Holdfényes újjászületés(Vámpírmese) IV. fejezet

IV. fejezet

Ott álltunk egybeforrva egy vas állttal, a hideg téli szél átfújt sebünkön s vitte tovább halálhírünket. Egyre gondolkoztam, mi történik vajon ilyen az igazi halál? Éreztem Armel lélegzetét még éltünk, de tudtam nem sokáig, majd egy rántással a kardot kihúzta a Gróf s gúnyosan megkóstolta vérünket majd arcunkba nevetett. Azt hitte győzött, pedig nem így volt s nevetve tűnt el a sötét utca rejtekében. Még talpon voltunk átöleltük egymást ettől még szebb lesz a halál. Bizsergett a tenyerem átható meleg érzés volt és zsibbadni kezdett minden tagom és a fájdalom elmúlt többet nem véreztünk. Armelre néztem Ő csak mosolygott.
- Armel! Hiszen élünk!?
- Mily meglepő, ma már másodszorra akar megölni ez a pipogya alak.
- De... de Armel!
- Te kíváncsi lány!- majd elindult hazafelé. Csak néztem utána, mégis miért ilyen?? Áááh hogy semmit nem tud elmondani.
- Kicsi lány, te nem jössz?
- De megyek! De nem vagyok kicsi!- majd fintorogva utána mentem. Nem tudtam elaludni, még jobban összezavarodtam. Egyszerűen dühös voltam Armelre, hogy titkolódzik, hisz ha azt vesszük vámpír lettem csakis miatta és arra nem képes, hogy elmondja, mit tud. Egésznap ezen gondolkodtam, nem tudtam nyugodni. Arra se adott választ, hogy miért nem égek el a napon, miért vagyok fontos a számára, honnan ismer? Majd hirtelen nyílt az ajtó, de senki nem jött be. Gondoltam biztos a huzat fel is keltem, hogy bezárjam az ajtót.
- Hmm....biztos megint Armel szórakozik. - elindultam hogy körbenézzek de a lakásban sehol nem volt senki.
- Armel! Hol vagy?- elmenni nem nagyon mehetett, mert még csak 3 óra volt és épp hogy csak elkezdett sötétedni. Bejártam az egész lakást, de eltűnt. Úgy döntöttem felöltözök és lemegyek sétálni, hátha megtalálom. Léptem volna ki az ajtón, amikor az erkély felöl halottam valamit. Elindultam, lassan, nesztelenül. Majd valaki elém ugrott és a frászt hozta rám. Fekete köpenyben volt, arcát kalapja takarta el, de tudtam, hogy nem hódolóm lesz ezért elindultam a fegyverek irányában, amikor Ő már előrántotta frissen élezett kardját.

- Üdvözlöm Kegyedet!- értetlenül néztem rá, mégis ki lehet az. Talán a Gróf? Nem ő nem ilyen.
- Ki maga? És hogy képzeli, hogy betör hozzám? - majd megindultam karddal felé, és a földre taszítottam.
- Na szóval, ha meg akarja tartani az életét, válaszoljon!- hirtelen megjelent Armel.
- Anna! Mit művelsz?- majd nevetve oda ment az idegenhez.
- Üdvözöllek kedves barátom!- azt hittem meghalok szégyenemben, jobbnak láttam kiosonni, de késő volt.
- Lionel, hadd mutassam be Annát Ő az én gyermekem. - mégjobban elkerekedett a szemem, hiszen ez Lionel volt a lovászfiú Liza szerelme.
- Azt hiszem, ismerjük egymást! - Majd kezet csókolt. És pimasz módon odasúgta Armelnek hogy milyen heves is, vagyok. Most már végleg el akartam tűnni és indultam is az ajtó felé.
- Anna kérlek, ne menj el! Meghívtam vacsorára Lionelt!
- Armel! De...hisz...szóval... vacsora... Neked elment az eszed? Nem eheted meg Lionelt!
- Micsoda badarság, ha nem jöttél volna rá Ő is olyan, mint mi! Majd mosolyogva néztek rám, én meg elfehéredett arccal vártam hogy belécsapjon egy villám.
- Áhhh...szóval te is vámpír vagy...Köhömm....És Lizával mi van!? - szegeztem neki a kérdést.
- Erről inkább nem beszélnék, mert dühös leszel... - kezdtem megijedni.
- Mi történt vele!? Válaszolj!- és a még kezemben lévő kardot rászegeztem.
- Ha ennyire tudni akarod....Megöltem....-olyan hidegen mondta, mintha természetes lett volna, majd, védekezően így szólt
- De gondolom, nem tudtad ki is Ő! A Gróffal együtt szövetkeztek ellened.- Kész. Vége. Megfagytam, a szemeim üvegesen nézték Lionelt. Nem tudtam épp ésszel felfogni. Egyszerűen mi történhet még? Miért szövetkeztek ellenem? Armelhez rohantam, egyenesen a karjaiba és sírtam.

- Armel! Mondj valamit... - suttogtam és nem bírtam felfogni.
- Anna! Hallgass rám! Ártott volna neked! Így is a Gróf még mindig szabadon kóvályog amiért, nem ölted meg!- nem hiszem el, még célozgat is.
- Persze majd megöltem volna! Jó mondjuk teljesen lényegtelen én, úgyse tudhatok semmiről. - majd elvonultam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Még jobban járt az agyam. Majd hirtelen kattant a zár és Armel nyitott be.
- Ne legyél dühös! Hiszen csak meg akart védeni téged. - úgy döntöttem nem szólok hozzá, nem túl nagy kedvem volt hozzá.
- Ne duzzogj már! - majd egy puszit nyomott a homlokomra és kiment. Elhatároztam, este elmegyek egy kis sétára, és elbeszélgetek Lionellel. Valami olyan ruhát kerestem, amiben rendesen tudnék harcolni. Persze mindenhol csak nagyszoknyás ruhák voltak. Átosontam Armel szobájába és elindultam a szekrénye felé hátha találok valami használható nadrágot.

Miközben válogattam, feltűnt egy kis dobozka. Gyönyörűen faragott, kis ládika volt, de nem tudtam felnyitni. Meg akartam tudni mi van benne, bár tudtam ebből nem lesz semmi jó, mégis elkezdtem örülten keresni a kulcsot, de sehol nem találtam, leültem és néztem a ládikát.
- Aj... Mi lehet benne....- eléggé hangos lehettem, mert Armel jött be, és eléggé dühösnek látszott, de inkább az is volt.
- Anna! Mi a fenét képzelsz? - majd odarohant és elvette a ládikát. Én meg csak ültem, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát.
- Bo...Bocsáss meg. - ennyi, amit ki tudtam mondani, bár legszívesebben megöltem volna hogy már megint ezt csinálja. Ez nem nagyon hatotta meg és folytatta.
- Fogd már föl, hogy nem tudhatsz mindent! Még nem.
- De Armel! Akkor mit tudhatok? Most őszintén, idáig semmit nem magyaráztál meg, idejött először egy férfi hogy „meggyőződjön tényleg én vagyok-e az”, aztán Lionel, meg a Nap se árt nekem, meg nem haltunk meg és, és minden! - majd Armel otthagyott, hallottam, ahogy kimegy a kapun. Fájt nagyon is, nem akartam hogy dühös legyen rám, igaza van, hogy lehetek ilyen ostoba. Gyorsan utána futottam bár még hálóruhában voltam, de nem érdekelt. Kihalt volt az utca sehol nem láttam, majd behunytam a szemem hátha valahol megérzem. Nem történt semmi, ezért elindultam egyenesen. Majd megláttam egy alakot, tudtam hogy Ő az, csak is Ő lehet az. Valószínűleg megérzett, mert megállt. Úgy futottam ahogy tudtam.

- Armel! Kérlek, ne haragudj! Tudom, nem lett volna szabad, de ha valaki ismer az te vagy. Majd egyenesen átöleltem. Ő megfordult és csak ennyit mondott.
- Nem haragszom, csak szeretlek. -egy ideig még álltunk ott, majd Armel- így szólt
- Ideje elmenni, vadászni.


Folyt. Köv.