Holdfény

Holdfény

Még ha ugyan nem is látod, a hold is ragyog minden nap, minden pillanatában. Fénye csillogva mártózik meg a hullámoktól fodrozódó tó langyos, esti vizében, miközben örökké tartó násztáncát járja a Földdel.
Szerelmük az idő hajnalán kezdődött, és kitart egészen a végéig. Lágyan ringnak egymást kerülgetve, miközben hűségük egy pillanatra sem szűnik meg. Eggyé váltak, társak jóban, és rosszban. Az ő szerelmük az, mely a legzordabb környezetben is kitart. Szavak nélkül értik egymást, és száguldanak az univerzum végtelen sztrádáján.
Én is erre vágyom. Örök szerelemre, szavak nélküli megértésre, és száguldásra. Szeretnék arra ébredni, hogy engem nézel. Tekintetünk egybe olvad, és úgy veszünk el egymásban, hogy közben végig együtt maradunk.
Napfelkelte előtt ébresztenélek, hogy együtt nézhessük, ahogy a pislákoló napsugarak meghódítják a tájat, és lágyan felperzselik a bőrünk. Ott ülnénk a verandán, szürcsölnénk a forró teát, egymást ölelve melegednénk a pokróc alatt, s közben mindketten arra vágynánk, hogy a pillanat örökké tartson.
Tudom, hogy neked is vannak álmaid. Álmok, melyeket féltve őrzöl, és nem mered kimondani őket, nehogy szavakként szálljanak tova, és hagyjanak magadra… de nem kell félned. Én vigyázok rád, a kimondott szavakra, titkokra, álmokra.
Mikor rám nézel, tekinteted a torkomba kényszeríti a szívem, mely egyre gyorsabban kezd verni. A gondolatok, ki nem mondott szavak egyszerre vesztik értelmüket, a lábam földbe gyökeredzik, remegni kezdek, és úgy érzem magam, mint egy idióta… mert abban a pillanatban az is vagyok. Egy idióta, aki képtelen megmutatni, hogy mennyire szeret, vágyik rád… érintésedre, csókodra, egy hazug szóra, gúnyos fintorra…
Egy pillanat alatt változom át férfiból kisfiúvá… aki fél meghúzni a hajad, nehogy megmond az óvó néninek, vagy képen vágd, és faképnél hagyd… de mégis megtenném… meghúznám a hajad, és nem érdekelnének a következmények. Naponta százszor, ezerszer megtenném, még ha ezer pofont is kapnék, csakhogy tudd, szeretlek.
Hagynám, hogy végig kergess a virágokkal borított tavaszi réten, ahol a szerelem szirmai bimbóznak. Hangosan nevetnék, mikor elkapnál, földre terítenél, és a képembe vágnád: Most nem szabadulsz!
De én nem is szeretnék szabadulni. A kezed fogva szeretnék szaladni, nyári esőben poros aszfalton táncolni, és este diófa tövében a holdfénytől csillogni. Néznénk a csillagokat, és falnánk szerelmes csókokat. Álmodoznánk közös jövőről. Egy házról, kutyáról, gyerkőcökről. Én egy kis családi házat szeretnék, hátsó kerttel, ahol a hintaágyban ülve nézhetnénk, ahogy a fiaink kergetőznek, a kutyát nyúzzák, aztán hozzád szaladnának, arcodra puszit nyomnának, és azt mondanák: anya szeretlek. Én csak néznélek, némán figyelnélek, ahogy meghatódsz, majd hozzád bújnék, átölelnélek, és a füledbe súgnám: én megmondtam öreglány, hogy nincs lehetetlen… te pedig rám néznél… tekinteted még mindig olyan lenne, mint az első pillanatban, amikor beléd szerettem.
Ahogy a hold járja násztáncát a Földdel, és vetíti rá minden pillanatban szerelmes fényét… én ugyanúgy járnám veled örök násztáncom, és ragyognálak be az irántad érzett szerelmem soha nem múló fényével. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.