Holsing háza

Holsing úr kényelmesen hátradőlt, hogy élvezze még kicsit bőrén a napsütést. Hűvös szellő söpört végig a háza előtt elterülő, haloványzöld réten, megrezegtetve a kert közepén álló mirbus fa rozsdásodó leveleit. Néhányan közülük azonnal, páran csak kisvártatva adták meg magukat az ősz törvényének, és eleresztették otthonukat adó ágat, hogy a széllel tovaperegve tűnjenek a messzeségbe. A réten túli dombokon sárgállott az erdő, barnás-pirosas foltjaival talán életének legszebb képét mutatta a vénember fárad szemeinek. Mikor behunyta őket, fiait látta, amint az őszi levelekhez hasonlóan elváltak a családi háztól, hogy csatlakozzanak az ifjú Arryn testőrségéhez.
Mintha évek teltek volna el, olyan lassan vánszorog azóta az idő. Pláne, mióta meghozta a varjú a hírt, hogy a négy fivért a királyvárba vitte valami nagy úr. Emlékszik, először büszkeséget érzett, hogy a gyerekei ilyen sokra vitték, csak nem volt hiábavaló annyi fáradtságot, türelmet és időt ölni nevelésükbe és tanításukba. De tudta azt is, hogy a Királyvárból sohasem fognak visszatérni, mert ha a hatalom magáévá tesz valakit, nem engedi el soha. „Velem, vagy ellenem!” – mondja a politikus jelszó. Hát így lehet elveszteni erős fiúgyermekeket Arryn völgyében, annak ellenére, hogy a háború elkerülte ezeket a területeket. A következő fuvallat az öreg arcába fújt egy mirbuslevelet, és kisöpörte gondolatait is. Lassan álomba szenderült.

Persing rikoltozása ébresztette fel. „Bassza meg, már megint elrontott valamit!” –gondolta. A legfiatalabb fia vesztesnek született, mintha az ötödikre már nem maradt volna a magjában elegendő erő, és a fogantatásától silánynak kárhoztatott. Lesietett a durván ácsolt teraszlétrán, egyenesen a szárítóhoz. Már amennyire egy öregember sietni tud. A fiú vérző fejjel közeledett a ház felé, közben nyafogó hangon szitkozódott.
-    Ó az a rohadt! Leszakadt a fenébe áá…  a legfelső tartórúd.. de fáj!
Holsing aggódva kémlelt a szárító felé.
-    Hogyan csináltad, te szerencsétlen?
-    El… elkorhadt.
-    A kötél?
-    Zsanadin tartja, nem zuhant le. – nyafogta a fiú, és folytatta tántorgását a ház felé, hogy Gilda bekösse a fejét.
Hát itt tartunk. Egy serdülő kislány többet ér ennél a fiúnál. Holsing megnyugodott, hogy a fű nem hullott alá, hosszú munka lenne újra felfűzni a kötélre.
-    Gilda! – Üvöltötte – Gyere, baj van a szárítóban!
Fogalma sem volt, kell-e a lány, de nehogy már azt a szerencsétlent ápolgassa, mikor bármelyik pillanatban lezuhanhat egy szárítókötél? Az épület két emelet magas volt, a kötelek nyolc szinten voltak kihúzva. A rönkmonstrumban nem csupán szárították a füvet, hanem ott párologtattak és füstöltek is párhuzamosan, hogy a fű elnyerje azt a különleges ízét és hatását, amit senki más nem tudott olyan tökéletesen előállítani, mint a nagyszerű Holsing.

A szárítóban végül a lányok átkötötték a kötelet a szomszédos tartórúdra az öreg folyamatos károgása és stírölése mellett. Mert bizony nem szégyellte tekintetét a lányok bájain felejteni, noha soha nem nyúlt egyikhez sem. Gilda és Zsanadin ikertestvérek voltak, 15 vagy 16 évesek. Testük a munkától izmos, mégis nőies volt, tekintetükben még ott volt a naiv vidámság, bizalom az emberekben. Könnyed, egyenes stílusuk elcsavarta volna bármely legény fejét, ha élt volna Holsing tanyáján bárki is Persingen, és a szolgáló asszonyon kívül.
Utóbbit Garethanak hívták, és a füvésztanyán élt évek óta. Vékony, szálkás nő volt, fekete haját egyre több ősz szál tarkította. Szemei sarkán és szája szélén apró ráncok húzódtak, mintha mosoly húzná őket oda, pedig Garetha nem szokott mosolyogni. Szigorú, csendes és kötelességtudóan szorgalmas. Mindig is volt egyfajta büszke tartása, ami csak az essosi nők sajátja, ami valahogy megvédi lelküket a megaláztatásoktól. Ki tudja, honnan van ez nekik.

Ezen az őszön mind az öten keményen dolgoztak a kemény időkre való felkészülésben. A lehető legtöbb füvet termelték és készítették, hogy minél több élelmet halmozzanak fel, mivel a jóslatok szerint akár hét éves tél is sújthatja a Hét Királyságot.

***

Másnap reggel Holsing szokatlanul izgatott volt. Ha jól emlékszik – és mindig jó emlékszik - aznap érkezik kereskedőhajó Braavos-ból.
-    Garetha! Hogy álltok a pakolással? – kérdezte, miközben leült a reggelis tányérja mellé.
-    Persing Úrfi nemsokára végez. – A házvezető kását mert Urának.
-    Remélem is. Ma csak te jössz velem. Egyél rendesen, mert szükségem lesz rád. Aztán vegyél tiszta ruhát, a bravosi piperkőcök kedvéért.
Garetha arca nem látszott a meglepettnek, de mozdulatai nem sikerültek olyan megszokottan kimértnek. Nem is csoda, hiszen sosem szokta Holsing magával vinni kereskedni.
Reggeli után az öreg füvész leellenőrizte a rakományt, a gondosan sorba rendezett fűszeresládikókat. Mindegyikre rá volt égetve egy H betű, mert az idegeneknél is látott valami egyedi jelet a ládáikon, és minden tekintetben egyenrangú félnek akart látszani. Ezért ő is kitalált egy „jelet”.
Felültek a bakra a kicsinosodott házvezető mellé. Izgatottságában elfelejtette megszidni fiát valami koholt indok miatt, de most már mindegy.
-    Gyíí!  Hőőő!
Garetha kérdően nézett a vénülő férfira, aki rögtön megállította a kocsit, de az nem válaszolt, csak lekászálódott. Sután visszaigyekezett a kocsiszín és a ház között roskadozó sufniba, majd kisvártatva egy parittyával tért vissza. Mikor újra elfoglalta helyét a gyeplőnél, látva a nő aggódó arcát, flegmán megszólalt:
-    Ezek a bravosiak nem veszélyesek, de nem árt, ha van valami nálunk. Tudod használni?
-    Igen.  – Visszafogott, de magabiztos válasz volt.

Fél napnyira volt a tengerpart Holsing tanyájától. Az utazás lakatlan mezőkön át vezetett, unalmas és sivár volt, ahogy a hosszú fakó fű hullámai közt vonultak kétfogatos kocsijukkal. Máskor szívesen beszélgetett volna Garethával, most azonban semmi másra nem tudott gondolni, csak a kék fűre, amit, ha minden rendben megy, végre megkaparinthat. Ami utána jön, arra pedig gondolni sem mert, nehogy útitársának feltűnjön, ami az arcára ül.
Megérkeztek. A hosszú hajó már látszódott a távolban. A tenger hullámainak egyenletes morajlása feszültté tette a várakozást. Megjelentek a vízen a csónakok. Közeledtek, de lassan. Megérkeztek, kikötöttek. Nem fog rögtön rákérdezni, elhozták-e. A fűszerész próbált uralkodni izgalmán, nehogy rossz alkupozícióba kerüljön emiatt. Két-két fegyveres szállt ki a két csónakból, néhány rabszolga, egy kereskedő, meg egy fura szerzet, aki Holsing sejtése szerint maga a vásárló lehetett. Ő sosem beszélt, csak a távolból figyelte az ügyletet méltóságteljes pozitúrában, mégis olyan érzése volt, mintha mindent hallana és látna. És bár semmi nem volt ennél az idegennél, Holsing mégis félt tőle, hogy egyszer csak észreveszi, hogy a füvet egy nappal kevesebbet füstölték, és ezért hirtelen lesújt rá egy semmiből előkerült karddal.
Köszöntés. Udvariaskodás. Alku. Minőség-ellenőrzés. Holsing felszabadult. Alku. Sikerült zökkenőmentesen megkötni az ügyletet, a rabszolgák pakolni kezdtek. Mindkét irányba, ide élelmet, oda H-s ládácskákat. Az öreg az operatív folyamatok lecsengésével újra izgatott lett, ahogy gondolatai ismét koncentrálódni kezdtek az ő kis titka köré.
-    A kék füvet… amiről utoljára beszéltünk… elhozták? – Kérdezte a kereskedőt a végén. Az bólintott és odament a furcsa idegenhez, aki mint egy pap, fölötte ált mindennek. Az idegen átadott egy vaskos könyv méretű fémdobozt társának (tényleg a semmiből került elő). Garetha eközben a kocsin egyik kezét a mellette fekvő parittyára tette, bár semmi esélyük nem lett volna, de érezte, most érek el a kritikus pillanathoz. A kereskedő azonban ünnepélyesen nyújtotta át a szelencét Holsing-nak.
-    Tekintse ajándékunknak.  – Holsing arca felderült, de igyekezett visszafogott maradni. Felesége halála óta nem érezte magát ennyire élőnek, elevennek. – De vigyázzon vele, ha túlzásba esik, az még nagyobb szenvedéshez vezet. És ne adja át senkinek, ne beszéljen róla senkinek, mert ez nem árucikk. Nem akarom, hogy bárki keresni kezdje nálunk! Érti?
-    Kö-köszönöm! Úgy lesz, megértettem! Valar morghulis! – Mondta gyermeteg zavarral.
-    Valar dohaeris!

***

A vacsora ünnepiesebb volt a megszokottnál. Meleg, zsíros főtthússal, ma érkezett barna kenyérrel, száraz vörösborral ünnepelték a sikeres üzletet. Holsing sokkal inkább az elkövetkező éjszakát! A fűszerész sok-sok vörösbort töltetett mindenkinek, még a szerencsétlen fiúnak is. Mindenki az asztalnál ült, kivéve a szolgálónőt, aki serényen dolgozott körülötte. Egymás mellett apja és fia, velük szemben az ifjú ikerpár. Egy darabig beszélgettek a nap üzletéről, értékelték a kapott élelmiszert, pénzt, és a fiatalok méltán dicsérték az öreget.
Az meg egy idő után csak bámulta Gilda szemében a hanyag fiatalság báját, Zsenadin  domború melleit, amik felső hajlatai kilátszottak ruhája felett. A lányok vidám, alkoholtól ittas csevegése lassan csak értelmetlen madárcsicsergésként zsongott Holsing fejében, aki olyan szenvedéllyel markolta meg a korsóját, mintha Zsenadin melleit markolná. A lányok itt, a füvésztanyán virágoztak ki – ez tudott – és azóta nem jártak sehol máshol. Érintetlenek. Holsing a vágy nyomasztó, fojtogató érzését érezte a mellkasában, de lent nem érzett semmit. A jól ismert üresség még üresebbnek hatott, most, hogy engedte vágyát elhatalmasodni. Engedte, mert Rosiel halála óta most megcsillant a lehetőség is, nem csak a csupasz kielégíthetetlen vágy. Az agya egyre tompább lett a bortól, a lányok pedig egyre fesztelenebbek, a félhomály és a szesz jótékony hatása mellett.

Gilda felharsanó kacaja elviselhetetlenné tette az öregben az üresség és a felfűtöttség okozta feszültséget, és éktelen ordítással lesöpörte az asztalról korsóját. Csörömpölés, széjjelszálló húscafatok, és szertefröccsenő bor után megdöbbent csend lett úrrá az étkezőkonyhán.
Holsing azonnal és szó nélkül felállt, visszavonult szobájába. Léptei közben érezte, hogy háta mögött értetlen, ijedt csendben ülnek a többiek. Maga sem értette mi történt, de nem is számít. Holsing házában Holsing az úr. Becsukta maga mögött az ajtót és hallgatózott. Serény, csöndes takarítás neszei hallatszódtak, de emberi szó nem. Csak suttogni mernek. Nem számit, csak az éjszaka számít.

Az ég csillagait komor felhők takarták el, a szél közelgő vihar hírét fütyülte a szárító és a füvészház közt elsüvítve. A laboratórium helysége – és egyben háló szoba –  volt a füvész igazi otthona. A kísérleti párologtató apró lángja kékes fénnyel lobbant be, kísérteties árnyakat vetve a szoba falára, és megcsillantva az asztalon fekvő fémdobozt. A láng mérete egy furmányos szabályzóval állítható volt, gazdája maximumra tekerte. Nemsokára egy bádogedényben víz rotyogott felette. Mikor Holsing remegő kezével három kanál apróra tört kék füvet szórt bele, hirtelen annyira csillogni kezdett, hogy az öregnek félre kellett néznie. Becsukta szemét, és elmormolt egy imát a vénasszonyhoz. A főzetből készült teát megitta, a megdagadt, még mindig csillogó fűvel beborogatta férfiasságát, majd hátradőlt karosszékében. Csukott szemmel hallgatta az ítéletidő közeledtét, és érezte, hogy ereiben valami különös erő árad szét. Ellazította izmait, és nagy érdeklődéssel minden energiáját saját testének figyelésére összpontosította, mint amikor kísérleti füveit szívta. Lassan realizálta, hogy a szer nem csak arra a testrészére, hanem tudatára is hat. Elméje kezdett kitisztulni, gondolatai semmivé illantak fejéből. Érezte testét, ahogy karjainak izmai megfeszülnek, majd újra ellazulnak. Légzése egyenletes volt és könnyű, olyan erősnek érezte magát, mint húsz évvel ezelőtt. Ágyékába is erő áramlott, és keményen megmozdult. Maga is meglepődött volna azon, hogy nem érzett sem izgalmat, sem vágyat, de nem tudott meglepődni, mert új állapotában minden szépnek, természetesnek hatott. Elméje nyugodt volt, teste azonban mindenre képes.  Lesöpörte magáról a csöpögő borogatást, és végigtörölte kékesen festő testét egy citromos kendővel, majd elindult a lányok szobája felé.

Nem gondolkodott semmit, még a köteleket is otthagyta, amit Gilda lekötözéséhez készített ki korábban. Olyan lágyan nyitott be, mintha maga is egy lenne az ajtóval, a padlóval, a házával. Megállt az ágy előtt és egy villanó villám kék fénye megmutatta az egymásba fonódó fiatal testeket egy pillanatra. Lazán ölelve egymást, békésen aludtak az oldalukon fekve egymással szemben, mint két gyönyörű tünemény. Mintha egyek lennének két testben. Magát is egynek érezte velük, valami hihetetlen, földöntúli érzés kerítette hatalmába: a szeretet. A villámot kísérő távoli dörej is békésen hatott. Gyönyörködés közben elfogta a vágy, egyik kezével egy szék támlájára támaszkodott, míg a másikkal magához nyúlt. Nem érzett semmi feszültséget, csak az elhatalmasodó örömöt, amit a lányoknak és testének köszönhet. Az öröm csúcsán óriási, mélyről jövő de halk sóhajtással engedte ki magából forróságát, és abban a pillanatban olyan boldognak érezte magát, mint még soha az életben. Minden egy. Egyszerűen mindent érzett, és mindent szeretett, még a fiát is.
A következő villám egészen közeli, és fényesebb volt, mint az előző. Holsing a dörgéssel el akart menni, nehogy megijedjenek tőle a lányok. Amikor azonban sietve megfordult, Persing állt előtte vörösen csillogó pengével a kezében! Arcán gyűlölet, elszántság és ijedtség egyszerre tükröződött. A dörgés hatalmas volt, Persing mint egy ijedtében döfte apja szívébe a tőrét egy hirtelen mozdulattal. A lányok sikoltva pattantak fel ágyukból, az öreg teste tompa puffanással zuhant a mélybe. Persing abban a pillanatban szabad lett, és tiszta erőből rávetette magát apjára, állati üvöltéssel, magasba emelt fegyverével ismét és ismét agyonszúrta őt, annyiszor, ahányszor a halálát kívánta életében.
A patakokban folyó kékes piros vér lassan elmosta a fiú dühét. Pár percig fagyott csend uralkodott, de egy égdörgés felébresztette révületükből a jelenet szereplőit. Mindhárman lekucorodtak az ágyra, és csak nézték a furcsa hullát, hátha megérik, mi is történt. Egy biztos. Valar morghulis.