kor végre gondolkozott. Nem bírták tovább hallgatni a vallás szentségét, és nem hittek többé Isten tejhatalmában. De vajon mit tehet egy ember egy világ ellen, melyet olyas valaki irányít, mint a pápa?

Egy sötét utca, melyet alig világít meg már napfény, és a lámpásokat is mostanság gyújtják csak meg, ellep még azonban embertömeg. Mindenki végre haladhatott hazafele. A zsúfolt utcán elég nagy volt a hangzavar. Volt, aki a kocsmába ment volt, aki onnan jött ki, és látszott rajta, hogy a hét véget ért, így be lehetett menni egy pár kupicára. Így volt ezzel az a még csak 18 éves gyermek is, aki mindösszesen édesapját hívta haza, mégis megkínálták. Hosszú fekete haja, és szürkés bőre volt. Szeme is szürkén csillogott, mint ködben a lámpás. Meg-megcsillant benne a bent égő lámpa is melytől egy pillanatra úgy tűnt, mintha szemében tűz égne. Ruhája koszos volt, és tépett. Munkás volt már ő is. Pontosan tudta, hogy mi lesz akkor, ha megissza, mégis megtette. Kivette édesapja kezéből a kupát, mely már csak félig volt, és kikortyolta belőle a keserű nedűt. Érezte, hogy az ital a fejébe száll, mégsem tudott mit tenni. Felkarolta szülőjét, és elindultak lassan ki az ajtón, ki a sürgő-forgó tömegbe. Kint a férfiak jót mulattak, énekelgettek és dülöngéltek. Apja vissza akart még menni, de fia nem engedte. Elindultak hát a tömeggel a határ felé. Kis város volt az övék, mégis nagyon sokra tartották őket, hiszen a legjobb fémek ott készültek. Lassan elfogyott a körülöttük lévő zsibaj, és énekszó, és nem maradt más, csak sivár és kietlen táj. Lassan kiértek a lakások erdejéből a házak rengetegébe. Mindez szép és jó volt, azonban mai nap valami furcsaság térítette el a fiú tekintetét. Volt egy út, mely a fák közé vezetett, és gyakran jártak is arra, amikor rőzsét kellett gyűjteni télire, most viszont ködbe borult az egész. Még a legelső fát se látta, pedig egy gyönyörű élettel teli tiszafa az. Az apa is megtorpant. Megvakarta fejét, és halkan félig érdes hangon szólt fiához.
- Csak nem vagy kíváncsi, hogy mi lehet a túlsó oldalán? Elhiheted, nem találnál ott mást, mint amit eddig.
A fiú továbbra is csak bámulta a tájat. Remélte, hogy talán mégis átlát a sűrű tejfehér ködön, de egy idő után fel kellett adnia. Odafordult édesapjához, és mélyen a szemébe nézett.
- Vajon tényleg csak ennyi lenne ott? Úgy érzem, sokkal több rejtőzik abban az erdőben. Valami olyan, ami talán soha eddig nem volt látható. Én pedig látni szeretném. Szabad?
Ekkor tűnt fel neki, hogy apja szeméből ijedtség tükröződik. Nem értette, mire föl ez a nagy aggodalom. Sokszor volt már az erdőben, és mindig látott sok mindent, ami új volt előző látogatásához képest. Mókusok új fészket raktak, vagy egy fakopáncs elkezdte kialakítani apró odvát, és napról napra nagyobb lett a rés, vagy csak új hajtások voltak az úton, melyeket ő ahelyett, hogy eltaposott volna kiásott, és a tisztáson ültette el újra. Most viszont szemmel látható volt apja ijedtsége.
- Fiam, a szemed… mindkettő színe megváltozott… a bal… és a jobb is…
Nem értette apja szavait, de mikor odahajolt egy apró tócsa fölé, hiába a vak sötét, mely addigra körbevette őket, láthatta, amit apja is. A bal szeme azúrkék, a jobb szeme arany fényben izzott. Apja félelme immáron rajta is megjelent. Vajon mi lehet ez, ami megváltoztatta szemének színét? Látása nem romlott, és nem is javult, mégis valami változást érzett. Apró fénypontokat látott az erdőből. De vajon mi történhetett? Kérdések kavarogtak a fejében. Azonban válasz helyett valami sokkal különösebb történt. Egy apró lyuk keletkezett a ködfalban, és egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül már egy ember is átfért volna rajta minden akadály nélkül. Ám még mindig ijedt volt, és nem mert megmozdulni. Mégis érezte, hogy nincs esélye, be kell, hogy menjen Megindult, és mikor apja is indult volna vele, kinyújtotta karját oldalra, és nem hagyta, hogy tovább menjen.
- Ez az én problémám kérlek, várj meg itt. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj.
Apja halkan bólintott csupán, így is rettegett a szíve mélyén, nem akarta életét ilyen hamar elveszíteni. Fiát se akarta, mégis őt nem állíthatta meg, ha arra húzta a szíve. Hátrább lépett, a fiú pedig elindult keresztül azon a „kapun” melyen talán sosem térhet vissza.

A túlsó oldalán várta a meglepetés, melyre a legkevésbé sem számított. Világos volt pont, mint nappal és nem rögtön a fák között volt, mint ahogy azt gondolta, hanem egy apró tisztáson, mely után kezdődött csak a rengeteg. Látta, hogy van egy tábla a kitaposott ösvény bal oldalán. Elbaktatott a fatáblához, melyen furcsa írás fogadta. Hallott sokféle nyelv, sokféle nyelvjárásáról, és sokféle írásról, ez viszont egyikhez sem volt hasonlítható. Az egyiptomi hieroglifák melyek képek voltak vagy a kínai írásjelek, melyek vonalak rendezett halmaza volt talán, ez a kettőnek egy keveréke lehetett. Nem is tudta milyen holt nyelv lehetne-e ez a nyelv, ám a válasz magától bújt elő. Felizzott a tábla, és a jelek, mint a kámfor eltűntek, majd megjelentek helyette az általa is ismert alfabetikus jelek. A tábla szövege így szólt:

„Üdvözlégy lélek, ki a halált keresi!

Ebben a földben sok lélek keresi nyugalmát. Vannak, akik jogosan, vannak kik jogtalanul. Te ki ezen a helyen jársz, jogtalanul teszed azt. Kérdezd tán, hogy miért, de válaszod nem olyasmi, amit megtudhatsz. Két szabály van ezen a területen, az egyik, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ez a felirat az, melyet a Pokol kapuján is olvashatsz. A másik: „Ki itt belépsz, reménnyel élj, és halj!” Ez a Mennyország kapujának szövege. Tehát ha tovább haladsz, akkor választanod kell, melyikhez akarsz hű lenni, jóhoz vagy rosszhoz? Válaszod legyen bölcs…

A Teremtők”

A szöveg kicsit sem nyugtatta meg, épp ellenkezőleg, rettegéssel töltötte el a tudat, hogy innen nincs visszaút. Mégis bízott magában, és az erejében. Igaz nem volt a legerősebb, de az eszét mindenki dicsérte. Ugyan csak lassan, mint egy hömpölygő folyó indult csak tovább, de tekintete elárulta, hogy nem a félelem köti gúzsba kezeit. Egy lejtő következett, majd mikor lenézett látta, hogy az út kétfelé ágazik. Lebukdácsolt, és megnézte mindkét ösvényt. Az egyik fölé ki volt írva, hogy „Remény” a másik fölé pedig, hogy „Reménytelen”. Pontosan tudta mire utal ez a két szó. A Remény vezet a békés halálhoz, a Reménytelen a gyors és fájdalmashoz. Neki viszont egyik se tetszett. Nem úgy volt vele, hogy nem akar meghalni, csupán nem akarta már akkor eldönteni sorsának végzetét. Az olyan érzés lett volna, mintha aláírná a kivégzését. De mire lehet az jó, hogy ilyen érzések keringenek a testében? Félelemnek ugyan nyoma sem volt, sokkal inkább volt benne egy érzés, hogy egyik út sem helyes. Középen egy fa volt, melyen ott volt a két fatábla, mutatva, hogy melyik út merre vezet. Ő azonban nekiiramodott, és elkezdett rohanni a fa felé. Nem érdekelte, ha fájni fog, ő akkor is küzdeni fog a sorsa ellen. Várta a fájdalmas becsapódást, ami azonban elmaradt. Helyette, mintha valami láthatatlan függönyön hatolt volna csak át, azon kapta magát, hogy meg kell állnia, vagy belecsapódik egy másik, hatalmas koronájú fába. Ámulatba ejtő volt az a növény. Mérete olyan nagy volt, hogy ha mérföldekről arrébb keresnék, akkor se lehetne eltéveszteni. Érintetlen dzsungel közepe lehetett az a hely. Ami még különlegessé tette a fát méretén kívül az nem más, mint a hatalmas gömb a tetején. Szürke színű volt, így biztos nem a termése lehetett, és virágnak is túl nagy volt. Odalépett lassan, és felnézett. Valószínűleg még mindig izzott a szeme, mert ekkor tűnt fel, hogy a pontok, melyeket már az utcáról is látott ott voltak annak a gömbnek a közepében. Fára nem tudott mászni, és egy ilyen magas fát különösképpen nehéz lett volna megmásznia. De meg akarta vizsgálni azt a furcsa tárgyat. Megérintette a fa törzsét, mire egy szürke ér elkezdett felkúszni rajta. Nem értette mi történik, de abban a pillanatban, amelyikben elérte a gömböt a szürke sugár azonnal felizzott. Elkezdett eltűnni, majd látni vélte, ahogy az egyik fele kéken a másik pirosan ég, és hamu nélkül tűnik el. Benne húsz apróbb gömb volt. Miután kiszabadultak a kis golyók elkezdtek lebegni, majd mindegyik egy szempillantás alatt eltűnt, kivétel kettőt. Ez a kettő előtte ért földet. Bal kezébe vette a feketét, jobb kezébe a fehéret. Vajon mi lehet az… - gondolta magában – De a kérdése ismét már késői volt, mivel amint átfutott néhány lehetőség a fejében a két gömböc lelapult, és hozzátapadt a tenyeréhez, majd fokozatosan fel is szívódtak. Ez volt az a pillanat, ahonnan nem volt visszaút. A sokk kiütötte, és helyben összerogyott, mint egy rongybaba.

Kinyitotta a szemét, de már nem a fák rengetege vette körül, mint eddig. Egy szürke szilárd vonalon állt, mely mintha jég lett volna. Tőle balra volt egy teljesen feketeföld, a sötétség maga, tőle jobbra egy teljesen fehérföld, a fény maga. Ő maga fel sem fogta, hogy hol lehet, mert ilyen helyen még eddig életében nem járt. Kinyújtotta bal és jobb kezét, de nem tudott átnyúlni a vonalon. Mint egy láthatatlan fal úgy zárta őt be. Ami az alatt a pár perc alatt lejátszódott az megváltoztatta egy életre a sorsát. Ott ismerkedett meg azzal a két alakkal, akik megmutatták az Igazságot az igazság mögött. A feketeségben egy fehér pont jelent meg, majd egyre nagyobb lett, míg végül egy életnagyságú ember állt mellette a fel túloldalán. A másik oldalon egy fekete pont közeledett ugyan így. De vajon kik lehetnek? A bal oldali szólalt meg legelőször. Hangja szinte csengett a hatalmas megtört csendben. Arcát nem is láthatták, mert csuklyát viselt.
- Üdvözöllek téged. Régen volt már, mikor utoljára magadhoz fajtát láttunk volna. Ne érts félre, nem emberként, hanem élőlényként gondolok most rád. Szeretném megtudni a neved Ifjú.
A fiú teljesen sápadt volt. Ki lehet, vagy sokkal inkább mi lehet ez az alak? Talán ember, vagy valami emberbőrbe bújt állat? Nem volt más ötlete, válaszolt.
- Az én nevem Haji. Haji Lexton. És bennetek kit tisztelhetek?
Meghajoltak mindketten és kórusban kezdték el költeni a szavakat, melyek egy életen át elkísérték a fiút.
- Mi vagyunk a múltad, a jelened, és a jövőd is. Te pedig a mi megváltónk! Most pedig jól figyelj, elárulom a sorsod: Legyőzni Istent és a Halált is.
Haji felkacagott. Nem volt egy Istenben hívő gyermek sohasem, de ekkora viccet még ő sem hallott, hogy valaki szembe merjen szállni a két Teremtővel. Váltogatva figyelte kettejüket, és mindketten komolynak tűntek.
- Akkor árulj el nekem valamit, mégis ha van Isten és Halál, akkor hol találom őket, és ha meg is találom őket, akkor hogy győzzek ellenük?
- Hogy hogyan? Ez rendkívül egyszerű. Mi vagyunk azok, akiket Isten is csak csellel győzhetett le, az Angyalok, és a Démonok. Hadd mutatkozzam be én először. A legfőbb démon, aki a Pokol ura volt, amíg le nem taszítottak, Sátán.
- Én pedig a legfőbb angyal, aki a Mennyország ura volt, Metatron. Te pedig nem más vagy, mint az egyetlen, aki képes halál és halál közül is az életet választani, az ilyet mi úgy hívjuk, hogy Lovag.
Mégis hova kerültem? Ez egy álom vagy valóság, vagy ennyire megártott volna az alkohol, amit ivott? Túl sok gondolat volt már a fejében, teljesen össze volt zavarodva. Megingott egy pillanatra, és el is sötétült a tekintete, és már nem is látta, hogy mit cselekszik. Egyedül annyi maradt meg, hogy a két alak mosolyog rá csuklyájuk alól. Olyan ismerősek voltak…

Felébredt, ott állt egymaga a tisztás közepén. Senki nem volt körülötte, és nem is látta már a fénypontokat akármerre kereste őket. Megfordult, és felismerte, hogy ott áll a valódi erdő valódi tisztásán ott a rengeteg kellős közepén. Vajon mindez csupán álom volt? Mindent érzett, mintha valóság lett volna, de ilyen biztosan nem történhet meg vele, egy átlagos fiúval, aki egy átlagos életet él csupán két szülővel. Betudta inkább annak a fél kupica sörnek, amit megitattak vele, és elindult hazafelé. Szülei halálra aggódhatják már magukat. Furcsa, hogy nem is nézett végig magán, mert ha megtette volna felfedezhette volna azt, hogy maradt nyoma annak, ami történt. Mikor este hazaért már megtalálta a bizonyítékot, hogy ez a valóság volt. Nem más, mint két gyűrű az ujján. A jobb kezén arany gyűrű a bal kezén ezüst gyűrű rajtuk egy-egy szimbólum: Az arany gyűrűn egy korona, mely az angyalok királyának szimbóluma volt. Az ezüstgyűrűn pedig egy számsor: 666, mely a démonok királyának jele volt. És így az idő kereke beharangozta azt, amire még senki sem készült fel, ez pedig nem más, mint a kor vége.