Hétköznapi szösszenet

Reggel 05:35. Kissé szerencsétlen fejjel, félkómás állapotban álldogálok a kisföldalattira várva. A tömeget mindössze hárman képviseljük. Az oszlopnak támaszkodva és az egyik szememet a jelenlévőkön tartva, kényelmesen szunyókálok. Fülemben lágyan zümmög az Enigma, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az állvaalvás állapotában. Éppen kezdenék Alfából Béta irányába indulni, amikor a pillanat töredékéig tartó álomból egy kiadós rándulással felriadok. Heves szívveréssel körülnézek, vajon hányan látták a produkciómat. Ekkor esik a tekintetem egy új tömegtagra. A közvetlenül mellettem álló, nálam alig egy fejjel magasabb lány nem csupán lenyűgözően szép, hanem meglehetősen kihívó is. Engem néz. Persze hirtelen azt sem tudom, mit csináljak. A légneművé válás, az enyhe pirulás és égő vörös fej közti színjátszás, valamint az „úgycsinálokminthasemmisemtörténtvolna” állapotai között választhatok. Természetesen a negyedik verzió lép életbe és némi szégyenlős mosoly keretében vállat rándítok.
- Még mindig jobb egy pillanatnyi mélyalvás mint a hosszú semmilyen. - Szólok igen bölcsen.
- Ez igaz. – válaszolja a lány, még mindig azzal a játékos mosollyal, amivel ki tudja, mióta nézett.
Jó lenne valami frappánsat mondani, de semmi nem jut eszembe. A hajnali vegetáció eme alacsony fokán annak is örülök, ha eltalálom a számat a fogkefével. Azért nem adom fel ilyen könnyen. A lány nagyon tetszik és még ebben a félgőzös, meglehetősen szűkszemű állapotban is szeretnék neki imponálni. Némi hallgatás után – látszólag lazára véve a figurát – megkérdezem:
- Te is ezzel a metróval jössz?
Ahogy kiesik a fogaim közül a mondat, rájövök, hogy ennél hülyébbet akkor sem kérdezhettem volna, ha előre begyakorlom. Hiába, tényleg született tehetség vagyok…
- Nem. Én a másik oldalról indulok, de innen izgalmasabb a felszállás. – mondja szélesedő mosollyal.
Ezen felbátorodva bennem is kezd oldódni a kezdeti bénultság.
- Az klassz. – Felelem. – Eredetileg nekem is ott kellett volna felszállnom, de itt kényelmesebb az oszlop.

Felettébb sokatmondó és építő kommunikációnkat a kisföldalatti érkezése töri meg. A rajtam lévő óriás méretű hátizsákról megfeledkezve, hirtelen fordulok az ajtó felé. A mozdulatommal egyúttal jóformán letaglózom miss szöszit, aki egyensúlyát – és mindennemű mosolyát – rövid időre elveszítve, billegve tántorog be a metróba. Immáron poroltóért imádkozva, égő arccal lépek utána. Kényszernémaságba, valamint nyomasztó hőhullámba burkolózok. A fejem szinte vibrál a vörös színtől, csatakos kézzel markolom a kapaszkodót és várom a halálom. Alig ciki a helyzet. Valóságos kínlódásomat látva, újra mosolyogva közelít, majd földre szegezett fejemet felemelve súgja a fülembe:
- Legközelebb, ha le szeretnél venni a lábamról, előbb igyunk meg valamit. – … és íme, a csoda megtörténik. Nem neheztel, nem káromkodik és nem barmol le. Sőt! Még a kezdetinél is kedvesebb. Fogalmam sincs, miért, de nem is érdekel. Az új lehetőség reménye erőt ad, amitől gyorsan visszanyerem a hangom:
- Ugye nem gond, ha az ital elfogyasztásánál mellőzöm a hátizsákot?
- Ha nélküle is olyan eredményes vagy mint vele, akkor nem. 
Azzal a laptop táskájából kivéve, névjegykártyát nyújt felém. – Csörgess meg, ha megszomjazol.
- Máris cserepes a szám… - Mondom nagyot nyelve, és abban a pillanatban tényleg úgy érezve, hogy porfelhőt lehellek.
Felnevet. Kellemes hangja végigborzolja a zsigereimet és beindítja a hormonjaimat. Menthetetlen vagyok.

- Látom, utazol.
- Csak a hétvégére. Két nap múlva, vasárnap délután újra itthon leszek.
- Nos, ha még mindig szomjas leszel, hívj fel.
Arcomat lágyan végigsimítva, hirtelen kilép az ajtón és elvegyül az alig tíz fős emberáradattal. Felfogni sincs időm. Csak állok, sűrűn pislogva és talpig kérdőjelben, orromban még mindig az itthagyott illatával. Ez most igaz? Nem ugratott? Miért pont én? Miért pont itt és így? Kívülről nézve pillanatnyi önmagam, csak egy halom szélfésülte, kócos szerencsétlenséget látok. Semmi extra, mondhatni az átlagosnál is átlagosabb. Mégis észrevett. Engem! Hű, a mindenit! De nem, nem akarok a miérten agyalni. Inkább elfogadom és magamévá teszem ezt a váratlan és az egekig lobbanó csodát, ami a jókedv csúcsára emel. Az izgalom végleg kizökkent a korareggeli kómából. Továbbmegyek. Álmodozva, egy méterrel a föld felett lebegve, némi leereszkedő rózsaszín fátyolköddel bevonva. TŐLE távolodva és mégis FELÉ közeledve. Még két nap. Egy örökkévalóság a válaszért. Tényleg igaz vagy mégsem?