Hullócsillagok

HULLÓCSILLAGOK
novella
Írta: gróf Istvánhalmi Sándor

Az Úr 201.. évében járunk.

A nyári nap, a korai óra ellenére forrón tűzött az elcsigázott menetre.
A Politikus -mint minden reggel az utóbbi néhány hónapban- reménykedett, hogy ez csak egy iszonyú rémálom, hogy mindjárt felébred és aktuális szeretőjével fog reggelizni. Óh, az a tizenhét éves test! Hmm…. Kicsit buta, de erre a hétre még jó lesz.
Ez a reggel azonban más volt mit a többi, ugyanis eltöprengett azon, hogy miként is juthatott ő ide. Pedig minden olyan szép volt! Mindene megvolt, pénz, hatalom, lányok. És csak az országot és a népet kellett áruba bocsátani érte. Ez volt ám a jó üzlet! Egészen addig a napig….
A Politikus a mellette baktató Bankárra a nézett és azonnal elöntötte düh.
- Miattatok vagyok itt te féreg! Túl sokat akartatok! – Köpte a szót a bankár koszos füle felé.
- Ti nem tudtátok kordában tartani a csürhét! Nem kellett egyebet tennetek, mint hozni néhány rendeletet és betartatni. Adtunk nektek eleget! Tiétek volt a rendőrség, a bíróság, a média! Minden a tiétek volt! Csak a csőcseléket kellet volna ….. –Hörögte a Bankár, majd lila arccal hosszan köhögött.
- Most meg itt vagyunk….. –Szólt a Politikus lecsillapodva.
- Most még itt…. - Lihegte a bankár, és a tábor fölé magasodó dombra nézett.
A dombtetőn intő jelként álló bitó látványától –mint mindig- elszorult a torka és fejét elfordítva igyekezett kizárni tudatából a domb felől hallatszó alig emberi visítást, ami egyszer csak abba fog maradni….. Tudta jól, hogy mi zajlik a dombon. Látta elégszer. Szinte orrában érezte az ürülék és a húgy szagát, ami ilyenkor beszennyezte az elítéltek nadrágját. Meg tudta érteni őket… tudta, hogy ő sem lesz különb. Akit oda visznek, az nem ura többé sem magának, sem a záróizmainak…. De nem! Ő nem kerülhet oda! Van még kilencvenhárom napja! Kilencvenhárom kínokkal teli, de gyönyörűséges nap a kéklő ég alatt. Addig csak történik valami, nem lehet, hogy mindenkit elkaptak, nem lehet, hogy a barmok uralkodjanak, hiszen nem értenek hozzá. A világ az elité, a barmok csak azért vannak, hogy legyen kin uralkodni…..
A domb felől jövő hangok közben elhallgattak. Igen, a barbárok kegyetlenek, de legalább gyorsak.

Mikor a kőbányához értek, a Politikus kapkodva sántikált a halomba rakott szerszámok felé.
Ha gyorsan magához tud venni egy lapátot és a sor elejére kerül, akkor talán sikerül a keleti oldalra kerülni és az áldott árnyékba bújni a nap heve elől. Igaz hogy az őröknek jobban szem előtt van, de akkor is kész főnyeremény az árnyékban lapátolni. Az őrökkel nincs gond, ameddig szorgalmasan lapátol, és csukva tartja a száját. Bizony! A száját csukva kell tartani, ami ugyan nehéz annak, aki a szájával jutott előre, de itt jobb a csend. Még mindig mozog kissé a bal felső két zápfoga, a pofontól, amit akkor kapott, amikor visszabeszélt az őrnek.
Valami Gézának hívják, elvakult nemzeti bunkó! Nem érti meg, hogy ő csak azt vette el, ami járt neki! Még hogy hazaáruló…. és ha az? Akkor mi van?! Akkor is jogai vannak! Vannak…. De nem itt! Ezt mondta a Géza. De nem fogja megúszni! Megjegyzi a pofáját! A büdös náci, majd elkapjuk! Biztos nem soká kiszabadulunk. Az nem lehet, hogy minden így maradjon! Az nem lehet, hogy a dombon…  Az nem….
A fenébe! Majdnem lemaradt a keleti oldalról. Megint ez a cigány… valami Orsós… nem elég hogy az almáját elvette… még a helyét is elvenné. Pedig úgy sem csinál semmit, megint rasszistázni fog, pedig ezért azonnal ütnek az őrök. Valamiért nem szeretik ezt a szót, lehet hogy azért, mert túl sokat hallották mielőtt… De nem is akart arra a napra gondolni, mert még mindig nem tudta felfogni ami akkor történt.
Sorakozó! – dörrent a kiáltás
Az elítéltek frissen feltámadt zombikhoz hasonló tömege meglepően fürgén mozdult. Ilyenkor érdemes fürgének lenni, hiszen akit lazsáláson kapnak annak csak fél reggeli jár! És a reggeli nagyon fontos, annál már csak az ebéd és a vacsora fontosabb.
Igen! Sikerült! A politikus feldagadt ajka féloldalas mosolyba torzult. Sikerült a keleti oldalra kerülni. Lenézően mérte végig a Rendőrt, aki elé benyomakodott. Nem vagy elég gyors dagadék! – vihogott magában
Még mindig dagadéknak hívták az egykori főrendőrt, aki azonban már nem igazán nézett ki dagadtnak. Az elmúlt hónapok után úgy nézett ki rajta a tulajdon bőre, mint akire öt számmal nagyobb kabátot húztak…. Egy kissé foltos nagykabátot… Nem tudta feldolgozni, hogy azóta a nap óta senkivé vált, hogy már nem rendőr, nem nagy ember, csak egy elítélt, csak egy halott aki kapott még pár hónapot az Isten ege alatt. Pár naponta rájön valami és elkezd pattogni a őrséggel, hogy majd ő megmutatja nekik! Megmutatja… igen megmutatja azt, hogy milyen gyorsan elhallgat az, akit értő kézzel –és gumibottal- gondosan „leápolnak”.
Minden nap rosszabbul néz ki, állítólag éjjelenként hörög. A rabok már fogadtak rá, hogy megéli-e hogy a dombra menjen. A Politikus is fogadott a Bankárral, két szelet kenyér egy ellenében. Ha nyer, az lesz csak a lakoma.

Egy órai munka után ismét parancs dörrent: Reggelihez sorakozó!
A szerszámokat szépen glédába rakták, és felsorakoztak a reggelihez. Mint minden reggel, most is jó néhányan ki kellett hogy álljanak a sorból, mert aki nem rendesen rakta le a szerszámot, annak –és a többi hat társának-  vissza kellett menni megigazítani a szerszámokból rakott gúlát. A Politikus megint nyert, az ő gúlájuk jól sikerült. Még a Géza sem talált benne hibát. A Bankárra viszont rájárt a rúd. Az az Orsós nevű, már megint lerasszistázta az őröket, és akkora pofont kapott, hogy félretántorodva ledöntötte a Bankár által rakott gyönyörű gúlát. A Bankárnak, aki már csorgó nyállal nyúlt a reggelije felé, társaival együtt vissza kellett mennie, újrarakni a gúlát. Ez sok volt neki.
Elakadó lélegzettel, magáról megfeledkezve üvöltött: Nem igaz hogy nem bírsz máshova esni te koszos féreg!
A Cigány alacsony homlokán összesűrűsödtek a ráncok, kiugró szemöldöke alatt szinte lángoltak a fekete szemek.
Este majd megbeszéljük, hogy mit pofázol te szemét, hogy a rák egye ki a …. – mordult fel a Cigány és tovább is fűzte volna, de az előző pofon párja belefojtotta a szót.
A Bankár minden csontja, és feneke is belesajdult ezekbe a szavakba. Egyszer már „beszélgetett” a Cigánnyal, miközben a Rendőr háborodott vihogással a liberális eszméket éltette a barakk sarkában. Igen, az rémes éjszaka volt. A Jogvédő is úgy tett, mint aki mélyen alszik. Az őrök későn jöttek, addigra a Bankár már összekuporodva hevert priccse csupasz rugóin, mert a Cigány úgy gondolta, hogy a „beszélgetés” kijár neki a pihenés és két matracon jobbat pihen.
Miután újra gúlába rakták a szerszámokat, és sorba álltak a Bankárnak már elment az étvágya, ugyanis nem csak a „beszélgetés” éjszakája jutott eszébe, de az a nap is.


2

Étvágya ugyan nem volt, de a Bankár legyűrte a reggelijét, hiszen tudta, hogy ha életben akar maradni, akkor minden falat ételre szüksége van. Hogy akar-e életben maradni, azt azonban egyre kevésbé tudta. Ebben a világban nem lehet élni, de hátha visszatér a régi. Ez a remény tartotta benne a lelket, a lelket, amit a pokolban már vártak. A mai nap azonban még az eddigieknél is pokolibbnak tűnt, úgy érezte, hogy a pokol a földre költözött.
Azon a napon a föld pokollá vált, számára és az elit számára. Akik eddig gondtalanul uralkodtak a dolgozó barmok felett, rendőrökkel és Cigány hordákkal egyengetve terveik zavartalan megvalósulását, most a föld legnyomorultabb lényeivé lettek. Forgott körülötte a világ, a múlt és a jelen képei kavarogtak a szeme előtt.
Nem is vette észre, hogy mikor vesztette el az eszméletét.
Az eddig erőlködve forgatott szerszám kifordult a kezéből, ő azonban erről mit sem tudva mosolygott a múlt emlékeibe veszően. Diadallal tekintett le a láthatárig terjedő földjeire, amelyeket inkább csellel, mint pénzzel szerzett meg az ostoba dolgozóktól, akik azt hitték, hogy a törvények értük is vannak. Kéjesen tiport az igavonó barmokká aljasítottakon, akiket liberális jelszavak hipnotikus hatalmával tartottak multikulturális bűvöletben.
Minden szép volt és jó. Az igazságszolgáltatás az ő igazságukat szolgáltatta. A rendőrség az ő rendjüket őrizte. A politikusok az ő javukért törvénykeztek. Még a dolgozók adójából szaporított cigányhordák is pompásan szolgáltak. Irtották a nyugdíjasokat, leverték az ingatlan árakat és bűnbakként szolgáltak, ha ki kellett iktatni egy alkalmatlan hangot.
Aki ellenük szólt, a fasizmus, az antiszemitizmus vagy a rasszizmus vádjával „máglyára küldték”. Ráadásul funkcionáriusaik azt hitték, hogy náluk a hatalom.
Egészen addig a napig minden rendben volt.
Az a nap…
A bankár elméjében tündöklő boldogságra hirtelen árnyék borult. Teste összerándult.  Az eszméletlenség határán egyensúlyozva nem is tudta, hogy a testére zúduló víz, vagy annak a napnak az emléke rántja görcsbe az izmait….
Torkából gejzírként készült feltörni a savanyú hányadékká vált reggeli, orrába a bánya forró, poros levegője áramlott, tudatában azonban annak a napnak az emlékei kavarogtak.

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Videó hívást kapott a főnöktől. A Főnök olyan magasan trónolt, hogy időnként személyesen találkozott a Mesterrel.
A főnök közölte, hogy szokás szerint leértékelik a forintot, hogy a hitelek kicsit többet hozzanak. Azt is mondta, hogy létrehoztak némi virtuális pénzt, fizesse ki vele a Politikust, a Bírót és a Rendőrt.
Minden a szokásos mederben zajlott, amíg az meg nem történt….

Egészen ártatlanul kezdődött. Senki nem gondolt semmi rosszra. És mégis, a sok apró lépés olyan grandiózus eseményekké fajult, amely mellett minden eddigi háború minden hadművelete szánalmas játszadozás csupán.

3

Minden egy telefonhívással kezdődött. Illetve csak a hívás kísérletével. A Bankár, a Politikus, a Rendőr, a Bíró mind értetlenül bámult a kezében tartott készülékre, amelyből a következőt hallották:
„ Az ön számára a hívás nem engedélyezett”
Hogy-hogy az én számomra? –gondolták
Másik számot próbáltak hívni, de mérhetetlen csodálkozásukra azt sem sikerült.
Ekkor az asztalukon álló vezetékes telefont ragadták magukhoz, de az sem működött.
Az élelmesebbek ekkor a titkáruk, titkárnőjük, magán telefonját követelte ki magának, de azok a telefonok sem működtek. Ugyanakkor az ablakon kitekintve járókelőket láttak gondtalanul telefonálni. Hiába üvöltöztek azonban az embereikkel működőképes telefon híján, ők sem tudtak mihez kezdeni. Nagyjából ekkor kezdett minden hivatalban, minisztériumban, fegyveres testületnél, és pénzintézetnél egymás után kikapcsolni az áram.
Aztán jöttek a támadások. Precízen, tervszerűen, megállíthatatlanul. Minden rendőrséget, laktanyát és fegyverraktárt belső emberek által vezetett és támogatott csoportok foglaltak el nem ritkán házi készítésű fegyverekkel, késekkel, kardokkal, íjakkal. Aki ellenállt az könyörtelenül és gondolkodás nélkül lemészárolták. A Molotov-koktélok lángja érzéketlenül emésztette a vonagló testeket.  És senki sem tudott semmiről, senki sem segített.
A felfegyverzett támadók elfoglalták az összes szóba jöhető hivatalt, médiaközpontot, a közműszolgáltatók vezérlőtermeit. A rezsim legfőbb támogatóinak laktanyáit, a parlamentet és az őrezred körleteit immár katonai fegyverekkel és járművekkel felszerelt szabadságharcosok vették körül. Itt is ott is fegyverdörejek és halálsikolyok törték meg a csendet, de az egyszerű emberek többsége még csak nem is tudott semmiről.
Az egyik kommandós alakulat elbarikádozta magát és géppuska tűzzel iparkodott visszaverni a támadókat, az első másodpercben lekaszáltak egy nyugdíjas vadászt, aki feleségével vállvetve tört a rezsim bérencei ellen, de a harmadik másodpercben egy nyugdíjas lövegkezelő ujjmozdulata vetett véget ellenállásuknak és nekik is….
Ekkorra a rádiókészülékeiknek köszönhetően az elit már fel tudta mérni, hogy micsoda csapás érte a hatalmuk bástyáit, ezért menekülőre fogták. Amit azonban nem tudtak, az volt, hogy a lázadás a világ nagy részére kiterjed, ahova nem, ott meg úgyis háború van.
És azt sem tudták, hogy a kisember mindenhová eljut és mindent tud.
Sokmilliárdos bunkerek, magánrepülők és menekülési tervek, magánhadseregek semmit sem értek a kisemberek cselszövése miatt. Hiába, akik a háttérből irányították az eseményeket, több száz év tapasztalatával a hátuk mögött nagyon jól tudták, hogy hogyan kell minden apróságot felhasználni az emberiség ellenségei ellen. Igen, velük szemben nem lehet hibázni…

A visító polgármestert négy markos ember cibálta ki a szekrényből, kárörvendő titkárnője szeme láttára, akit pedig minden tiltakozása ellenére oly sokszor és jóízűen fogdosott…..

A Bankár magánrepülőjén egy levél volt: „ A hajtóműben két csavar kilazult, lehet hogy fontosak.
Aláírás: A kisemberek”

A Miniszter bunkere nyithatatlan volt két vezeték felcserélése és a szerelő hiánya miatt.

A Tábornok saját tankja üzemanyaggal és lőszerrel feltöltve biztonságos erődként várta gazdáját, de biztosítékok híján nem volt több egy páncéldoboznál, kétnapi éhezés után feltartott kezekkel hagyta ott.

A Besúgó, hiába futott egykor készséges rendőrbarátaihoz azok már nem voltak a helyükön, az új rend őreinek pedig nem volt rá szükségük.

A Politikus miután sem sofőrjét sem autóját nem találta, gyalog menekült, de lakásában négy markos férfi, két hatalmas pofon és egy bilincs várta.

Az elit minden kísérlete, amellyel megpróbálta fenntartani a hatalmát, elbukott a kisembereken.
Ekkor azután az eddig használhatatlan telefonokra az aktuális nyelven üzenet érkezett:
„ Vagyonát zároltuk, hiábavaló menekülési kísérletekkel csak súlyosbítja a büntetését!  Letartóztatásáig maradjon a helyén és lássa el a feladatait úgy, ahogy eddig is kellett volna! Az együttműködést enyhítő körülménynek tekintjük
A kisemberek”

4.

Azon a napon a Bankár barátjával, a Miniszterrel ebédelt. Ebéd előtt felfrissülés képen ellátogattak egy masszázsszalonba, amelynek a léte a legtöbb országban legalább húsz törvényt sértene…. Ekképpen felfrissülve ültek végül asztalhoz, ahol a miniszter előkapott egy kis csomagot, és felkiáltott – egyenesen a rendőrség raktárából. Miután a kis csomag tartalma meghozta étvágyukat nekiláttak az ebédnek. Itt érte őket a hír.
A Miniszter sofőrje alázatos hangon jelentette – valami nem jó történik a városban uram, talán jobb lenne, ha….. De, hogy mi következett volna a ha után, az sosem derült ki. A szalonba vezető ajtó hirtelen kitárult és fegyverrel hadonászó civil ruhás emberek tódultak be.
Miközben kirángatták őket, látták, hogy a Miniszter testőrei önnön vérükben hevernek a küszöbön, a Bankár testőre meg két kézzel szorongatja az ami az orrából maradt. A következő napot valami pincében töltötték. Nem sokat pihentek, mert óránként, félóránkét új foglyokat löktek közéjük, akik mind fontos emberek voltak. Az egyik fogoly –előtte rendőrkapitány volt- vacogó fogakkal mesélte, hogy a kommandós alakulatát lángszóróval égették hamuvá. Egy pénzügyi szervezet embere tört magyarsággal mesélte el, hogyan fuldoklott testőre a torkában álló nyílvessző mellett szivárgó habos vérben.  Miután a történethez mindegyik érkező hozzátette a maga mozaikdarabkáját, egyre inkább, egy a számukra addig ismeretlen érzés kezdte hatalmába keríteni az elfogottakat. Igen, a félelem volt az!
A következő reggel két borostás alak nyitotta ki a pinceajtót, és a minisztert szólították.
A kezükben tartott fegyvereken gonoszul csillant meg a fénycsövek vibráló fénye.
A foglyok sietve húzódtak félre a Miniszter mellől mintha csak leprás lenne, pedig csak a végzet szárnyának hűvös szele csapott a bűnösökre. Miután elvezették, sosem hozták vissza.
A Bankár, azon a délutánon került sorra. A várakozás és a sorban az ismeretlenbe távozó fogolytársak látványa –akik a legtöbben ismerősei vagy üzletfelei voltak- megviselte, ezért mikor érte jöttek, visítva húzódott a sarokba és őrült motyogással minden létezőt felajánlott, csak engednék szabadon. A borostás alakok kiáltására még négy férfi lépett a helyiségbe, botokkal és egy darab kötéllel felfegyverkezve. A kötelet a kezére hurkolták, felkapták és vitték, fel az udvarra ahol elvakította a napfény. Mikor újra látott, felfedezte, hogy valamiféle bíróság előtt áll. Egy hevenyészett pódiumon egy idős, viharvert arcú, csapott vállú férfi üldögélt. Megviselt, ráncos arcából meghökkentően élénk szemek vizsgálták a világot. Az egész alakból valami megfoghatatlan, professzoros méltóság sugárzott. Mellette két jelentéktelen alak ült, akikre, ha az utcán látja őket, nem pillant rájuk még egyszer. A képet húsz-huszonöt nyúzott arcú ember egészítette ki, akik oldalt ültek unott, undorodó, vagy éppen kárörvendő arccal.
Mint egy filmbeli népbíróság, és az öreg a bíró. Mint egy filmen… futott át az agyán.

De ez, nem egy film díszlete volt, mint arra a következő pillanatok kíméletlen nyersességgel rá is ébresztették.

- Ön a negyvenhetes számú rögtönítélő statáriális népbíróság előtt áll. Az ön ellen felhozott vádpontok a következők: tevőleges közreműködés negyvenhétezer rendbeli okirat hamisításban, tevőleges közreműködés negyvenhétezer rendbeli kifosztásban, tevőleges közreműködés negyvenhétezer rendbeli uzsorázásban, többszörös korrumpálás, felbujtás, tevőleges és eszmei részvétel etnikai alapú népirtásban, közvagyon elrablása, terrorcselekmények finanszírozása és eszmei támogatása.

Megértette a vádakat?

- Igen, de….

- Van valami, amit felhozhatna mentségére?

- Ez nem egy bíróság! Nincs is itt az ügyvédem! És…

- Tehát, semmit nem tud felhozni a mentségére. A Magyar nép ellen elkövetett bűneiért kötél általi halálra ítélem, az ítélet végrehajtandó. Az ítélet végrehajtását, az igazságvédelmi* eljárás idejére felfüggesztem. Az eljárás nem lehet rövidebb, mint hat hónap, és hosszabb, mint egy év. Az eljárás ideje alatt a 2. számú kényszermunka táborban köteles tevékenykedni.
A kivégzés előtt jogosult egy utolsó vacsorára, feltéve, ha a munkatáborban végzett tevékenységének haszna elegendő ehhez.
Tájékoztatom, hogy bírósági eljárás után kikérdezésre szállítják, ahol saját érdekében igyekezzék őszintén és kimerítően válaszolni a feltett kérdésekre!
Amennyiben megtagadja az együttműködést, úgy a kihallgatók jogosultak kényszerítő eszközöket igénybe venni.
Tájékoztatom továbbá, hogy minden ingó és ingatlan vagyonát államosítjuk, azokat is, amelyeket a családtagjai nevére jegyeztetett be, illetőleg a titkos számlákon rejtegetett vagyonát is.
Bármely olyan vagyontárgya, amelyről érzése szerint nem tudunk az beszolgáltatandó, ellenkező esetben az azt birtokló személy egytől öt évig terjedő kényszermunkára számíthat.
Ami pedig az ügyvédjét illeti –nézett a papírjaiba a bíró- holnap reggel itt lesz, de nem sok öröme telik majd benne.
Törvényszolgák!  Vezessék ki az elítéltet!

Két férfi lépett elő és karonfogva egy kétszárnyú kapu felé vezették.
A Bankárban kavarogtak az elhangzottak, zúgó aggyal próbálta felfogni, hogy mi is történt, de egy pár szó újra és újra az agyába hasított „kötél általi halál”…. Üvölteni kezdett, kitépte karját az őrök szorításából, szabadulni akart, a pódium mögötti kis ajtó felé vetette magát…. tombolásának az egyik teremőr puskatusa vetett véget. A világ színes fénykörökké robbant, elmosódott, majd jótékony sötétségbe borult….

* igazságvédelmi eljárás: a halálra ítélteknél az ítélet és a kivégzés között eltöltendő idő, amely alatt ki kell derülni az esetleges enyhítő körülményeknek. Siralomház helyett hasznosan, kényszermunkával töltendő.


Egy teherautóban zötykölődve tért magához. A feje kóválygott a nyelve tapló szárazan tapadt a szájpadlásához. Nem volt egyedül. A plató oldalának dőlve néhány öltönyös alak ült rémült tekintettel és hátrabilincselt kézzel. Egyikük nadrágján egy ronda folt éktelenkedett, aminek a mibenlétét a felőle áradó szag tette kétségtelenné. Hátul a plató végén két rossz arcú alak ült fegyverrel a kézben. Nem mert mozdulni, úgy érezte ezek a brigantik azonnal megverik, vagy tán még megölik ha megmozdul. Észrevette, hogy a ponyván lévő aprócska résen ki lehet látni, ezért igyekezett úgy feküdni, hogy kileshessen. A teherautó lassított, a résen át valami óriási kivetítő látszott, előtte több száz emberrel. Valami nagy épületet mutattak, oldalán kék óriáslobogó, sárga csillagokkal, amelyek valószínűtlenül tündöklőnek hatottak a reflektorok fényében. Aztán az óriáslobogó hirtelen zuhanni kezdett, lágyan lebbenve a mélység felé. A teherautó nagyot rándult, vélhetően a sofőr is a kivetítőre meredt, a motor lefulladt, és a kitörő ováció előtt beálló csendben tisztán hallatszott amint egy kislány azt mondja:
- Anya, nézd! Hullócsillagok!

Folyt. köv.