Igaz történet Aurora tollából

- Tudom, hogy szükséged van rám! - szólt a lány annak a férfinak, akit igazán szeretett, de nem szerethette őt az ágyában is. - Értsd meg! Nem lehet! Még nem! - könny csillant szemében. - Ha szeretsz, ha igazán szeretsz megérted. Akkor elfogadod! - immár sírt.
- Kedvesem! Ne sírj! Nem érek hozzád, ígérem, addig, amíg nem kéred! Édesem! Kedvesem! Csak csókolj meg! - suttogta a férfi.
A lány megcsókolta, magába zárta a férfi szavait, átkarolta.
A férfi odaadta volna a lelkét is a lányért, aki még csak tizenhat volt. Szerelmének, ha ez a kívánsága, ő tiszteletben tartja.
Istenem! - gondolta a lány - vétek, de olyan édes... Hat év... Ennyi a lemaradásom, s most még szorongatóbb, mint eddig!
Senki nem látta szerelmüket amely, most látta csak, mennyire tiszta és értékes. Szívébe zárta a pillanatot örökre.

Három év múltán is vibrált közöttük a levegő. Szerették egymást, oly nagyon, szinte elemésztette a férfit a várakozás. A lány nővé érett, lassan, szinte égetően lassan, de ez volt igaz szerelmük kárhoztatása. Túl hamar találták meg egymást. Majd’ minden nap, minden percében együtt voltak. Tökéletesen harmonikus kapcsolat volt az övék. A lány éles eszű, szókimondó és korát meghazudtolóan intelligens és sudár volt. A férfi imádta a humort, ami másokat is megnevetetett, termetét, széles vállát mindenki irigyelte. A lány tizennyolcadik születésnapján elment a férfihoz. Vágyott a férfi ölelésére, szeretetére. Előkészítette magát, hogy tökéletes legyen. Szerelme fogadta őt, megcsókolta, lassan, ringatón, nem engedett a belső, feszítő kényszernek. Imádta a lány minden porcikáját, és ezért akart neki minél nagyobb örömöt adni. Szépen, lassan, csendben csinálták.

Újabb három év telt el. A férfi megkérte a lány kezét. Tudták, soha nem lesznek egy másik oldalán boldogok, így összeházasodtak. A férfi dolgozott, a lány pedig egyetemre járt, miután sikerrel elvégezte, ő is elhelyezkedett. Nem siettek el semmi. Élvezték az együttélést, a szabadságot, amit megkaptak.

A boldogító igen óta öt év telt el. Még jobban szerették egymást, mert az idő összekovácsolta őket. Életük tele volt szenvedéllyel, szerelemmel és izgalommal. Utaztak, világot láttak, terjeszkedtek. Ahogy az idő telt, a nőnek hiányzott valami, amit a pénzükkel nem tudott megvenni. A gyermekáldás elmaradt, hiába próbálkoztak. A nőnek nem lehetett gyermeke. Lelkileg belebetegedett, hogy nem tudja megadni ezt szerelmének. Kilátástalannak találta, és a férfi hiába győzködte, az örökbefogadásról, a nő saját alkalmatlanságát találta lehetetlennek. Annyira legyengült, hogy abba kellett hagyni a munkát, nem bírta a napi terheket.

Szerelme kitartott mellette, ahogy mindig. Szeme láttára gyengült napról napra az, ami legfontosabb volt számára. A felesége arra kérte, hogy idézzék fel az első alkalmukat, amikor együtt voltak. Azon az estén a nőnek sikerült teherbe esnie, az orvosok tiltó és hitetlenkedő szava ellenére. Küszködve, de kihordta a gyermeket, és egészségesen hozta világra. Szerelme ott volt mellette, szorította gyenge kezeit, érezze, hogy ott áll mindvégig mellette. A nő szintén szorította, ahogy a baba felsírt, majd utoljára rámosolygott a férfira, akit szeretett, amióta csak az eszét tudta. Abban a mosolyban benne volt minden utolsó ereje, lecsukta a szemeit és szép csendben elaludt örökre.

A kislányt Aurora Bransonnak nevezte el az apja, annak a fénynek a mintájára, amit a felesége szemében látott, utolsó mosolyában.